— Elmegyek, hogy végre megértsd, kit veszítettél el! Élj egy hétig egyedül, üvölts egy hónapig férfi nélkül a házban, talán akkor megtanulod értékelni a törődést! — Vitalik pátoszosan belehajított egy csomag zoknit a sporttáskába, majdnem leverve a polcról a kedvenc vázámat.
Én némán figyeltem ezt a színházi előadást, az ajtófélfának dőlve. Belül minden forrt bennem a sértettség és a hisztérikus nevetés furcsa keverékétől. A férjem, ez a harmincéves „kisfiú” ott állt a garzonlakásom közepén — amit még a házasság előtt én vettem! — és azzal fenyegetett, hogy elhagy. Nyilván őszintén hitte, hogy drága jelenléte nélkül a falak összeomlanak, én pedig elszáradok, mint egy elfelejtett muskátli.
Az egész persze a szokásos módon kezdődött, a vasárnapi látogatás után Vera Timuróvnánál. Az anyósom egy különleges nő volt: képes volt úgy bókolni, hogy az embernek azonnal fel akart akasztania magát, és úgy osztotta a tanácsokat, mint egy tábornok, aki a koszos csizmák miatt szidja az újoncot.
Vitalik „feltöltődve” tért vissza az anyjától. Azonnal látszott rajta: összeszorított ajkak, vizslató tekintet, kitágult orrlyukak, mintha port keresnének.
— Anya, miért lógnak már megint a törölközők a fürdőben szín szerint összevissza? — kezdte már az ajtóban, még cipőt sem vett le. — Anya szerint ez vizuális zajt okoz, és tönkreteszi a házban a csí harmóniáját.
Mélyet sóhajtottam.
— Vitalik, a te anyád a csí harmóniáját legfeljebb egy kilencvenes évekbeli tévéműsorban látta, a törölközők pedig azért lógnak ott, hogy kényelmesen lehessen velük kezet törölni — válaszoltam nyugodtan, miközben a tűzhelyen kavargattam a ragut.
Vitalik összehúzta a szemöldökét, bement a konyhába, és az ujjával a fazék fedelére bökött.
— Már megint darabokra vágott zöldségek? Anya szerint az igazi feleség mindent pürévé turmixol, így jobban felszívódik a férfi szervezetében. Te egyszerűen lusta vagy.
— Vitalik — tettem le a kanalat — a te anyádnak egyszerűen nincsenek fogai, mert inkább a harmadik porcelánkészletet vette meg a vitrinbe, mint hogy fogorvoshoz menjen. Neked viszont vannak fogaid. Rágj.
A férjem elvörösödött, mély levegőt vett, hogy újabb adag „anyai bölcsességet” zúdítson rám, de hirtelen megakadt.
— Te… te egyszerűen hálátlan vagy! — fújta ki végül. — Anyám egyébként a háztartástudomány kandidátusa!
— Vitalik, a te anyád egész életében portásként dolgozott egy kollégiumban, és csak azért hívja magát „kandidátusnak”, mert tetszik neki, ahogy hangzik — vágtam vissza jeges mosollyal.
Ott állt tátott szájjal, próbált valami érvet találni, de az agya áruló módon akadozott. Vitalik pislogott, csikorgatta a fogát, majd legyintett, mintha egy legyet hessegetne el.
Abban a pillanatban olyan nevetségesen nézett ki, mint egy pingvin.
Pont ekkor döntötte el, hogy megleckéztet.
— Elég! Elegem van a pimaszságodból! — jelentette ki, miközben becipzározta a táskát. — Elmegyek anyámhoz. Egy hétre. Ülj itt, és gondolkodj el a viselkedéseden. Mire visszajövök, tökéletes rendet és bocsánatkérést várok. Írásban!
Az ajtó hangosan becsapódott. Csend lett.
Furcsa érzés volt: üresség… és hirtelen megkönnyebbülés. De a sértettség még égett bennem. Elment az én lakásomból, hogy azzal büntessen, hogy én kényelmesen és csendben maradok? Igazi zseniális stratégia.
Csakhogy a sors nagyobb meglepetést tartogatott, mint Vitalik hisztije.
Hétfő reggel a főnök behívatott.
— Anna Szergejevna, ég a projekt a fiókirodában. Vlagyivosztok. Holnap repülni kell. Három hónapra. A kiküldetés dupla fizetéssel jár, plusz egy bónusszal, ami egy új autóra is elég. Segítsen, nincs kit küldenem.
Ott álltam az irodában, és úgy éreztem, mintha szárnyak nőnének a hátamon. Három hónap! Vitalik nélkül, Vera Timurovna telefonjai nélkül, az óceán partján (még ha hideg is), remek fizetéssel.
— Vállalom — vágtam rá.
Amikor kiléptem az irodából, elgondolkodtam. A lakás három hónapig üresen állna. A rezsi manapság drága. És ekkor felhívott a barátnőm, Lenka.
— Anyka, baj van! A húgom a férjével és három gyerekkel feljött délről, náluk felújítás van, nincs hol lakni, a hotel drága. Hangosak ugyan, de bőkezűen fizetnek, és az egész időszakot előre!
A fejemben megszólalt egy ördögi terv. A kirakós összeállt.
— Lenka, költözzenek be. Holnap. A kulcsokat a portásnál hagyom. Csak egy feltétel: ha jön valami férfi, és jogokat követel — kergetni kell, ahogy csak lehet.
Még azon az estén összepakoltam a dolgaimat, minden értékeset egy dobozba tettem, elvittem anyámhoz, a lakást pedig előkészítettem kiadásra. Vitalik nem vette fel a telefont — „nevelt” engem.
Reggel elrepültem, az én lakásomba pedig beköltözött a vidám Gasparján család: apa Armen, anya Szuszanna, három egymás után született gyerek és a hatalmas, jóindulatú, de nagyon hangos labradorjuk, Baron.
Eltelt egy hét.
Vitalik — ahogy később megtudtam — hősiesen kibírta a hét nap „paradicsomot” az anyjánál. Kiderült, hogy Vera Timurivna csak távolról kedves. A mindennapokban a „szeretete” jobban fojtogatott, mint egy kötél.
— Vitasecska, ne csámcsogj — igazította ki reggeli közben.
— Vitalij, miért húzod le kétszer a vizet a vécében? Pörög a vízóra!
— Fiam, rosszul ülsz, elgörbül a gerinced, olyan púpos leszel, mint Borja bácsi.
A hét végére Vitalik már üvölteni tudott volna. Úgy döntött, hogy én már eléggé meg vagyok büntetve, biztos kisírtam a szemem, és felismertem az ő nagyságát. Ideje volt diadalmasan hazatérni.
Vett három hervadt szegfűt (valószínűleg a bocsánatkérés jelképeként), és hazament.
Ahogy az ajtóhoz ért, már szinte érezte a félelmemet és örömömet, és bedugta a kulcsot a zárba. A kulcs nem fordult el. Vitalik összeráncolta a homlokát, megrántotta a kilincset. Zárva. Megnyomta a csengőt.
Az ajtó mögött olyan dübörgés hallatszott, mintha egy bölénycsorda futna, majd hangos ugatás, amitől megremegtek a bejárati ajtók.
— Ki az? — dörgött egy férfihang jellegzetes akcentussal.
Vitalik hátraugrott.
— Ööö… Vitalij vagyok. A férj. Nyissák ki!
Az ajtó kinyílt. A küszöbön Armen állt — egy ajtónyílás szélességű férfi, atlétatrikóban, kezében nyárssal (éppen saslikot sütöttek elektromos grillen). Mellette Baron állt, kilógó nyelvvel.
— Miféle férj? — csodálkozott Armen. — Ani nincs. Anja elment. Mi itt lakunk. Béreljük. Van szerződés, fizettünk pénzt. Te ki vagy, he?
— Én… én vagyok a tulaj! — visított Vitalik, elveszítve az önuralmát. — Ez az én lakásom! Vagyis… a feleségemé… Mi itt lakunk!
— Figyelj, kedves — Armen jóindulatúan vállon veregette a nyárssal, zsíros foltot hagyva az ingén. — Anja mondta: férj nincs, férj az anyjánál lakik. Lakás szabad. Menj az anyádhoz, jó? Ne zavard az embereket pihenni. Szuszanna, hozd az adzsikát!
Az ajtó Vitalik orra előtt csapódott be.
Egy percen belül szinte felrobbant a telefonom a hívásoktól. Én éppen egy étteremben ültem a Zolotoj Rog öblére néző kilátással, fésűkagylót ettem és fehérbort ittam.
— Halló? — válaszoltam lustán.
— Mit műveltél?! — üvöltött Vitalik úgy, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől. — Kik ezek az emberek a házunkban? Miért nem engednek be? Hazajöttem, és ott valami tábor van!
— Vitalik, ne kiabálj — vágtam közbe hidegen. — Te elmentél. Azt mondtad, egy hétre, vagy talán örökre, hogy én megértsem. Megértettem. Egyedül élni unalmas és drága. Ezért beköltöztettem bérlőket. Három hónapos szerződéssel.
— Három hónapra? — sikított falzett hangon. — És én hol lakjak?
— Hát az anyádnál. Ott jó neked: pépes borscs, törölközők feng shui szerint. Élj ott, élvezd. Én kiküldetésen vagyok. Nem jövök egyhamar.
— Beadom a válópert! Hívom a rendőrséget! — fröcsögte.
— Hívd. A lakás az enyém, én vagyok a tulajdonos. A bérleti szerződés hivatalos, az adót fizetem. Te be vagy oda jelentve? Nem. Te ott senki vagy, Vitalik. Csak egy vendég, aki visszaélt a vendégszeretettel.
Letettem a telefont.
Tíz perc múlva Vera Timurivna hívott. Ezt a műsort nem hagyhattam ki.
— Anna! — csörgött az anyós hangja, mint a törött üveg. — Mit képzelsz magadról? Kidobtad a férjedet az utcára! Ez embertelenség! A családi törvénykönyv szerint a feleség köteles biztosítani a férjének a hátországot és a meleg vacsorát!
— Vera Timurivna — szakítottam félbe, élvezve a pillanatot — a családi törvénykönyv 31. cikke a házastársak egyenlőségéről szól. A lakás tulajdoni lapján pedig csak az én nevem szerepel. A fia úgy döntött, hogy „nevel” engem a távozásával? A pedagógiai kísérlet sikerült. A tanítvány felülmúlta a mestert.
— Te… te pénzéhes bunkó! — fulladozott az anyós. — A férjnek kell a saját tere! Te tönkreteszed a családot! Panaszt teszek a szakszervezetnél!
— Panaszkodjon akár a Sportlottónál is — nevettem. — Egyébként, Vera Timurivna, maga mindig azt mondta, hogy Vitalik aranyat ér. Hát vigye csak a kincsét. Csak ne felejtse el pürésíteni az ételt neki, mert már elfelejtett rágni.
Az anyós még morgott valamit a telefonba, próbált levegőt venni egy újabb átokhoz, de megfulladt a saját dühétől.
A hang, amellyel letette, egy régi faxgépre emlékeztetett, amelyik elnyelte a papírt.
A három hónap egy pillanat alatt elrepült. Elégedetten tértem haza, új frizurával, pénzzel és teljesen tiszta fejjel — pontosan tudtam, hogy a régi életemre nincs többé szükségem.
A lakás tisztán fogadott — Armen és Szuszanna tisztességes emberek voltak, elutazás előtt mindent ragyogóra takarítottak, sőt még a csöpögő csapot is megjavították, amihez Vitaliknak egy évig sem volt kedve.
Vitalik két órával a hazatérésem után jelent meg az ajtóban. Szánalmasan nézett ki. Lefogyva, szürke arccal, gyűrött ingben. Három hónap az „imádott anyukával” öregemberré tette.
— Anya — kezdte, a padlót bámulva. — Na, ne duzzogj. Mindent megértettem. Anya is… túlzásba vitte. Kezdjük újra? A holmimat is visszahoztam.
Megpróbált belépni az előszobába.
Bőrönddel álltam el az útját.
— Vitalik, nincs mit újrakezdeni. Azt akartad, hogy megtanuljam értékelni a férfit a házban? Megtanultam. Armen fél óra alatt megjavította a csapot. Te meg egy évig panaszkodtál, hogy nincs időd tömítést venni.
— De hát a férjed vagyok! — kiáltotta, és a szemében felvillant ugyanaz a félelem: egy gyerek félelme, akit kizavarnak a homokozóból.
— Volt férj, lett teher — vágtam rá. — A dolgaidat már az utazás előtt összepakoltam, lent vannak a portásnál. Add ide a kulcsokat.
— Nem mered! — próbált visszatérni a régi agresszióhoz. — A felújítás felét kiperlem!
— Vitalik, a felújítást az apám csinálta, minden számla nálam van. Te itt csak a panaszaiddal ragasztottad a tapétát — mosolyogtam egyenesen a szemébe nézve. — Ennyi volt. Az előadás véget ért. A szünet túl hosszú lett, a nézők már hazamentek.
Ott állt, pislogva, és próbálta megérteni, mikor vált a feleségnevelési „tökéletes terve” a saját bukásává.
Becsuktam az ajtót. A zár kattanása úgy hangzott, mint egy startpisztoly lövése az új életem kezdetén.
Azt mondják, Vitalik még mindig az anyjával él. Az ismerősök szerint Vera Timurivna most már nemcsak az ételét ellenőrzi, hanem azt is, mikor fekszik le és kivel beszél telefonon. Ő pedig görnyedten jár, csendes, mindig a lába elé néz, mintha attól félne, hogy rálép anyja hangulatának láthatatlan aknáira.
