– Az én pénzemen szórakozol? – A volt férjem a fiatal feleségével dicsekedett, amíg meg nem látta, ki jött el hozzám.
– Hangulatos. Olyan nyugdíjasan. – Oleg úgy lépett be a bankett-terembe, mintha nem ajándékot hozott volna, hanem humanitárius segélyt.
Karján egy harmincéves lányt vezetett, valami bézs, testhez simuló ruhában. Pont annyi idős volt, mint a legidősebb lányunk.
A zene elhallgatott. A vendégek, akik még egy perce villákkal csörömpöltek és a nyaralóról beszélgettek, megdermedtek. Az asztal mellett álltam, és a pohár szárát szorítottam.
Az ujjaim elfehéredtek. Három éve nem láttuk egymást. Azóta a nap óta, amikor kijelentette, hogy „kinőtte a kapcsolatunkat”, és elment ihletet keresni. Úgy tűnik, talált.
– Marina! – a hangja kettévágta a csendet. – Nos, boldog ünnepet! Az ötvenöt azért már egy dátum. Tekintélyes.
Közelebb lépett, maga után húzva a kísérőjét. A lány pislogott a műszempilláival, és riadtan nézett a barátnőimre. Mint valami múzeumi tárgyakra.
– Ismerkedj meg, ő Alina. – Oleg úgy ragyogott, mint egy kifényesített csizma. – A múzsám. Úgy döntöttünk, beugrunk felköszönteni. Mert te itt biztos egyedül vagy, minden a régi…
Átnyújtott egy csomagot egy drága kozmetikai márka logójával. Szokásos változat. Bele sem néztem. Biztos valami „érett bőrre”.
– Köszönöm, Oleg – átvettem a csomagot. A hangom nyugodt volt, de a mellkasomban belenyilallt valami. – Nem kellett volna fáradnod. Nálunk itt, tudod, megvan a maga hangulata.
– Látom, látom. – Végignézett a terem vendégein, az elegáns társaságon, az asztalon sorakozó salátákon. – Hangulatos. Olyan nyugdíjasan.
Valaki felhorkant a vendégek közül. A húgom, Nadja levegőt vett, hogy valami csípőset mondjon, de elkaptam a tekintetét, és megráztam a fejem: ne, most ne.
– Elnézést, egy percre – mondtam, és gyorsan kimentem a teremből.
A mosdóban citromillat terjengett. Bezártam magam mögött az ajtót, és a homlokomat a hideg üveghez támasztottam.
A tükörből egy sötétkék ruhás nő nézett vissza rám. Ápolt. Szép. De a szeme elárulta. Ugyanaz az érzés hullámzott bennük, amit Oleg annyira szeretett kiváltani belőlem. Hogy másodosztályú vagyok.
– Ötvenöt. Kinek kellesz te? Azért jött, hogy megmutassa: ő a győztes, te pedig csak elhasznált anyag vagy.
Megnyitottam a jéghideg vizet. A csuklómra fröcsköltem. Eszembe jutott, hogyan nevetett tegnap Dima, amikor cipőt választottunk nekem. Ahogy rám nézett. Nem mint „a család anyjára”. Nem mint barátra. Hanem mint nőre.
– Elég – mondtam a tükörképemnek.
– Nem vesztettél. Te Marina vagy. És ez a te ünneped!
Papírtörlővel felitattam a kezem. Igazítottam a rúzsomon. Kiegyenesítettem a vállam. Mély levegőt vettem. És kinyitottam az ajtót.
A teremben zaj volt. Oleg már az asztalfőn ült – ki engedte oda? Levét töltött magának, és hangosan beszélt:
E szavakkal egy időben belépett a kórterembe az orvos. Magas és komoly volt.
– Miről van szó?! Milyen autóról beszélnek?! – kérdezte szigorúan.
– Hát, a feleségem haza szeretne menni. Azt mondja, nem tudja itt tölteni a karácsonyt. Én meg majd várok rá a kocsiban, amíg itt mindent elintéz. Jó, hogy épp most jött be. Ki is adhatná a zárójelentést.
– Senki nem megy sehová. Én döntöm el, mikor jön el az ideje a hazatérésnek. A felesége még nagyon gyenge. Nemcsak kezelésre van szüksége, hanem rendes pihenésre is. A zárójelentés után beutalót adok neki egy szanatóriumba. Azt tanácsolom, hogy inkább jó hangulatban látogassa meg karácsonykor.
Jana némán nézte ezt a néhány másodperces jelenetet, és a könnyek alattomosan megtöltötték a szemét. Alig tudta visszatartani magát, hogy ne sírja el magát ott, abban a pillanatban.
Életében először érzett védelmet egy teljesen idegen embertől. Nem a szüleitől, nem valakitől, aki közel áll hozzá, hanem egy idegen férfitól. De egy olyantól, aki valóban tudta, mire van most a legnagyobb szüksége.
Jana a kórházban maradt. És itt csend és nyugalom vette körül. Bármilyen furcsán is hangzott ez.
Természetesen a férje és annak unokatestvére részéről kellemetlen megjegyzések hangzottak el. De ez Janát már nem érdekelte.
Ez az egész történet felnyitotta a szemét az alapvető dolgokra. Arra, hogy mi az, ami megengedhetetlen egy olyan családban, ahol szeretetnek és kölcsönös tiszteletnek kellene lennie.
Történet
Jana pontosan tudta, hogy a kórházból való távozás után még sok akadály vár rá, de készen állt arra, hogy új életet kezdjen.
