Valami szégyen ez: mindenkinek már rendben van a kertje, nálunk meg úgy áll, mint egy szálka a szemben. Mi magunk is megcsinálnánk, de engem elkapott az ízületi gyulladás, anyádnak pedig teljesen begörcsölt a háta.

Miska, azért jöttem – gyűrögette sapkáját a kezében az apa –, talán segítenétek anyáddal kiásni a krumplit? Szégyen ez valahogy: mindenkinek már betakarított a kertje, nálunk meg úgy áll, mint egy szálka a szemünkben. Mi magunk is megcsinálnánk. De engem elkapott az ízületi gyulladás, anyádnak pedig teljesen begörcsölt a háta.

Miska, miközben a csizmáját húzta, morogva válaszolt:
– És minek ültettek belőle ennyit? Nem éheztek, ahogy látom. Ma nem tudok, apa, a járásba utazom.

Az apa akart valami élesebbet mondani, de legyintett, és kiment.

Az udvaron felkapta a vasvillát, és sántikálva elindult a kert felé.

Anfisa, aki egy vastag gyapjúkendővel kötötte át fájó hátát, sietve ment mellette.
– Na, Mikola, jönnek a gyerekek?

Ő ráförmedt:
– Aha, várd csak. Fogd a vödröt, és szedd a krumplit. Öt gyereket neveltünk fel, de nincs idejük segíteni a szülőknek. Mozogj, öregasszony. Estig legalább egy kicsit haladjunk.

Közben Irina, Mihály felesége szemrehányást tett neki:
– Miféle természet ez nálatok? Minden csak magatoknak, mindent egyedül, még a szüleiteknek sem segítetek. Micsoda szégyen. Ha az én szüleim élnének, szárnyakon repülnék hozzájuk – zokogta.

Mihály átölelte a feleségét.
– Igazad van, tényleg nem szép dolog. Nem is lakunk messze, mégis ritkán találkozunk. Tudod mit? Kiveszek egy szabadnapot a munkából. Te pedig hívd fel a többieket.

Irina leült a telefonhoz, és kinyitotta a jegyzetfüzetét.

– Hogyhogy nem tudtok? Munka? Az mindenkinek van. Vegyetek ki szabadnapot. Nem szégyellitek magatokat? Az öregek megszakadnak, nektek meg lusta felemelni a hátsótokat. Nincs kire hagyni a gyerekeket? Hozzátok magatokkal. A természetben mégiscsak jobb, mint a kanapén ülni a táblagéppel. Várunk mindenkit!

Hol könyörgéssel, hol fenyegetéssel Irina végül mindenkit rábeszélt.

Közben Mikola nagyapa leült pihenni.

– Hát igen, Anfisa, úgy látszik, még a hóig is krumplit fogunk ásni. Minek ültettünk ennyit? Te meg mindig azt mondtad: „Mi lesz, ha nem jut elég a gyerekeknek?” Na és hol vannak a gyerekeid? Még egy ujjukat sem akarják megmozdítani. Régen emlékszel? Amikor együtt nekiesünk, délre már mindent ki is ástunk. Eh, azok voltak az idők…

Anfisa fülelni kezdett.
– Hallod, öreg, mintha valaki beállt volna a kapu elé? Menj, nézd meg.

Mikola bicegve indult a kapu felé. Onnan azonnal nevetés és kiabálás hallatszott. Anfisa, fájó hátát tartva, a zaj felé indult.

– Istenem! Mennyi ember! A gyerekek is megjöttek, és az unokák is. Micsoda öröm!

– Na, apa, mutasd, hol vannak itt nálad az ásók, a vasvillák, a vödrök! – vezényelt Mihály.

Az apa, könnyeit visszafojtva, kissé durván kiáltott:
– A helyükön vannak. Már el is felejtetted?

És elkezdődött a munka. Valaki ásott, valaki szedte a krumplit, más a termést hordta a tető alá száradni. Anfisát elküldték a házba pihenni.

A menyek feltűrték az ingujjukat, hogy később mindenkit finom étellel tudjanak megvendégelni. De Anfisa nem tudott nyugton maradni.

Itt megmutatta, ott tanácsot adott – hogyan is lehetne gazdasszonyi felügyelet nélkül?

A kertben pedig jókedv uralkodott.

– Emlékszel, Miska, amikor gyerekkorunkban krumplival dobtál homlokon? Na, most visszaadom! – nevetett Szergej.

A nagyapa tréfásan morgott:
– Mit találtatok ki, játszadozni? Már mind a… évesek vagytok, mégis úgy viselkedtek, mint a kölykök.

Hurrá! A kertet kiásták, a krumpliszárakat szépen kupacba rakták, a krumpli a tető alatt. Ideje egy kicsit enni.

Nagy asztalt terítettek az udvaron. Vidámság volt. A gyerekkorra emlékeztek.

Anfisa időnként letörölt egy könnycseppet. Jó gyerekek. A falubeliek elhaladtak mellettük, udvariasan köszöntek, dicsérték őket. Volt, aki szomorúan a saját gyerekeire gondolt – régóta nem látogatták meg.

Irinka halkan megkérdezte Miskát:
– Mit mondtál a munkahelyeden?

A férfi átölelte a vállát:
– Azt mondtam, hogy a szüleimnek segítségre van szükségük. Azonnal elengedtek. Azt mondták, a szülőknek segíteni szent dolog.

A mindennapi teendők között se feledkezzetek meg a szüleitekről: néha szégyellnek segítséget kérni vagy ragaszkodni hozzá, de mindig örülnek, ha együtt lehetnek a gyerekeikkel!

Nyomjatok egy lájkot és írjatok kommentet!