— Júlia, hát te mintha a Holdról estél volna le! Miféle másfél millió mostanában? Áll a piac, a business kómában van, taxira senkinek sincs szüksége! Várj fél évet, nem fogsz elszegényedni. Hiszen nem az utolsó kenyérhéjat eszitek a férjeddel!
Vadik, a sógornőm férje kényelmesen elterült a kanapénkon, és olyan dühös csörömpöléssel kavarta a cukrot a csészében, mintha morzejelet kopogna: „Nincs-pénz-és-nem-is-lesz”.
Egy hónappal ezelőtt ez a „helyi Wall Street farkasa” égő szemekkel és izzadt kopasz fejjel rohant hozzánk. Neki és Okszanának, a férjem, Dénes húgának, volt félmilliójuk megtakarítva. Már csak egy apróság hiányzott — másfél millió —, hogy a szalonból vegyenek egy csillogó külföldi autót, és üzleti taxiként adják ki.
„Aranyéletünk lesz! Egy hónap múlva az utolsó fillérig visszaadom, kamatostul!” — esküdözött Vadik, színpadiasan a mellkasára szorítva puha kezét.
Én, aki hozzászoktam, hogy a szenvedélyes eskük helyett a hideg számoknak higgyek, odaadtam a pénzt. De egy apró, szinte észrevehetetlen feltétellel: a kocsit vásárláskor az én Dénesem nevére írjuk. Kizárólag addig, amíg a tartozást teljes egészében vissza nem fizetik. Vadik akkor boldogan bólogatott — ugyan mi különbség, kinek a neve áll a papíron, ha a kulcs az ő zsebében van, és a kormány mögött ő ül?
Tegnap pedig épp arra jártam, és úgy döntöttem, beugrom hozzájuk egy teára. A bejárati ajtó résnyire nyitva volt — Okszana, mint mindig, futárt várt. A konyhából hallatszott a beszélgetésük:
— Mondd neki, hogy a kocsi állandóan elromlik! Julka egy gazdag buta nő, annyi pénze van, hogy Dunát lehet rekeszteni vele. Morog majd egy kicsit, aztán megbocsát. Csak nem fog a saját családjától pénzt követelni?
— Pontosan, Kszjuha! Ez a szobakönyvelő még egy nyugtát sem vetetett alá velem! Eltelt egy hónap, majd azt mondom, hogy a taxipark csődbe ment. Nyafog egy kicsit, aztán békén hagy. Hiszen család vagyunk, majd tűrnek!
Csendben behúztam magam mögött az ajtót, és lementem a lépcsőn. Bennem nem volt keserű sértettség, sem női könnyek. Csak hideg, csengő számítás.
Este vacsoránál szó szerint mindent elmeséltem a férjemnek.
Dénes, aki rajong értem, és mindig kőkeményen kiáll a családunkért, letette a villát.
— Most azonnal eltöröm az állkapcsát.
— Nem, drágám — simítottam meg gyengéden a kezét. — A fogászat manapság indokolatlanul drága, minek nekünk felesleges kiadás? Sokkal elegánsabban intézzük el. Tartunk nekik egy fizetős mesterkurzust pénzügyi műveltségből.
És íme, a vasárnapi ebéd. A rokonság együtt van. Taxival érkeztek — Vadik már az ajtóban tragikusan felsóhajtott, hogy az új autójuk „megint elromlott, és az ablak alatt áll” (nyilván már gyakorolja a nekünk szánt legendáját), és különben is, törvényes szabadnapján joga van lazítani és meginni egy pohár konyakot.
Vadik jó étvággyal falja a sült sertéshúsomat, Okszana pedig kritikusan, enyhe megvetéssel méregeti az új felújításomat.
— Tudod, Julja — magyarázza Vadik teli szájjal, heves gesztusokkal hadonászva —, nehéz most a tisztességes vállalkozók élete. Az állam fojtogat, a konkurencia keresztbe tesz. Én ezért meghoztam egy határozott döntést: fél évig nem adom vissza nektek a pénzt. Gumit kell cserélni, ökobőr huzatokat kell venni… Ugye megértitek a helyzetet?
— Természetesen, Vadik — mosolyodtam el kedvesen, szinte angyalian.
— A te helyzeted valóban rendkívül nehéz. Majdnem olyan, mint egy egéré, amelyik saját lendületéből bemászott az egérfogóba, és most felháborodva követeli, hogy házhoz szállítással vigyék neki oda a sajtot.
Vadik félrenyelte a húsfalatot, és köhögni kezdett.
— Mi van? Ezt most hogy érted? Én reggeltől estig pörgök, mint a mókus a kerékben!
— Igen — bólintottam —, csak az a kerék valamiért kizárólag a mi költségünkre forog. Mintha te nem is mókus lennél, hanem egy falánk, eltartott hörcsög aranyadagon.
Okszana felcsattant, és az asztalra dobta a keményített szalvétát.
— Julja, mi ez a lekezelő hangnem?! Hiszen mi rokoni alapon kérünk! Két fizetésből éltek, kedvetekre élvezitek az életet, éttermekbe jártok! Akár ajándékba is adhattátok volna nekünk azt a másfél milliót. Vadiknak kell egy indulás az életben!
— Az indulást, Okszanácska, a futópályán adják meg kemény edzések után — kortyoltam nyugodtan a teámból.
— Ti meg Vadikkal azt követelitek, hogy fizessük ki nektek egy üzleti osztályú repülőút árát egy olyan repülőgépen, amelyet még fel sem akartatok építeni.
— Hogy merészeled! — Okszana ultrahangra váltott, és egy pillanat alatt letépte magáról a tisztességes rokon álarcát. — Mi család vagyunk! Kötelességed támogatni minket!
— Nekem az a kötelességem, hogy időben befizessem a rezsit és az adót az államnak — vágtam vissza nyugodtan. — De hogy mások felfújt önhittségét finanszírozzam, mintha egy bankautomata lennék végtelen megbocsátás funkcióval — az egyáltalán nem szerepel az életterveim között.
Vadik leereszkedően felhorkant, hátradőlt a széken, és pártfogó mozdulattal összekulcsolta a kezét a hasán.
— Jól van, lányok, ne veszekedjetek. Julja, próbáld megérteni a női eszeddel: most nincs pénz. Nem fogom lerajzolni! És az autót sem adom nektek zálogba, erről még csak ne is álmodj, én abba a saját, véres verejtékkel megkeresett ötszázezremet tettem bele! Úgyhogy lazíts, fújd ki magad, és várj. Majd egyszer visszaadom. Talán.
Ránéztem. Kívülről teljesen nyugodtnak tűntem, mint egy gránitlap a rakparton.
— Nem is kell semmit visszaadnod, Vadik — mondtam halkan, szinte gyengéden.
Az asztalnál ülő rokonság megdermedt. A sógornőm arcán diadalmas vigyor jelent meg: „Ugye megmondtam, ez a gazdag buta nő gyorsan beadja a derekát!”
— Tényleg? — Vadik széles, olajos győztes mosolyra húzta a száját.
— A legteljesebb mértékben — lassan előhúztam az asztalon fekvő mappából egy szépen kinyomtatott lapot.
— Látod, mivel az autó jogilag Dénes nevén van, a forgalmi és a második kulcskészlet pedig, ahogy emlékszel, mindvégig békésen a lakásunk széfében pihent… tegnap eladtuk.
Halálos csend ereszkedett a szobára. Hallani lehetett, ahogy a konyhában zümmög a hűtőszekrény.
— M-mi az, hogy eladtátok? — Vadik egy pillanat alatt elsápadt, a szeme olyan lett, mint két teáscsészealj. — Az én autómat?!
— Az én autómat, Vadik — javította ki Dénes kemény, fémes hangsúllyal, miközben felállt az asztaltól, és összefonta a karját széles mellkasán.
— De… hogyhogy… hiszen a ház előtt állt a parkolóban! Nálam vannak a kulcsok! — hebegte Okszana, a szívéhez kapva.
— Ott állt. Tegnap reggel. Tegnap délben viszont jött egy komoly vevő a saját autómentőjével, aláírtuk az adásvételi szerződést, és az autó elindult egy másik régióba — letettem a papírt közvetlenül Vadik elé.
— Kétmillió rubelért. Pontosan annyiért, amennyiért a szalonból elhoztuk.
Vadik felugrott, és nagy csörömpöléssel feldöntötte a székét. Az arca dühében csúnyán bordó foltokban játszott.
— Semmi jogotok nem volt ehhez! Abban benne van az én ötszázezrem! Szánalmas csalók vagytok! Most rögtön a rendőrségre megyek! Leültetlek benneteket!
— Menj csak, Vadik, feltétlenül menj — legyintettem békítően. — Egyúttal majd elmeséled a rendőr uraknak, hogyan vezettél egy kézzel írt meghatalmazással, amit a férjem három nappal ezelőtt visszavont. Ami pedig a te ötszázezeredet illeti… én kizárólag becsületes és igazságos ember vagyok. Tessék, itt az elszámolásod.
Odacsúsztattam elé a második lapot, amely tele volt számokkal.
— Nézd csak figyelmesen. Ötszázezer — ez a te eredeti befizetésed. Ebből levonjuk: az autó értékcsökkenését egy hónap intenzív taxizás után — hetvenezer. Az én kamatom a másfél millió használatáért a refinanszírozási ráta szerint — még húszezer. És ami a legfontosabb: egy üzleti kategóriás autó harmincnapos bérleti díja. Átlagos piaci áron.
Egy pillanatra szünetet tartottam, őszintén élvezve a pillanatot.
— Összesen — húztam elegáns vonalat piros tollal — pontosan tizennégyezer-kétszáz rubellel tartozunk neked. Dénes, kérlek, utald át Vadiknak a kártyájára. Hadd ne tagadjon meg magától semmit.
Okszana azonnal hisztérikus rohamot kapott.
— Tönkretettetek minket! Kiraboltatok! Munka nélkül, pénz nélkül hagytatok! Hiszen rokonok vagyunk! Hogy tehetted ezt velünk, te számító vipera?!
Felcsapta a kezét, és megpróbálta lesöpörni az edényeket az asztalról, de Dénes hirtelen előrelépett, és elém állt. A hangja halk volt, mégis a csontig hatolt.
— Ha most azonnal nem nyugszol meg, és még egyszer felemeled a hangod a feleségemre, innen az ajtóval együtt fogtok kirepülni. Meg akartatok minket másfél millióval lehúzni, mert Julját kényelmes ostobának hittétek. Túl messzire mentetek a nagy „üzletemberkedéssel”. Mondjatok hatalmas köszönetet azért, hogy a feleségem még emberi módon számolt, és nem hagyott benneteket adósságban. Most pedig — kifelé az én házamból.
Hangosan távoztak. Vadik ostoba átkokat szórt, saját cipőjében botladozva, Okszana pedig teátrálisan zokogott a folyosón, megígérve, hogy a hetedik unokatestvérig minden rokonnak panaszkodni fog, és az egész város előtt befeketít minket. De engem ez egyáltalán nem érdekelt.
A pénzem teljes egészében visszakerült a családi számlánkra. A mérgező, képmutató rokonság pedig saját magát számolta fel az életünkből. És nagyon remélem, hogy örökre.
