Csúnyán káromkodott, nem minden férfi tudna így beszélni, kellemetlen volt ilyet egy nőtől hallani!
— Emlékszem, és mi lett vele? — válaszolta Nadja a kolléganőjének, aki felhívta.
— Lemondó nyilatkozatot írt, otthagyta a gyereket és elment. Micsoda egy nőszemély!
A busz megrázkódott, és Nadja kezéből majdnem kiesett a telefon.
Arra a lányra emlékezett. Nem mondható, hogy különösebben nehezen szült volna, de úgy ordított, mint egy eszeveszett.
És amikor a gyerek megszületett, káromkodni kezdett, amikor megtudta, hogy fiú. Azt is hozzátette, hogy jó, hogy nem lány — annak könnyebb lesz az életben.
A férfiaknak mindig könnyű!
Nadja elgondolkodva felemelte a tekintetét, és maga előtt egy telt asszonyt és egy kisfiút látott. A fiú az anyja kabátjába kapaszkodott.
Egyszerűen voltak öltözve, de tisztán. Az asszonyon egy régimódi, bő esőkabát volt.
Nadja nem azonnal értette meg, hogy az asszony terhes. Amikor rájött, azonnal felpattant, és felajánlotta neki a helyét:
— Üljön le, kérem!
A kisfiú azonnal meghúzta az anyja kezét, gyorsan valamit mutatott az ujjaival, leültette, majd Nadjának elmagyarázta:
— Anyu nem hall. Köszönjük.
Nadja valamiért megsajnálta.
Biztos szegényen élnek — gondolta, és elővett a táskájából egy csokit. Mindig vett magának egyet, mert műszak után néha gyengeség tör rá, és a csoki segít.
— Kö-szö-nöm! — mondta a fiú elnyújtva a szót, óvatosan átvette a csokoládét és hálásan elmosolyodott. — Ne gondolja, nekünk van apukánk is. Ő is siketnéma, de én nem!
Jól élünk, és hamarosan lesz egy kistestvérem — mondta a fiú büszkén, és boldogan nézett az anyjára, az anyja pedig rá.
— Akkor neked nagyon szép anyukád van, a legszebb! Másképp nem is lehet.
És apukád is van, és kistestvéred is lesz — te nagyon gazdag kisfiú vagy — mondta neki őszintén Nadja.
Nadja csak nézte őket. Vannak emberek, akik a csendes boldogságukban is olyan szépek!
És majdnem el is ment a saját megállója mellett.
A fiú még kiáltott utána valamit, de ő már ugrott le a buszról, majdnem rácsukódott az ajtó.
A munkából Nadja nem késett el.
— Képzeld csak, annak a kakukknak még férje is van. Pontosabban még a szülés előtt beadta a válópert — előre eldöntötte! Hát ilyet! — fogadta Nadját a szülőszobán Zinaida Petrovna szülésznő. Borzasztóan fel volt háborodva.
Ő hívta fel reggel is, és még mindig nem tudott lenyugodni.
— És milyen szép kisfiú! Kilenc pont az Apgar-skálán!
— Na jó, inkább menjünk megnézni az újakat. Mi van nálunk? — próbálta megnyugtatni Nadja.
Ki tudja, miért kapnak egyesek gyereket odafentről, másoknak meg mintha nem is kellene.
És akik családról és gyerekekről álmodnak, magányosan szenvednek?
Zinaida Petrovna elhallgatott, és csendben megsimogatta Nadja vállát. Feleslegesen hevült fel, hiszen tudta, hogy Nadja férjnél volt, de elváltak.
A férje gyereket akart, de Nadja ezt nem tudta megadni neki. Azt mondták, gyerekkorában beteg volt, valamilyen szövődménye lett.
De lehet, hogy a férje egyszerűen nem szerette. Mindenesetre ez Nadja számára fájdalmas téma volt.
Később Nadja meglátta annak a kisfiúnak az apját.
Azért jött, hogy megtudja, mikor viheti haza a fiát. Telt testű, kissé ügyetlen férfi volt, kissé zavart tekintettel — maga is inkább egy nagy gyerekre hasonlított.
— Nézd csak, az apja más. Nem olyan, mint az a kakukk. Rendesen viselkedik. És látszik is rajta, hogy nem valami sas, de eljött a fiáért.
Kérdezte, hogyan kell gondozni a babát, próbálja nem mutatni, hogy fél — bökte oldalba Nadját Zinaida Petrovna, miközben halkan a közel negyvenes, nagytermetű férfira mutatott.
Aznap Nadja műszakjában vitte el a fiát, és Nadja nem bírta ki, odalépett hozzá:
— Ha bármilyen kérdése van, nyugodtan mondja. Itt a telefonszámom. Nadjának hívnak, a gyermekosztály orvosa vagyok. Ha szüksége lesz rá, hívjon.
— Köszönöm. Engem Miklósnak hívnak! — mosolygott a férfi.
De ekkor odahozták neki a kék pólyába csavart kisbabát, és ő még azt sem tudta, hogyan vegye a kezébe.
Nadja megsajnálta, és megkérdezte:
— Van egyáltalán valaki, aki segít?
— Nincs. Anyám és apám falun élnek. Ők nem szerették Okszankát, mondták, hogy ne vegyem el. Hogy nem való hozzám.
Később én is rájöttem… de nem akarok nekik szólni. Majd boldogulok egyedül! Szabadságot vettem ki, és félretettem pénzt a gyerekre. Okszanka nem is tudott róla.
— Maga ügyes, de holnap már jön önhöz a gyermeknővér a rendelőből, úgyhogy ne féljen — bátorította Nadja.
— Én nem félek! — mondta magabiztosan Miklós, és óvatosan magához szorította a kisfiát.
Csakhogy a szemei mást mondtak. Nyilvánvalóan félt — és ez nem is csoda.
Még a fiatal anyák sem tudják mindig, mit kezdjenek egy újszülöttel, hát még egy férfi.
Nadja aztán egész nap gondolatban visszatért Miklóshoz és a fiához. Vajon hogy boldogulnak?
És mégis milyen ember… mindent maga vett meg, egyedül készül felnevelni a babát. Ügyes férfi — nem mindenki lenne erre képes.
Nadját majd szétvetette a vágy, hogy felhívja és megkérdezze, hogy vannak. Miklós a saját számát is megadta neki, hogy tudja, ki hívja.
Valamiért hirtelen eszébe jutott az a kisfiú a buszon.
Ugyanolyan gondtalan és kedves tekintete volt, mint Miklósnak. Olyan melegen nézett, mintha egyszerűen boldog lenne, hogy ezen a világon élhet, és minden napnak örül.
Pedig annak a kisfiúnak siketnéma az anyja és az apja, így bizonyára nehezebb neki, mint másoknak. Egyszerű ruhában volt, mégis boldog szemekkel.
De a jóságot talán nem pénzben mérik. Az az ember lelkében él — vagy egyszerűen nincs ott.
Ha Nadja gyermeket tudott volna szülni, ő is boldog lenne.
Milyen jó érzés kézbe venni őket… hiszen azért választotta ezt a munkát is, mert szereti a gyerekeket. Amikor egy gyermek megszületik — az csodálatos, valóságos csoda!
A műszak már a végéhez közeledett. Nadja keze már a telefon felé nyúlt, fel akarta hívni Miklóst, de a telefon hirtelen életre kelt, megszólalt a csengőhang — maga Miklós hívta.
— Nadja, bocsásson meg, itt Miklós… ha még emlékszik rám. Hiszen maguknál annyi ilyen van… — kezdte zavartan, és a hangját elnyomta egy kétségbeesett csecsemősírás.
— Miklós, történt valami? — Nadja örült, hogy hallja.
— Nem eszik… csak sír és sír — mondta tanácstalanul Miklós, láthatóan nagyon fel volt zaklatva. — Mit csináljak? Mondja meg, kérem!
— Hol lakik? Mondja a címet. Nincs messze a szülészettől? Mindjárt átmegyek, várjon meg. Éppen most ér véget a munkanapom.
Nadja a tükör előtt megigazította a haját. Valamiért nagyon izgult, ugyanakkor örült is — furcsa érzés volt.
Ahogy Miklós háza felé ment, újra eszébe jutott a kisfiú a buszról. Hiszen valamit kiáltott utána, amikor sietve leszállt.
Akkor Nadjának úgy tűnt, nem hallotta jól. Most viszont mintha újra felcsendült volna a fejében a fiú csengő hangja:
— Köszönöm, maga olyan kedves! Legyen majd jó a maga gyermekeinek is!!!!
„Milyen gyermekeimnek?” — gondolta Nadja, miközben valami különös, édes előérzettől izgatott lett.
De azonnal meg is állította magát — ugyan, milyen butaság! Nyilván csak udvariassági szó volt…
Nadja még a csengőgombot sem érintette meg, amikor Miklós már kinyitotta az ajtót, mintha ott várta volna.
Elég… szánalmas állapotban volt. A kisbaba egészen vörös volt, és rugdalózott.
— Hol tudok kezet mosni? — Nadjában bekapcsolt a gyermekorvos. De volt ott valami más is… valami egészen különös.
Először tartott a kezében úgy kisbabát, hogy az anyja nem volt mellette. És ezért a baba mintha egy kicsit az övé is lett volna! Csodálatos érzés volt.
— Nála még csak nem is sír… hogy tudja ezt?
Miklós félénken kukucskált Nadja válla fölött, és csodálattal nézte, ahogy ügyesen átöltözteti a kisfiút, nedves törlőkendővel megtisztítja, tiszta pelenkát és kis ruhát ad rá.
Aztán amikor a tiszta és jóllakott baba Nadja karjában kezdett elaludni, Kola úgy nézett rá, mintha egy gyermekét tartó Madonnát látna…
— Talán… máskor is eljönne hozzánk? Bár biztos van férje és gyerekei otthon… biztos nincs ideje — kérdezte halkan Miklós már az előszobában.
— Eljövök. Nekem nincs családom, ne aggódjon — ígérte Nadja távozás közben, és meglátta az örömöt a férfi szemében.
Hazafelé úgy ment, mintha megújult volna — mintha ő is megérezte volna az anyaság örömének egy cseppjét.
Amikor a kisfiú elaludt a karjában, egy pillanatra elképzelte, hogy akár így is lehetett volna. A szeretett férfi és ő, Nadja, együtt etetik és fektetik le a kisfiukat…
A következő napokban Nadja újra és újra betért Miklóshoz. A lába szinte magától vitte a házához.
Azt mondogatta magának, hogy csak segít egy embernek a gyerekkel. De a lelke mélyén már a vele való találkozást is várta.
— És hogy nevezték el? — kérdezte Nadja már a második napon.
Miklós zavartan nézett rá.
— Nem tudom… nem volt kivel megbeszélni. Maga szerint milyen név illene hozzá?
Nadja elnevette magát.
— Bár gyermekorvos vagyok, abban nincs tapasztalatom, hogy nevet adjak egy kisbabának.
— Nekem sincs, Nadja… találjuk ki együtt! És tegezzük egymást, jó? Elég már a magázódásból?
Most már rajtad és a fiamon kívül nincs senkim.
A kisfiút Dimkának nevezték el — olyan meleg és otthonos név. Ráadásul kiderült, hogy Koljának is volt egy Mitja nevű nagyapja, és Nadjának is volt egy Dmitrij Konsztantyinovics nevű nagypapája.
Amikor Miklós megkapta a válást, azonnal megkérte Nadja kezét.
Ez annyira természetes volt… hiszen szinte mindig együtt voltak hárman — Miklós, Nadja és a kis Dimka.
Nadja megtalálta a boldogságát.
Sosem gondolta volna, hogy vele ilyen megtörténhet.
Még reménye sem volt rá, hiszen sokszor mondták neki, hogy soha nem lehet gyereke.
De talán nem véletlen, hogy a neve Nadja — vagyis Remény.
Egy idő után a nő megtudta, hogy gyermeket hord a szíve alatt. El sem hitte a boldogságát!
Nadja rengeteg tesztet csinált, mert folyton azt hitte, hogy ez csak egy boldog álom.
Most Miklósnak és Nadjának két gyermeke van: a fiuk, Dimka, és a lányuk, Dina.
Néha Nadja különös érzéssel emlékszik vissza arra a boldog kisfiúra a buszon, az édesanyjával.
És úgy tűnik neki, mintha éppen ő jövendölte volna meg — sőt talán a tiszta, fényes gyermeki lelkével ő vonzotta Nadjához azt a hihetetlen és vágyott boldogságot, amely egész életének ajándéka lett.
