– Az én pénzemen szórakozol? – A volt férjem a fiatal feleségével dicsekedett, amíg meg nem látta, ki jött el hozzám.

– Az én pénzemen szórakozol? – A volt férjem a fiatal feleségével dicsekedett, amíg meg nem látta, ki jött el hozzám.

– Hangulatos. Olyan nyugdíjasan. – Oleg úgy lépett be a bankett-terembe, mintha nem ajándékot hozott volna, hanem humanitárius segélyt.

Karján egy harmincéves lányt vezetett, valami bézs, testhez simuló ruhában. Pont annyi idős volt, mint a legidősebb lányunk.

A zene elhallgatott. A vendégek, akik még egy perce villákkal csörömpöltek és a nyaralóról beszélgettek, megdermedtek. Az asztal mellett álltam, és a pohár szárát szorítottam.

Az ujjaim elfehéredtek. Három éve nem láttuk egymást. Azóta a nap óta, amikor kijelentette, hogy „kinőtte a kapcsolatunkat”, és elment ihletet keresni. Úgy tűnik, talált.

– Marina! – a hangja kettévágta a csendet. – Nos, boldog ünnepet! Az ötvenöt azért már egy dátum. Tekintélyes.

Közelebb lépett, maga után húzva a kísérőjét. A lány pislogott a műszempilláival, és riadtan nézett a barátnőimre. Mint valami múzeumi tárgyakra.

– Ismerkedj meg, ő Alina. – Oleg úgy ragyogott, mint egy kifényesített csizma. – A múzsám. Úgy döntöttünk, beugrunk felköszönteni. Mert te itt biztos egyedül vagy, minden a régi…

Átnyújtott egy csomagot egy drága kozmetikai márka logójával. Szokásos változat. Bele sem néztem. Biztos valami „érett bőrre”.

– Köszönöm, Oleg – átvettem a csomagot. A hangom nyugodt volt, de a mellkasomban belenyilallt valami. – Nem kellett volna fáradnod. Nálunk itt, tudod, megvan a maga hangulata.

– Látom, látom. – Végignézett a terem vendégein, az elegáns társaságon, az asztalon sorakozó salátákon. – Hangulatos. Olyan nyugdíjasan.

Valaki felhorkant a vendégek közül. A húgom, Nadja levegőt vett, hogy valami csípőset mondjon, de elkaptam a tekintetét, és megráztam a fejem: ne, most ne.

– Elnézést, egy percre – mondtam, és gyorsan kimentem a teremből.

A mosdóban citromillat terjengett. Bezártam magam mögött az ajtót, és a homlokomat a hideg üveghez támasztottam.

A tükörből egy sötétkék ruhás nő nézett vissza rám. Ápolt. Szép. De a szeme elárulta. Ugyanaz az érzés hullámzott bennük, amit Oleg annyira szeretett kiváltani belőlem. Hogy másodosztályú vagyok.

– Ötvenöt. Kinek kellesz te? Azért jött, hogy megmutassa: ő a győztes, te pedig csak elhasznált anyag vagy.

Megnyitottam a jéghideg vizet. A csuklómra fröcsköltem. Eszembe jutott, hogyan nevetett tegnap Dima, amikor cipőt választottunk nekem. Ahogy rám nézett. Nem mint „a család anyjára”. Nem mint barátra. Hanem mint nőre.

– Elég – mondtam a tükörképemnek.

– Nem vesztettél. Te Marina vagy. És ez a te ünneped!

Papírtörlővel felitattam a kezem. Igazítottam a rúzsomon. Kiegyenesítettem a vállam. Mély levegőt vettem. És kinyitottam az ajtót.

A teremben zaj volt. Oleg már az asztalfőn ült – ki engedte oda? Levét töltött magának, és hangosan beszélt:

– …én meg mondom neki: Alinka, menjünk Balira! Erre ő: jaj, félek repülni. Muszáj volt business classra jegyet venni, megnyugtatni. Fiatalság, értitek. Szél a fejben, de micsoda energia!

Alina mellette ült, a telefonjába temetkezve. Nyilvánvalóan halálosan unta magát. A barátnőim kőarccal rágták a salátát.

– És Marina? – hallottam meg Oleg hangját.

– Ő otthonülő. Inkább unokákat dajkálna, nem tengereken csavarogna. Minden kornak megvan a maga helye, ahogy mondják. – Felemelte a poharát.

– A lélek fiatalságára! A lényeg, fiúk, hogy a motor ne akadozzon. Az útlevél csak egy papírdarab. Bár a számok persze komolyak. Ötösök.

Az asztalhoz léptem. Nyugodtan, kapkodás nélkül.

– Oleg – mondtam halkan. – Kóstold meg a kacsát. Ma különösen jól sikerült.

– Majd megkóstolom – mosolygott, végigmérve engem tetőtől talpig, még ülve is.

– És te hogy vagy? Hiányzom, ugye? Macskák, sorozatok?

– Nincs időm unatkozni – mosolyogtam. – Felújítás, munka, élet.

– Felújítás? – felröhögött.

– Tapétát ragasztasz? Egyedül? Vagy fillérekért felbéreltél valakit?

Ebben a pillanatban kinyílt az étterem bejárati ajtaja. Az ajtóban Dmitrij állt.

Sötétkék zakóban. Nyakkendő nélkül, az ing felső gombja kigombolva. A zakó tökéletesen állt rajta. Negyvenöt éves volt, de úgy nézett ki, hogy a barátnőim fele azonnal megigazította a frizuráját.

A kezében nem csokor volt. Egy nagy agyagcserepet tartott orchideával. Egy ritka fajtát, a „Fekete gyöngyöt”. Fél éve említettem, amikor a nyaralóm kertjének kialakításáról beszéltünk. Azt hittem, elfelejtette.

Dima megtalált a tekintetével. Rám mosolygott – szélesen, őszintén, csak nekem. Majd határozott léptekkel elindult a termen át.

Csend lett a teremben. De ez másfajta csend volt. Nem nyomasztó, mint Oleg érkezésekor, hanem élő. A nők Dimát nézték, a férfiak a magabiztos járását.

Dima odalépett hozzám.

– Bocsánat, késtem – hangja mélyen, melegen csengett. – A rendelést vettem át. Azt mondtad, ilyet nem hoznak ide. De én találtam.

Letette a nehéz cserepet az asztal szélére. És engedély nélkül átkarolta a derekamat. Magához húzott. Könnyedén, természetesen, mégis gyengéden.

Megcsókolt – nem barátilag, arcon. Az ajkaimra. Röviden, de úgy, hogy elfelejtettem levegőt venni. A húgom, Nadja szeme kikerekedett.

– Boldog születésnapot, Marina – egyenesen a szemembe nézett. – Ma lenyűgöző vagy.

Az arcom elpirult. De nem szégyenből. Hanem mert melegség töltött el.

Valahol oldalról köhögés hallatszott. Oleg félrenyelt egy falatot. Öklével verte a mellkasát, az arca foltos lett, a tekintete ide-oda kapkodott köztem és Dima között. Alina elszakadt a telefonjától, és kíváncsian nézte a vendégemet.

– Ez… ki? – nyögte ki Oleg, majd ivott egy korty vizet.

– Ő Dmitrij – válaszoltam, egy lépést sem távolodva tőle. – Építész. Tájépítész. És a kísérőm.

Dima kezet nyújtott Olegnek. Nyugodtan.

– Jó estét, Dmitrij.

Oleg erőtlenül fogadta el a kézfogást. A „diadala” darabokra hullott. A kép, hogy „sikeres exférj és elhagyott feleség”, nem állt össze. Mellettem egy férfi állt, aki tizenöt évvel fiatalabb volt Olegnél. Magasabb, karcsúbb.

És ami a legfontosabb – úgy nézett rám, ahogy Oleg már húsz éve nem.

– Építész? – Oleg elhúzta a száját.

– Füvet nyírsz? Na persze.

– Házakat is építek – vágta rá Dmitrij mosoly nélkül. – És kerteket teremtek. Szép nőknek.

Oleg áthajolt az asztalon felém. Valami erős, csípős szaga volt.

– Túl fiatal – sziszegte. – Mi van, Marina, vissza akarsz térni a fiatalsághoz? Te tartod el? Abból, amit a váláskor kiszedtél?

A teremben teljes csend lett. Még a zene is elhallgatott. Alina a tenyerébe kuncogott. Én Olegre néztem. Figyelmesen. Az ingére, amely feszült a hasán. A „múzsájára”, aki unatkozott. Az indulatos arcára.

És hirtelen rájöttem, hogy nem sajnálom. És düh sincs bennem – üresség van.

– Oleg – mondtam hangosan. – Veled ellentétben nekem nem kell senkit megvennem ahhoz, hogy boldog legyek.

Szünetet tartottam.

– Mi Dmitrijjel egyszerűen szeretjük egymást. Én pedig csak saját magamat tartom el. A saját fizetésemből.

Dima megszorította a kezem.

– Azt hiszem, mennünk kell – Oleg hirtelen felállt. A szék csúnyán csikordult a parkettán.

– Alina, gyere. Itt fullasztó a levegő.

– De még nem ettünk tortát! – nyafogta Alina.

De Oleg már húzta is kifelé. Gyorsan ment, zavartan. A „diadalmas belépője” meneküléssé vált.

Amikor mögöttük becsukódott az ajtó, Nadja kezdett először tapsolni. Utána a többiek is. A zenészek lassú dallamot játszottak.

– Táncolunk? – kérdezte Dima.

– Örömmel.

Kimentünk a terem közepére. A kezét a derekamra tette. A „Fekete gyöngy” orchidea ott állt az asztalon – a kis győzelmem tanújaként.

Nem a volt férjem felett aratott győzelem volt ez. Hanem a félelem felett, hogy önmagam legyek.

És ti találkoztatok már azzal, hogy egy férfinak „szabad” fiatal nővel lennie, de egy nőnek fiatal férfival „szégyen”?

Írjátok meg kommentben, mit gondoltok erről, és ne felejtsetek el lájkolni!