– Anecska, szia! Jössz a májusi ünnepeken felköszönteni Zsenyát az új ház miatt? Jaj, de ügyes a testvéred, micsoda házat szerzett!
Sura néni, anyu szomszédja, vidáman és hangosan beszélt a telefonban. Éppen pakoltam – vettem egy csomó vetőmagot, meg jó fóliát a melegházhoz.
– Milyen új ház, Sura néni? Hiszen Zsenya a városban bérel lakást – dermedtem meg, kezemben a palántafölddel.
– Hogyhogy nem tudod? – torpant meg a szomszéd, a hangja rögtön bizalmaskodó lett. – A mi Valentyinánk átíratta rá a házat. Az ajándékozási szerződést már múlt kedden elintézték. Én magam láttam, ahogy kijöttek az ügyfélszolgálatról, Zsenya csak úgy ragyogott. Valya büszkélkedett, hogy most már van hova hoznia a fiatal feleségét. Te meg semmit sem tudsz… Jaj, Anya, talán túl sokat mondtam. Megyek is, kifut a tej.
A vonal megszakadt. A földes zacskó kicsúszott az elgyengült ujjaim közül, tompán a linóleumra esett, és fekete, nedves rögök szóródtak szét a padlón.
Tizenkét éven át minden szabad filléremet ebbe a házba fektettem. Új tető, alap, ablakok, fűtés. Hárommillió rubel. Minden számlát, minden blokkot megszámoltam – mindent megvontam magamtól, nem jártam kávézni a barátnőimmel. Mindvégig őszintén hittem, hogy anyámnak nyugodt öregkort biztosítok, magamnak pedig egy helyet, ahová mindig visszatérhetek.
A bátyám, Zsenya, öt évvel fiatalabb nálam. Ennyi év alatt egyetlen szöget sem vert be a házban. A tökéletes életet kereste, munkahelyeket váltogatott, adósságokba keveredett, amiket anya titokban rendezett. A faluba csak ünnepekkor jött – hozott egy olcsó tortát, szélesen mosolygott, és anya máris elolvadt. „Zsenyecska megjött, a kisfiam, a vérem!” Neki jutottak a legjobb falatok és minden figyelem. Én közben mosogattam vagy mentem gyomlálni a kertbe.
Leültem a kisszékre, és a szétszórt földet néztem. Ajándékozás. Titokban tőlem. Anya egyszerűen odaadott mindent – szó nélkül, telefon nélkül, magyarázat nélkül.
Szomorúan vettem a seprűt, összesöpörtem a földet a lapátra, és kidobtam. Utána repültek a magok is.
Először a jogászt hívtam fel. Egy barátnőm már régen megadta a számát – én csak halogattam, nem akartam elhinni, hogy valaha szükségem lesz rá. A jogász figyelmesen végighallgatott, és kimondta azt, amit mélyen én is éreztem, de féltem hangosan kimondani: tizenkét év dokumentált befektetés nem csak történet, hanem komoly érv. Elmagyarázta a per kilátásait, és megkért, hogy gyűjtsem össze az összes blokkot és számlát. Mind megvoltak. Egytől egyig, külön mappában. Mindig is precíz voltam.
A napok teltek egymás után. Anya nem hívott. Én sem hívtam.
Pont egy héttel később, szombat reggel csörgött a telefon. A kijelzőn a bátyám mosolygó arca jelent meg.
– Szia, húgi! – Zsenya hangja vidám volt, mintha semmi sem történt volna. – Figyelj, van egy kis gond. Eljöttem anyához, és itt rettenetes hideg van. A kazán tönkrement, a szerelő azt mondta, a hőcserélő megrepedt, teljesen cserélni kell. Beszállsz? Vagy inkább vedd meg te, úgyis értesz hozzá, voltak kedvezményeid. Anya fázik.
Hallgattam a hangját, és magam előtt láttam a régi kabátomat, amiben a megállókban dideregtem, miközben fizettem a hitelt pont arra a kazánra.
– Nem, Zsenya.
– Ane, mi van veled? Anya meg fog betegedni! Ne légy ilyen fukar!
– A háznak van törvényes tulajdonosa. Gondoskodjon ő anyáról.
Letettem. A bátyám még kétszer visszahívott – kinyomtam.
Egy perc múlva anya hívott.
– Anya, ez meg mi volt az előbb?! Így beszélsz a testvéreddel? Bajban vagyunk, te meg finnyáskodsz! Micsoda szívtelen lettél! Nem így neveltünk apáddal!
Sokáig háborgott. Arról, hogy a családnak segítenie kell, hogy Zsenyának nehézségei vannak, hogy én a városban kész helyzetben élek.
A sütő sötét üvegében néztem a tükörképemet. Valahol a tudatom szélén felvillant a régi reflex – azt mondani: „rendben, anya, megoldjuk”, és újra engedelmes kislánnyá válni. Elengedtem, mint egy léggömböt – egyszerűen kinyitva az ujjaimat.
– Anya – mondtam halkan, de határozottan, amikor végre szünetet tartott. – Te hárommillió rubelért eladtad a saját lányodat. Most pedig felhívsz, és még visszajárót is követelsz.
A vonal túlsó végén csend lett. Csak a sűrű légzés hallatszott.
– Az én jótékonyságom múlt kedden, az ügyfélszolgálati irodában véget ért. Te és Zsenya döntöttetek. Most ez az ő háza, az ő kazánja, az ő felelőssége. Többé ne hívjatok pénzért. Soha.
Anya sírni kezdett – hangosan, zokogva. De már értettem: ez nem megbánás. Ez düh, amiért az engedelmes lány hirtelen önálló lett.
– Isten majd megítél, Anna – sziszegte, és letette.
Három héttel később benyújtottam a keresetet.
A jogász igazat mondott – tizenkét évnyi számla, szerződés és banki átutalás szinte vaslánccá állt össze. A bíró sokáig lapozta a dokumentumokat, szinte szó nélkül. Zsenya a tárgyaláson úgy ült, mintha az egész nem is tartozna rá. Anya egyszer sem jelent meg.
A bíróság kártérítést ítélt meg a bátyám ellen – nem hárommilliót, a gyakorlat ritkán ad teljes összeget, erre a jogász figyelmeztetett. De eleget. Eleget ahhoz, hogy végre elutazzak a tengerhez, vegyek egy rendes kabátot, és betétet nyissak a saját nevemre.
A ház Zsenyánál maradt. Hadd maradjon. A falak melegség nélkül csak üres dobozok.
Októberben Sura néni hívott.
– Anecska, hallottad? Zsenya eladta a házat. Azt mondják, már meg is van a vevő, még a per alatt mindent elintézett. Valya teljesen kétségbe van esve, nem érti, hová lett a pénz. Azt mondta, adósságokra ment el. Milyen adósságokra, Anya? Hiszen ez a te házad volt, annyi mindent beletettetek…
Hallgattam, de nem a házra gondoltam. Arra gondoltam, hogy egy hét múlva repülőre ülök. Az első nyaralásom hosszú évek óta. Montenegrót választottam – egyszerűen azért, mert úgy akartam. Semmi különösebb ok, semmi magyarázat. Csak akartam – és megvettem a jegyet.
– Sura néni – mondtam nyugodtan. – Ez már nem az én házam. És nem az én történetem.
