Szerhij hazatért a külföldi munkából. A pályaudvaron az édesanyja várta.
– Elmentél Máriához? – kérdezte. – Otthon van?
– Elmentem. Otthon van – mosolygott Natália. – Vár téged.
– Tényleg? – mosolyodott el a fia, miközben felszállt a buszra. – Most átöltözöm, és megyek megkérni a kezét.
Egy óra múlva már a házuk előtt álltak. Natália elővette a kulcsokat, de hirtelen megállt.
– Szerhij, most valamit látni fogsz, de ne aggódj, mindent elmagyarázok – mondta hirtelen az asszony.
– Miről beszélsz, anya? – nem értette Szerhij.
– Majd meglátod – ismételte Natália, és kinyitotta az ajtót.
Szerhij belépett a házba, és meglepetésében megdermedt.
„Elmegyek, anya. Itt már nem bírom tovább. Elegem van abból, hogy munka nélkül ülök. A faluban már régóta nincs rendes munka. Beszélgetni sincs kivel – mindenki elment innen. Bemegyek a városba. Talán ott rendeződik az életem, ki tudja…” – így mondta a fia, Szerhij az anyjának.
– Szerhijkám, édes fiam, és én mi lesz velem? Hát itt hagysz engem öregkoromra? És a barátnőd, Mária? Mi van Máriával? Hiszen olyan nagy szerelem volt köztetek! Véget ért? – mondta halkan Natália Petrovna.
– Nem is vagy te olyan öreg, anya, megleszel nélkülem. És Mária? Minek kellene neki egy pénz nélküli férj? Mit adhatnék neki? A filléreimet és egy szobát a kollégiumban? Már múlt héten szakítottunk Máriával, összevesztünk. Ennyi, elmegyek, már meg is vettem a jegyet…
– Jaj, fiam… – zokogott fel Natália Petrovna, zsebkendőjével eltakarva a száját. – Kire hagysz engem? Hogy hagyhatsz itt? Hogy leszek nélküled…
…Natália letörölt egy keserű könnycseppet, és nagyot sóhajtott, miközben felidézte ezt a beszélgetést a fiával. Akkor Szerhij elment, már fél éve nincs itthon. Igaz, telefonál, és még pénzt is küldött kétszer. Azt mondja, elég jól elhelyezkedett, kezd minden rendbe jönni.
Felállt, hogy feltegye a vízforralót a tűzhelyre, és tekintete véletlenül a falon függő bekeretezett fényképre esett. A képen ő volt fiatalon, kockás nyári ruhában, karjában a kis Szerhijjel. Mellette pedig a férje, Vaszil – széles vállú, fehér fogú mosollyal. Szerhij nagyon hasonlít rá. Nagyon. Felsóhajtott, és végighúzta az ujját az üvegen. Már tizenöt éve nincs vele a Vaszilja. Most pedig teljesen egyedül maradt. Az egyetlen fia is elhagyta, a városba ment jobb életet keresni…
Egy hirtelen kopogás az ajtón kizökkentette a gondolataiból. Vajon ki lehet az? Valószínűleg a szomszédasszony, Zoja ugrott át beszélgetni egy kicsit – gondolta Natália Petrovna, miközben az ajtóhoz sietett.
Kinyitotta az ajtót, és meglepetésében megdermedt. A küszöbön Mária állt, karjában egy csomaggal…
A meglepetéstől Natália Petrovna fél percig némán állt, még csak be sem hívta a vendéget. Aztán magához tért.
– Jaj, Mária… Te mit keresel itt? Gyere be… És ez?.. – kérdezte, és kérdőn bólintott a csomag felé, miközben beengedte Máriát a házba.
– Jó napot… Natália néni, bocsásson meg, nem jöttem volna, ha nem lenne a mama. Tényleg… – hirtelen sírni kezdett, és a könnyei a fehér csomagra cseppentek. – Ez… Ez az unokája… Andrijka! Szerhij fia! A mama pedig kidobott otthonról, azt mondta, vigyem őt az árvaházba vagy ahova akarom… Csak ne menjek vissza vele. Nekem pedig nincs hova mennem… Hova menjek… – a lány még jobban sírni kezdett.
– Mária, hát miért állunk itt?! Gyere gyorsan be, megfázik a baba! Unoka… Istenem… Andrijka… Istenem… – vezette be Máriát a szobába, hol az oldalához, hol a fejéhez kapva.
Natália nem tudta felfogni, mi történik. Van egy unokája és egy menye! És ez csodálatos hír. Tíz perccel ezelőtt még boldogtalan, magányos asszony volt, most pedig nagymama!
Kivette a gyermeket Mária kezéből, és az ágyra fektette, óvatosan felhajtva a takaró sarkát. Egy Szerhijre kísértetiesen hasonlító kis arc nézett rá. Natália Petrovna halkan felsóhajtott, és a kezével eltakarta az arcát, érezve, hogy a könnyei feltörnek.
– Rosszul van, Natália néni? Bocsásson meg, tényleg nincs hova mennem. Különben nem jöttem volna… Hozzak vizet? Gyógyszert? – aggódott Mária.
– Nem, Marijka, minden rendben. Nem kell gyógyszer. Mennyire hasonlít Andrijka a kis Szerhijre. Egyszerűen a mása. És ő tud róla? – nézett figyelmesen Máriára.
– Nem, Natália néni, hiszen összevesztünk az indulása előtt. Hívott, hogy menjek vele, de nem mentem. Sajnálatból a mama miatt maradtam. Egy hónap múlva pedig rájöttem, hogy gyermeket várok. Felhívtam, de úgy látszik számot cserélt. Nem értem el… – lehajtotta a fejét. – Most már nem tudom, mit tegyek… – és ismét sírni kezdett.
– Hagyd a könnyeket! Így lesz: nálam fogtok lakni, és kész. Anyáddal majd beszélek, ne aggódj, a holmidat holnap elhozom. Ennyi. A beszélgetésnek vége.
Natália sürögni-forogni kezdett, berendezte a szobát Máriának és a babának. Egy perc múlva azon kapta magát, hogy halkan egy vidám dalt dúdol. A bánata és szomorúsága mintha kézzel lett volna elűzve.
Este felhívta Mária anyját, és kellemetlen beszélgetésük volt. Mindent elmondott neki, amit gondolt róla! Hogy ő soha nem tett volna ilyet. Az életben nem küldte volna ki a hidegbe a lányát egy kisbabával a karján! Hol van az esze és a lelkiismerete?!
Azt is mondta, hogy Máriát és Andrijkát nem hagyja magukra, nála fognak lakni. És ez nem vita tárgya! A holmijukért pedig holnap dél előtt megy.
Másnap Natália elhozta Mária holmiját, és míg a lány kipakolt, ő az unokáját csodálta. Nem tudott betelni vele. Ugyanolyan szeme van, mint Szerhijnek, ugyanazok az apró ujjak. Ugyanúgy ásít, mint az apja, és profilból is tiszta mása…
Egy hónap múlva Szerhij telefonált. Azt mondta, kivett egy majdnem egyhónapos szabadságot, és hazajön az anyjához. Nagyon kérte, hogy menjen el Máriához. Azt mondta, számot cserélt, és Mária számát nem tudja fejből. Ez a különválás pedig megmutatta neki, mennyire szereti őt. Csak őt, és senki másra nincs szüksége.
Megkérte az anyját, hogy keresse fel, tudja meg, hogy van, és mondja meg neki, hogy hamarosan hazajön.
…Másfél hónap múlva Natália Petrovna izgatottan állt a pályaudvaron.
Azonnal meglátta a fiát. A magas, széles vállú és napbarnított Szerhij könnyedén leugrott a vonat lépcsőjéről. Nagyon megférfiasodott és megerősödött, a szemében pedig megjelent az a magabiztosság és nyugalom, ami talán korábban hiányzott belőle.
Megölelték egymást, majd a peronon a megálló felé indultak. A fiú elégedetten nézett körül mindenfelé. Megjegyezte, hogy az állomás épülete frissen festett oldalaival ragyog, az aszfalt is simább lett, az édesanyja pedig még fiatalabbnak is tűnik, mint korábban. Különösen ebben a kék ruhában, ami annyira illik a szeméhez!
– Elmentél Máriához? – kérdezte aggodalmasan. – Otthon van?
– Elmentem, fiam, elmentem. Otthon van – mosolygott elégedetten Natália. – Nagyon vár téged.
– Tényleg? – mosolyodott el örömmel a fiú, miközben felszállt a buszra. – Most átöltözöm, és megyek hozzá. Anya, kivasalod nekem az ingemet? Meg fogom kérni a kezét.
– Micsoda? Megkérni a kezét?! – mosolygott Natália, miközben belül szinte diadalt érzett. Milyen jó minden! Milyen jó!
…Natália Petrovna szándékosan lassan nyitotta ki az ajtót, sokáig babrált a kulccsal, és morgott, hogy a zár már teljesen rossz lett. Így beszélték meg Máriával. Amikor végül kinyitotta az ajtót, felejthetetlen látvány tárult eléjük. Mária állt az ajtóban, karjában Andrijkával…
Szerhij a meglepetéstől elejtette a táskáját, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, majd örömében nem tudta, mit mondjon, csak levegő után kapkodott…
– Íme, Szerhij, itt van a te Máriád. Ez pedig a kisfiad, Andrijka – mondta örömteli hangon Natália, elmagyarázva azt a hírt, amit a fiú már magától is megértett.
…Három hónap múlva, amikor már teljesen meleg lett, Szerhij és Mária megtartották az esküvőjüket. A templomban is összeházasodtak. Egy hónappal később ugyanabban a templomban megkeresztelték Andrijt is. Ezeken a családi ünnepeken Mária édesanyja is jelen volt. Kibékültek vele. Amikor megkérdezték tőle, miért kergette ki a lányát az unokájával együtt otthonról, azt válaszolta, hogy maga sem tudja, mi történt vele akkor. Ez volt az egész magyarázat. De a boldog emberek nem haragtartók. Megbocsátottak neki, és úgy döntöttek, hogy majd Isten ítéli meg őt, nem ők.
Szerhij többé nem ment vissza a városba, a szülőfalujában talált magának munkát. Egy év múlva pedig saját vállalkozást indított, amely sikeres lett. Natália Petrovna pedig soha többé nem volt magányos. Az élete tartalmassá és egyáltalán nem unalmassá vált.
Szerhij a családjával még körülbelül két évig nála lakott, amíg meg nem vették a saját otthonukat. Később is a közelben telepedtek le, szeretett nagymamájukhoz közel, hogy gyakran meglátogathassák, és őt is meghívhassák magukhoz. Időközben megszületett a kislányuk is – Mária igazi mása. A kis szépséget pedig Natália Petrovna tiszteletére Natalka névre keresztelték.
Így végződik ez a történet. Boldog befejezéssel.
