Az a nyár különösen forróra sikerült, szinte fullasztó volt a hőség. Már kora reggeltől kegyetlenül tűzött a nap, a levegő remegett a mező fölött, és a por a földúton minden lépésnél felhőkben szállt fel. Tánya néni lassan haladt, botjára támaszkodva. Már második órája ment, és még legalább öt kilométerre volt a járási központ. A lábai zúgtak, a háta fájt, de nem állt meg. El kellett érnie a buszt, ami a megyeszékhelyre vitte.
Miért megy oda? Ki tudja… Ott temette el a fiát, a férjét. Nem maradt már senkije. Mégis minden évben elutazik, ugyanazon a napon. A sírokhoz. Mert már nincs kihez mennie.
Tánya néni ment, és a saját gondolataiba merült. Arra gondolt, milyen jó volt régen — amikor a férje még élt, a fia kicsi volt, futkározott, nevetett. Most pedig nincs senki. A barátai meghaltak, az ismerősök szétszéledtek. Egyedül él a házában, amelynek ablakait orgonabokrok nőtték be, és senki sem törődik vele.
A könnyek maguktól gyűltek a szemébe, de letörölte őket — nem volt itt az ideje, nem volt rá hely. Menni kell.
Egyszer csak motorzúgás hallatszott hátulról. Tánya néni hátrafordult — egy kisebb, ezüstszínű, tiszta személyautó közeledett az úton. Az autó mellé ért és megállt. Az ablak leereszkedett, és egy fiatal lány, szép, világos hajú, kedves szemű, megszólalt:
— Nagymama, messzire megy? Esetleg elvigyem?
Tánya néni zavartan toporgott. Nem volt hozzászokva az ilyesmihez — ki áll meg manapság? Mindenki siet, senkinek sincs ideje.
— Nem messze megyek — felelte. — A főútig eljutok, ott buszra szállok.
— A főút még vagy három kilométer — mosolygott a lány. — Szálljon be, épp arra megyek.
Tánya néni még habozott egy kicsit, de a lábai annyira fájtak, hogy végül rászánta magát. Kinyitotta az ajtót, és óvatosan leült a tiszta ülésre, félve, hogy összepiszkolja. A lány csak mosolygott:
— Semmi gond, nagymama. Kapcsolja be az övet, indulunk.
Az autó elindult. Az utastérben hűvös volt, fenyőillat terjengett, és valami más, édes, otthonos illat is. Tánya néni kényelmesebben elhelyezkedett, a botját a térdei közé tette. A lány nem sietett, óvatosan vezetett, időnként az útra pillantva.
— A járási központba megy? — kérdezte.
— Oda, aztán onnan busszal a megyébe.
— A megyébe? És miért, ha nem titok?
Tánya néni hallgatott egy kicsit. Nem akarta idegennek elmondani a bánatát. De a lány olyan együttérzően, olyan melegen nézett rá, hogy végül megoldódott a nyelve.
— A fiamat látogatom — mondta. — Meg a férjemet. Ott vannak eltemetve. Minden évben elmegyek, ezen a napon.
— Ezen a napon? — kérdezte vissza a lány. — És milyen nap ez?
— A fiam meghalt… tizennyolc évvel ezelőtt. Szintén nyáron, rettenetes hőség volt. Belefulladt. Valakit mentett — kimentette, de ő maga már nem tudott kiúszni.
A lány hirtelen rálépett a fékre. Az autó megrándult, és az út közepén megállt.
— Mit mondott? — kérdezte halkan, tágra nyílt szemmel nézve Tánya nénire. — A fia vízbe fulladt, miközben valakit megmentett?
— Igen — válaszolta meglepetten az idős asszony. — Miért kérdezi?
— Hogy hívták?
— Szerjozsa. Szergej. Még nagyon fiatal volt, huszonkét éves.
A lány arca elsápadt, a kezei remegni kezdtek a kormányon. Úgy nézett Tánya nénire, mintha nem hinne a fülének, és egy ideig nem tudott megszólalni.
— Nagymama… — suttogta végül. — Maga az. Évek óta keresem.
— Engem? — zavarodott össze Tánya néni. — Miért?
A lány leállította a motort, és teljes testével felé fordult. Könnyek csorogtak végig az arcán, de észre sem vette.
— Katya vagyok. Tizennyolc évvel ezelőtt nyolcéves voltam. A folyóban fürödtem, erős volt a sodrás, elsodort. Fulladoztam, segítségért kiáltottam… És egyszer csak valaki megragadta a kezemet, és kihúzott a partra. Egy fiatal fiú volt. Kilökött a partra, ő pedig eltűnt a víz alatt. Sokáig keresték, aztán megtalálták… Nem tudtam, hogy hívják, de az arcára emlékeztem. És egész életemben próbáltam megtalálni a hozzátartozóit, hogy megköszönjem. És most…
Nem tudta befejezni.
Tánya néni úgy nézett rá, mintha álmodna. Szerjozsa… az ő Szerjozsája valóban megmentett egy kislányt. Tudta ezt, de sosem tudta meg, kit. Senki nem jött, senki nem mondott köszönetet. Azt hitte, a lány már régen elfelejtette. De kiderült — kereste.
— Katyuska… — suttogta. — Te… te vagy az?
— Én — bólintott a lány, letörölve a könnyeit. — Én vagyok az a kislány. Minden évben visszajöttem ide, kérdeztem, kerestem. De nem tudtam sem a nevét, sem a falut. Ma éppen dolgom volt, megláttam magát. Annyira hasonlít rá… arra a fényképre, amit mutattak. Gondoltam rá — de nem hittem el. És most…
Egyszerűen átölelte Tánya nénit, és magához szorította. Sokáig sírtak — némán, az autóban, a poros úton, a perzselő nap alatt.
— Annyira bűnösnek érzem magam… — suttogta Katya. — Ennyi évig nem találtam meg magát. Mellette akartam lenni, segíteni… maga pedig mindvégig egyedül volt…
— Én meg azt hittem, elfelejtettél — válaszolta halkan Tánya néni. — Azt hittem, senkinek sem kellek.
— Kellesz — mondta határozottan Katya. — Szükségem van magára. Nem engedem el többé.
A járási központba végül nem mentek el. Katya megfordította az autót, és visszaindult a faluba, Tánya nénihez. Útközben végig beszélgettek: Szerjozsáról, a gyerekkoráról, arról, milyen ember volt. Katya figyelmesen hallgatta, nem vágott közbe, mintha attól félne, hogy egyetlen szót is elszalaszt.
— Az életemmel tartozom neki — mondta. — És most magának is.
— Semmivel sem tartozol nekem — felelte szelíden az idős asszony. — Ő akkor is megmentett volna. Ilyen volt.
— Tartozom — ismételte Katya. — És itt leszek.
Megérkeztek a faluba. Katya segített a ház körül, fát vágott, rendet tett. Indulás előtt megígérte, hogy hétvégén visszajön — és betartotta a szavát. Egy hónappal később pedig már a holmijával érkezett.
— Ideköltözöm — mondta. — Találtam munkát a járási központban, minden nap jövök majd magához.
— Mit beszélsz, Katya? — ijedt meg Tánya néni. — Tönkreteszed az életed miattam.
— Nem teszem tönkre — felelte nyugodtan a lány. — Építem. Nincs senkim — sem szüleim, sem családom. Egyedül vagyok, akárcsak maga. Mostantól együtt leszünk.
Így kezdtek el ketten élni. Katya ápolónőként helyezkedett el a helyi rendelőben, esténként segített a ház körül, hétvégén pedig a tornácon ültek, teáztak, és beszélgettek — mindenről, ami az évek alatt felgyűlt.
— Tudod — mondta egyszer Tánya néni —, azt hittem, az életem véget ért, amikor Szerjozsa elment. De kiderült, hogy csak most kezdődött. Mert te megjelentél.
— Ő vezetett el magához — felelte Katya. — Akkor megmentett, hogy most én ne hagyjam magára.
— Ő volt… — bólintott Tánya néni. — Az én Szerjozsám.
Teltek az évek. Katya férjhez ment, és kislánya született. Tánya néni gondozta a kicsit, óvodába vitte, meséket mondott neki. A lányt Szerafimának nevezték el — Szerjozsa emlékére. És úgy nőtt fel, hogy ismerte ezt a történetet.
— A te Szerjozsa bácsid nagyon jó ember volt — mondta neki Tánya néni. — Embereket mentett. Minket is megmentett — engem és az anyukádat.
— És most hol van? — kérdezte Sima.
— Az égben — felelte az idős asszony. — Néz minket, és örül.
Aztán történt valami, ami mindenkit megdöbbentett.
Katyának fia született — erős, egészséges kisfiú. És pontosan azon a napon jött világra, amikor sok évvel korábban Szerjozsa meghalt. Ugyanazon a napon — július 15-én.
Katya a szülészetről telefonált:
— Nagymama, kisfiunk született. Szerjozsának fogjuk nevezni.
Tánya néni nem válaszolt. A háza tornácán ült, nézte az utat, amelyen valaha egyedül ment, és sírt. De ezek már másfajta könnyek voltak — melegek, világosak.
— Szerjozsa… — suttogta. — Hallod? Megint van Szerjozsánk. Visszatértél.
És az orgona mintha hangosabban susogott volna, mintha válaszolna.
Most Tánya néni már nyolcvan fölött jár. Ugyanabban a házban él, de most már mindig zajos az otthon: Katya a férjével, Sima, a kis Szerjozsa. Az udvaron gyereknevetés, futkározás, kiabálás hallatszik.
Katya minden reggel teát visz neki munka előtt:
— Nagymama, hogy van?
— Jól — válaszolja Tánya néni. — Még soha ilyen jól.
A kis Szerjozsa segít felsöpörni az udvart, Sima verseket szaval.
Tánya néni pedig ott áll, nézi a fiatal fia fényképét, és halkan mondja:
— Köszönöm, fiam. Az életet. A lányt. Az unokákat. Mindent.
És úgy érzi, mintha a szél hozná a választ — halk, alig hallható hangon:
— Itt vagyok, mama. Mindig melletted.
