A régi pajta padlása zúgott az esti hőségtől. A kiszáradt széna, amely már elvesztette nedvességét, de megőrizte a réti füvek fülledt erejét, vastag, rugalmas rétegben terült el. A deszkatető résein át hosszú naplementei sugarak törtek be, arany csíkokat rajzolva a poros levegőbe, ahol apró rovarok keringtek.
Elena, vállára csúszott könnyű kardigánját megigazítva, maga alá húzott lábakkal ült. Sötétszőke hajába egy száraz fűszál gabalyodott. Arcán, amely még őrizte a nemrég csattant csókok melegét, lázas pír izzott.
— Tényleg mennem kell, Ignát — remegett meg a hangja, suttogásba tört. — Apám ugyan reggelig szolgálatban van, de anyám… ő mindig megérzi. Nyitott szívű, de a szeme mindent lát.
Ignát, a zömök, kemény kezű fiú, különös, birtokló gyengédséggel nézett rá, amely a nagyon fiatal és nagyon szerelmes emberek sajátja. Magához húzta, és az orrát a lány hajába fúrta.
— Nincs mitől félnünk, Léna. Most már az enyém vagy. Emlékszel, egy padban ültünk? Én már akkor tudtam. Minden ellenére tudtam.
Elena el akarta rejteni boldog mosolyát, de az áttört ajkai finom vonalán, és szinte világítóvá tette az arcát. Más sorsot nem is tudott elképzelni magának, csak hogy Ignát felesége legyen. Ami pedig itt, az illatos szénán történt, csak megerősítette kapcsolatukat egy addig ismeretlen, felnőtt titokkal.
— Te szégyentelen! — csapta össze a kezét Vera, úgy, hogy egy veréb is felröppent az öreg almafa ágáról. — Hogy engedhetted ezt? Esküvő előtt? Léna, térj észhez!
— Verocska, úgy nézel rám, mint a falu bírája az elkóborolt bárányra — próbálta megölelni Elena, de a lány elhúzódott, napszítta, vékony szemöldökét összevonva. — Össze fogunk házasodni! Hallod? Össze!
— Össze… — ismételte Vera öröm nélkül. A lelkében tűz tombolt. Ignát, az erős, dolgos, sudár Ignát, akire ő maga is szemet vetett még télen, nem őt választotta. Hanem ezt a csendes Lénát.
— Vedd csak el ezt az almát — nyújtott felé Elena egy piros gyümölcsöt a kosarából. — Reggel szedtük, a legédesebb.
Vera gépiesen beleharapott. A húsa ízetlennek tűnt.
— Keserű — dobta el undorral a magas csalán közé. — Teljesen keserű.
— Hogyhogy? Ilyen nincs az egész kertben — csodálkozott Elena.
— Tegnap édes volt, ma keserű — vágta rá Vera, hangjában kemény, idegen él csengett. „Majd meglátjuk, ki megy férjhez.”
Vera megváltozott. A vidám, nevetős lány helyett egy sötét gondolat költözött belé: bármi áron visszaszerezni Ignátot. A terve gyorsan megszületett, egyszerű volt — és éppen ezért veszélyesen hatásos.
Két hete már Semjon, a szomszéd faluból való huszonhárom éves fiú dolgozott az udvarukon, a roskadozó istállót javítva. Magának való, elégedetlen természetű ember volt.
— Figyelj ide, Szema — lépett hozzá Vera. — Van egy ügy. Megcsinálod — brigádvezető leszel a farmon. Apámat rábeszélem.
Semjon elgondolkodva végighúzta ujját a kasza élén.
— Nem tesznek meg. Fiatal vagyok.
— Nálunk a fiatalok előtt nyitva az út — mondta Vera halkan. — Megéri.
Végül a fiú beleegyezett.
A terv egyszerű volt: azt mondani Elenának, hogy Ignát várja a régi malomnál. Ott pedig… a többit Vera intézi.
Második rész. A régi malomnál
Elena meglepődött, amikor Semjon a kútnál azt súgta, hogy Ignát naplementére a malomhoz hívja. Reggel még semmi ilyesmit nem mondott. De talán meglepetést tervezett… A szerelmes szívében fel sem merült a kétely.
Az este ködösen ereszkedett a falura. A régi malomnál nyirkos és sötét volt. Elena meglátott egy férfialakot, és a durva kérgű fűzfa törzséhez simult. A szíve összeszorult — nem örömtől, hanem baljós félelemtől.
Semjon kilépett az árnyékból. Szeme furcsán csillogott. Szó nélkül megragadta a lányt, és magához rántotta. Elena próbált kiszabadulni, de a kezei olyanok voltak, mint az acélkötelek.
— Megőrültél, Semjon? Engedj el! Megmondom Ignátnak, és egy csontod sem marad épen!
De Semjon nem hallgatott rá. Durva, részeg csókkal tapadt az ajkaira, letörve az ellenállását, csak a könnyeinek sós ízét érezve.
— Látod, Ignátocska, és te nem hittél nekem — mondta Vera hangosan, színpadias sértettséggel, a dombon állva a dühétől elsápadt Ignát mellett.
Ignát úgy rontott előre, mint egy darázs által megmart medve. Nehéz ökle Semjonra zúdult. A fiú félrepült, és hátával a malomkőnek csapódott.
— Ribanc! — lihegte Ignát, Elenára nézve. A szemében nemcsak harag volt, hanem mindent elsöprő fájdalom és megsértett büszkeség. — Tisztának hittelek, egyetlennek… te meg az első adandó alkalommal más karjába rohansz!
— Ignát! — Elena odarohant hozzá, belekapaszkodott. — Mit beszélsz? Te hívtál ide! Ez Semjon… rám támadt! Ez hazugság!
— A saját szememmel láttam — Ignát lerázta magáról, mintha csak egy legyet hessegetne. Hangja rekedt suttogássá vált. — A szememnek hiszek, nem a fülemnek.
Megfordult, és vissza sem nézve elindult felfelé az ösvényen, maga mögött felégetve minden hidat. Elena utána futott, botladozva, sírva, fuldokló szavakkal magyarázva, de ő süket maradt. Vera utánuk nézett, és az arcán halvány, elégedett mosoly dermedt meg a szürkületben.
Ignát kerülte Elenát. Komorabb lett, mint egy vihar előtti ég, és Vera vágyakozó pillantásaira csak ingerült szavakkal felelt. Vera terve csak félig sikerült: szétrombolta Ignát és Elena szerelmét, de nem hozta közelebb a férfit hozzá.
— Mondtam én neked — sóhajtotta Vera, amikor a bolt előtt találkozott a síró Elenával, színlelt együttérzéssel. — Nem kellett volna sietni. A férfiak birtoklók, nekik tisztaság kell.
— Ez Semjon volt, az átkozott! — gyűrögette Elena a kendője szélét. — Miért tette? Miért?
— Ki tudja — vont vállat Vera. — Talán megtetszettél neki. Ignát nem az egyetlen férfi a világon. Látod, Semjon most brigádvezető lett, fontos ember.
Elena undorodva elfordult, vastag fonatát a mellére vetette, és gépiesen bontogatni kezdte, egy pontra meredve.
Harmadik rész. Keserű almák
Az idő telt. Ignát fájdalma tompult, de nem múlt el, csak mély, sajgó seb lett belőle. Néha azon kapta magát, hogy beszélni szeretne valakivel. Csak beszélni, hogy elnyomja a belső ürességet. És ilyenkor Vera mindig ott volt mellette. Először csak csendben sétáltak együtt, később már hazáig kísérte. Hallgatta, bólogatott. Ignátban felmerült a gondolat: „Talán Vera az igazi. Hűséges, odaadó.” A gondolat idegen volt, de nem tudta teljesen elűzni.
Vera kétségbeesett. Ignát, bár szabad volt, hideg maradt, mint a novemberi víz. Ekkor eszébe jutott a falu szélén élő öreg javasasszony suttogása egy szerelmi kötésről. Tiltott volt, de Vera megtette. Éjszaka, holdfényben suttogta az igéket egy csomó fölött, amelyben Ignát haja és a saját vére volt.
És különös dolog történt — Ignát mintha felébredt volna. Vonzódni kezdett Verához, kereste a társaságát, úgy ölelte, mintha el akarná nyelni. De boldogság nem volt a szemében — csak lázas, zaklatott szomorúság.
— Várj, kedvesem — húzódott el Vera, amikor a férfi újra a szénapadlás felé húzta. — Ne siess. Én nem vagyok futó kaland. A férjemnek tartogatom magam. Ha a tiéd leszek, akkor törvényesen, Isten és emberek előtt.
Ignát megdöbbent. Hozzászokott Vera könnyű, szerelmes pillantásához — most pedig elutasítás. Elgondolkodott. „Őrzi a becsületét… tehát nem könnyelmű. Hűséges feleség lesz.”
Az esküvőt októberben tartották. Elena egy hónapon át sírt. Próbált beszélni Ignáttal, de ő üres, idegen tekintettel nézett át rajta. Az esküvő napján Elena egy köténybe gyűjtötte az utolsó őszi almákat, és a mulatság helyére ment.
Vera megfeszült, amikor meglátta. Keze szorosabban fogta Ignát karját.
— Gratulálni jöttem — mondta Elena nyugodtan. — Mégiscsak együtt nőttünk fel. Emlékszel?
A vendégek elcsendesedtek.
— Tessék — nyújtotta át az almákat. — A mi kertünkből. Mindig édesek.
Vera remegő kézzel nyúlt a csomag után. Az kiesett a kezéből, az almák koppanva gurultak szét. Zaj támadt. Ignát megrezzent, mintha felébredne. Fel akart állni, de Vera erősen megragadta.
— Ülj. Minden rendben.
És ő visszaült, mint egy bábu.
A másik oldalon a részeg Semjon ordította a dalokat.
Elena sietve távozott. Könnyei elfogytak.
— Lena, várj! — érte utol Pavel a falu szélén. — Elkísérhetlek?
— Kísérj — vont vállat közömbösen.
Pavel jóképű, erős férfi volt, közel harminc, mégis nőtlen. És most egyetlen szomorú pillantás elég volt, hogy beleszeressen.
— Holnap eljöhetek? — kérdezte a kapunál. — Sétálunk? Vagy be a városba?
— Mi ez, udvarolsz? — mosolyodott el halványan Elena.
— Nem titkolom — mondta őszintén. — Tetszel. Nem akarlak elengedni.
— Máris házasság? — csóválta fejét Elena.
— Nem korai.
Elena elgondolkodott. Egy vad gondolat villant át rajta: „Mi lenne, ha… a testvére felesége lennék?”
— Menj — mondta halkan. — Holnap találkozunk.
Otthon az anyja, Marfa Ignatyevna, az ajtóban várta. Az ablakból látta Pavelt. Izgatottan lépett oda, és megfogta lánya vállát.
— Az élet, Léna, nem játék. Jegyezd meg. Nem játék.
Elena az anyja vállába temette az arcát, és hosszú hetek óta először zokogni kezdett.
— Anyukám… igazad van. De a szívem talán játék? Lehet így játszani vele? A másé almája mindig keserűnek tűnik, a sajátunkat meg nem becsüljük. Vera ezt nem értette meg… jaj, nem értette meg.
Éjjel sokáig forgolódott. A Pavellel való házasság gondolata hol megváltó bosszúnak tűnt, hol ragacsos, undorító csapdának. Pavel viszont nem tréfált. Három napig kerülgette a házat, mintha megbabonázták volna.
A negyedik napon Elena kiment hozzá.
— Ne járj utánam, Pavel — mondta határozottan. — Nem szeretlek. És valószínűleg nem is foglak. Nem akarlak hitegetni.
— Nem is kell — felelte makacsul. — Csak legyél. Majd megszokod.
— Nem fogom — rázta meg a fejét. — Keress mást. Nekem… idő kell.
Pavel így üres kézzel távozott, de nem adta fel a reményt. Később még visszajárt, de Elena hajthatatlan maradt.
Elutazott a járási központba, beiratkozott a mezőgazdasági technikumba, és állatorvos lett. „Szem elől — szívből ki” — gondolta Ignátról.
Öt év múlva férjhez ment egy csendes, jóindulatú zootechnikushoz. Fiút szült. A szülőfalujába ritkán látogatott vissza.
Verának és Ignátnak addigra már egy lányuk nőtt. Úgy éltek, mint mindenki: rendes ház, gazdaság. De melegség nem volt a családban. Ignát egyenesen, közömbösen bánt a feleségével, mint egy szükséges dologgal, de az a szenvedélyes szerelem, amely fiatalkorában égette, már rég eltűnt.
Semjon, aki brigádvezető lett, hamar lecsúszott az ital miatt. A pozíció meghaladta. Gyakran látták részegen kóvályogni az utcán.
Egy ilyen estén betért Ignáthoz.
— Hol a feleséged? — kérdezte, az ajtóban tántorogva.
— Az anyjánál — felelte szárazon Ignát.
— Aha… — Semjon az ajtófélfának dőlt, a nyelve akadozott, de a szemében különös józanság villant. — Gazember voltam, Ignát. Emlékszel a malmos esetre? Én voltam… Vera beszélt rá. Brigádvezetést ígért. Azt mondta, hívd el Lénát, és fogd meg előtted. Én meg beleegyeztem, bolond voltam.
Ignát elsápadt, az orrán a szeplők sötéten kirajzolódtak.
— Mit hordasz össze, részeg disznó?
— Még sosem voltam ennyire józan — csuklott Semjon. — Elegem lett hallgatni. Te megvertél akkor, de mi haszna? A Verád… kígyó. Ő rendezte az egészet. Te meg elhitted.
Ignát megragadta a ruhájánál.
— Mondd még egyszer! Igaz?!
És Semjon újra, hibátlanul elmondta az egészet.
Ignát kirúgta, majd a tornácon leült, fejét a kezébe temetve. Összeomlott a világa. Az öt év, amit Verával élt, hazugság volt. Eszébe jutott Elena kétségbeesett kiáltása: „Ez nem igaz!” — és ő nem hitt neki.
Nem sokkal később Vera érkezett haza a lányukkal, Katyával.
— Apa! — rohant hozzá a kislány.
Ignát magához ölelte, de amikor Verára nézett, a tekintete kemény volt.
— Menj aludni, kislányom — mondta. — Te pedig, Vera, ülj le. Mesélj a malomról.
Vera leült, összekulcsolta a kezét. Nem ijedt meg.
— Mit mondjak? — felelte nyugodtan. — Akkor is elhitted. Ha akartad volna, kideríted. Nem nekem hiszel, hanem a szemednek. Magadat hibáztasd.
— Magamat hibáztatom is — mondta Ignát halkan. — De veled nem élek tovább.
Leemelt egy régi bőröndöt, és beledobott pár inget.
— Hová mész? — ugrott fel Vera. — És Katya? Egyedül neveljem?
— Segítek. De együtt nem élünk. Válás.
Vera sikoltozott, a nyakába kapaszkodott:
— Öt évig hűséges voltam! Mindent felépítettünk! Elrontod! A Lénádhoz mész? Neki már családja van!
Ekkor Katya sírva kirohant, átölelte az apja lábát.
— Apa, ne menj el!
Vera zokogott. Ignát megtört. Maradt. De az életük hideg pokollá vált. Egy fedél alatt éltek, idegenként.
Negyedik rész. Csillagok a szénapadlás fölött
Tíz évvel később.
Katya már tizenöt éves. Ignát és Vera még mindig együtt élnek, de fal van köztük. Egy este megbetegedett az egyik borjú. A helyi állatorvos, mintha csak szándékosan, részeg volt. Valaki mondta: az anyjához hazajött Lídia Nyikolajevna, városi állatorvos — ő biztos segít.
Ignátnak kellett érte mennie.
Elena az anyja házának kapujában állt. Alig változott: ugyanazok a tiszta szemek, csak rövidebb haj, és az ajka sarkában nyugodt, bölcs vonás.
— Szervusz, Ignát — mondta nyugodtan, minden izgalom nélkül.
A torka elszorult. Csak bólintani tudott.
Elena szó nélkül megvizsgálta a borjút, beadta az injekciót, elmondta, mivel kell itatni és etetni. Elvette a pénzt, amit Vera nyújtott felé, és Ignátra rá sem nézve elment.
Ignát még azon az éjszakán ágynak esett. Láz, majdnem negyven fok, fájdalom az egész testében. Az orvos csak annyit mondott: idegek. A lelke fáj, Ignát.
Egy hétig feküdt, és amikor felkelt, az első szava Verához ez volt:
— Válás. Ennyi. Katya már nagy. Segíteni fogok, ahogy ígértem. De így tovább nem tudok élni.
Vera fellángolt:
— Már megint kezded? Én érted éltem, a házat tartottam, a lányodat neveltem! Te meg még mindig arról az elsőről álmodozol!
— Nem róla — felelte fáradtan Ignát. — Arról az életről, amit élhettünk volna. Érted? A mi életünkről, nem erről a hazugságról.
— Nem mész el! — kiáltotta Vera kétségbeesve. — Megigéztelek akkor! Hallod? Megigéztelek! Nem szabadulsz tőlem!
Ignát keserűen elmosolyodott:
— Nem hiszek az asszonyi mesékben. De ha mégis… akkor most kiderül, el tudok-e menni.
Összepakolta a bőröndjét, levette a pénzt a polcról, felét Verának adta. Kiment. Vera utána rohant, jajgatott, mint tíz évvel korábban, de Ignát szó nélkül félretolta, és eltűnt a sötétben.
A szüleihez költözött. Segített Katyának, segített Verának is a gazdaságban, ha kérte. De közben Elenát kereste. Minden hétvégén a járási központba járt, a háza körül bolyongott, remélve, hogy meglátja.
A sors azonban máshogy akarta. Elena maga jött vissza a faluba — az anyja megbetegedett.
A kapu előtt látta meg, ahogy a padot mossa. Odalépett hozzá. Sokáig hallgatott.
— Bocsáss meg, Léna — mondta végül, amit tizennyolc éve hordozott magában. — Mindenért. A vakságomért, a butaságomért, hogy nem hittem neked.
Elena felegyenesedett, letörölte a kezét a kötényébe. A szemében nem volt harag, csak csendes szomorúság.
— Isten megbocsát, Ignát. Én pedig… én már régen megbocsátottam. Egy életünk van.
Megtudta, hogy Elena két éve elvált. A férje gyenge volt, inni kezdett. Nem tűrte.
Aznap este sokáig ültek a padon, sötétedésig. Beszélgettek mindenről és semmiről, félve, hogy elriasztják az újra születő, törékeny közelséget.
Egy hét múlva Ignát megkérte a kezét.
— Késő, Ignát — rázta meg a fejét Elena. — Annyi év eltelt. Felnőttek a gyerekeink. Lesz még elég időnk, hogy saját családot építsünk?
Epilógus
Eltelt még öt év.
A járási központ szélén álló kis házban, ahol almás és friss kenyér illata szállt, nagy asztal körül gyűltek össze a vendégek. Katya, Ignát lánya, a férjével és kisfiával érkezett. Elena fia, katona, rövid szabadságra ugrott haza.
— Emlékszel, Léna — kérdezte az őszülő, de még mindig erős Ignát, átkarolva a felesége vállát —, emlékszel, kételkedtél, hogy lesz-e elég időnk?
— Emlékszem — mosolygott Elena, miközben gőzölgő almás pitét tett az asztalra. — Buta voltam.
— Nem buta, hanem bölcs — javította ki. — Csak a bölcsesség néha későn jön. Hozzánk időben jött?
— Időben — öntött neki teát Elena. — Pont idejében. Sem nem túl korán, sem nem túl későn.
Amikor besötétedett, kimentek a tornácra. A nyári levegő, lehűlve a nappali hőség után, tele volt a virágzó kert és a frissen kaszált fű illatával. Az ég tiszta és mély volt, tele megszámlálhatatlan csillaggal.
— Nézd — emelte fel a fejét Elena. — Mint akkor. Emlékszel, mi is így néztük a csillagokat? Fiatalon… A szénapadlón…
Ignát szorosabban magához ölelte, érezve, ahogy a vékony anyag alatt a szíve egyenletesen, nyugodtan dobog.
— Mindenre emlékszem, Lenuska. Mindig emlékeztem — remegett meg a hangja. — Te vagy az első és az egyetlen. Örökre.
Ott álltak egymást átölelve, két már nem fiatal ember, és a csillagokat nézték. A sors sokáig sodorta őket, becsapta, elszakította, de végül megkönyörült rajtuk. És azon az estén megértették az egyszerű igazságot: a boldogság nem késik. Akkor érkezik, amikor két szív, megfáradva mások hibáitól és saját büszkeségétől, végre egymásra talál a sötétben — hogy többé soha ne engedjék el egymást.
Bent a házban az asztalon ott maradt a félig megevett almás pite — azokból az almákból, a régi kertből, amelyek még ennyi év után is meglepően, szinte elviselhetetlenül édesek voltak.
