Olga reggel hétkor kilépett a lépcsőházból, és megdermedt a bejáratnál. Zinaida Petrovna az autója mellett állt, lehajolva, és a hátsó lökhárító alatt matatott. Valamit gyanúsan összpontosítva piszkált ott. Amikor meghallotta a lépteket, hirtelen kiegyenesedett, és a zsebébe dugta a kezét.
Az anyósom az autóm körül sürgött-forgott – én pedig busszal mentem dolgozni. És ezzel megmentettem magam.
— Mit csinálsz?
Az anyós összerezzent, majd megfordult. Az arca egy pillanatra eltorzult — nem a félelemtől, hanem valami mástól. Talán haragtól. Aztán erőltetett mosolyt húzott.
— A kereket ellenőriztem. Úgy tűnt, hogy leereszt.
— Mi közöd az én kerekemhez?
— Miért nézel így rám? Most már a törődésem is baj?
Olga szó nélkül megfordult, és elindult a buszmegálló felé. Elkésik — hát legyen. De ma ebbe az autóba biztosan nem fog beülni. Belül valami hideg mozdult meg benne, mint vihar előtt.
Zinaida Petrovna nyolc hónappal ezelőtt költözött hozzájuk. Eladta a falusi házát, a pénzt pedig odaadta a fiának – nyúltenyésztésre. Elit, tenyésznyulakra. Vitalij megesküdött, hogy fél éven belül jól fognak élni. A nyulak azonban két hónap alatt kipusztultak egy vírus miatt, az anyós viszont maradt.
A nappali az ő királyságává változott. Ágynemű a kanapén, a televízió reggeltől estig ordít, a sarkokban zacskók tele rongyokkal. Vitalij délután kettőig aludt – üzleti tervet dolgozott ki. A legutóbbi egy shawarmás bódé volt a metró mellett.
— Vitának ki kell aludnia magát, hiszen az eszével dolgozik — magyarázta Zinaida Petrovna. — Te meg nem tudnál reggel halkabban járkálni?
Olga halkabban járt. A gyárból vattalábakon tért haza, otthon pedig káoszt talált: hegyekben állt a koszos edény, a holmijai szétdobálva, az útlevele eltűnt. Később meglett — a konyhafiókban, a gabonás zacskók alatt.
— Te direkt rejtegeted a papírjaimat?
— Beteg vagy? Te szórtad szét, most meg másokra fogod.
Egy hónappal ezelőtt Olga zárat szerelt a hálószoba ajtajára. Zinaida Petrovna elsétált mellette, és demonstratívan ököllel verte az ajtót, amikor Olga műszak után pihenni próbált.
Múlt szombaton Olga hazatért, és majdnem elájult. A hálószoba zárját feltörték. Az ajtó tárva-nyitva. Bent teljes felfordulás: a ruhák kirángatva a szekrényből, iratok a padlón, a matrac félrerántva.
A konyhában Vitalij ült az anyjával, szendvicseket rágcsáltak. Az asztalon egy üres fémdoboz — benne két éven át gyűjtött, különleges tea volt. Olga valami fontos alkalomra tartogatta. Ami sosem jött el.
— A dácsa papírjait keressük — mondta Zinaida Petrovna, miközben lenyalta az ujjait. — Vitalijnak fedezet kell a startuphoz. Pénzt úgysem adsz, hát legalább a dácsát zálogba tesszük. Úgyis csak üresen áll.
Olga nem válaszolt. Kiment az előszobába, és szélesre tárta az ajtót. A sarokból előhúzta az anyós két bőröndjét — ugyanazokat, amelyek nyolc hónapja porosodtak, szinte ki sem pakolva.
— Menjenek. Azonnal.
Zinaida Petrovna felpattant, és a szívéhez kapott.
— Mit művelsz? Magas a vérnyomásom! Azt akarod, hogy elvigyenek?
— Menjenek — ismételte Olga, és a hangja olyan volt, hogy Vitalij hátrált egy lépést.
Vitalij ordított, hogy Olga semmiségek miatt rombolja szét a családot. Az anyós sírt, átkozódott, és azzal fenyegetőzött, hogy panaszt tesz a körzeti rendőrnél. Olga az ajtóban állt, és hallgatott. Két óra múlva elmentek. Olga szerelőt hívott, és még aznap este kicseréltette az összes zárat.
Egy hétig olyan csend volt a lakásban, hogy Olga félt megszokni. Járt-kelt a szobákban, és alig ismert rájuk. Senki sem kiabált a nappaliból. Senki sem nyúlt be a hűtőbe az utolsó joghurtért. Virágokat vett. Nyolc hónap után először.
Aztán Vitalij telefonált. A hangja édes, könyörgő volt. Találkozzunk, beszéljük meg emberi módon.
Olga elment a kávézóba, és látta, hogy nincs egyedül. Zinaida Petrovna mellette ült, karba tett kézzel, mint egy ügyész a tárgyaláson.
Vitalij egy papírt tett az asztalra, mintha ítélet lenne.
— Nézd. Vagy kifizeted az erkölcsi kártérítést, vagy bírósághoz fordulok a lakás felosztása miatt. Be vagyok oda jelentve, ott éltem, a felújításba is tettem pénzt. A folyosói polc például az én munkám, csak úgy mondom.
Olga elolvasta a papírt. A számok nevetségesek voltak. Felállt, elköszönés nélkül kiment.
Másnap az ügyvéd tíz perc alatt mindent elmagyarázott: a lakás házasság előtti tulajdon, a férj követelései üres beszéd. Fizetni eszedbe se jusson, inkább add be a válókeresetet.
Olga hazafelé ment, és olyan szabadon lélegzett, mintha egy zsák követ dobott volna le a válláról.
A postaládában egy ajánlott levél feküdt. A banktól.
A folyosón állva olvasta el. Aztán felhívta a bankot — hátha tévedés.
Nem volt tévedés.
Készpénzhitel. Nagy összeg. Négy hónappal ezelőtt az ő nevére felvéve. A pénzt kiadták. A törlesztés késik.
A fejében felvillant az a nap, amikor negyvenfokos lázzal feküdt. Vitalij vizet hozott, megsimogatta a fejét. Elkérte az útlevelét — állítólag vízvezeték-szubvencióhoz kell.
„Csak itt írd alá, drágám, a többit én intézem.”
Ő pedig aláírta. Anélkül, hogy megnézte volna.
Olga lassan leült a földre, a falnak támaszkodva. A lakásban csend volt. Olyan, mint egy robbanás előtt.
A telefon rezgett. Üzenet Vitalijtól:
„Na, meggondoltad magad a fizetéssel kapcsolatban? Az órák ketyegnek, a kamatok nőnek)))”
Nem válaszolt. Csak nézte a képernyőt, amíg belül minden hideggé és kristálytisztává nem vált.
Aztán megnyitotta a névjegyeket, és telefonálni kezdett.
Három nappal később Olga a rendőrségen ült, és vallomást tett. Az ügyvéd elmagyarázta: az aláírás súlyos beteg állapotban született, van orvosi igazolás, vannak bizonyítékok. Ez csalás. A feljelentést elfogadták.
Olga felhívott még egy helyet — azt a bankot, ahol Vitalij három évvel korábban dolgozott. Beszélt a volt főnökével. Kiderült, hogy annak idején hiány miatt bocsátották el, de akkor nem tudtak semmit bizonyítani. Most viszont minden sokkal egyértelműbb volt. Olga átadta az összes papírt: szerződéseket, levelezést, igazolásokat.
Egy héttel később Vitalijt felhívták. Nem abból a bankból, ahol a hitelt felvette. A korábbi munkahelyéről. Elővették a régi ügyeket. A kérdések komolyak voltak.
Zinaida Petrovna pedig levelet kapott az adóhivataltól. Kiderült, hogy a ház eladásából származó pénzt ajándékként adta át a fiának. Most újra akarták számolni az adót. És azt is kérdezték, honnan van egy nem dolgozó nyugdíjasnak ekkora összeg.
Olga a szomszédtól tudta meg, hogy kiköltöztek a bérelt lakásból. Még a bérleti díjra sem maradt pénzük. Zinaida Petrovna visszament a faluba a nővéréhez. Vitalij eltűnt — a telefonja hallgatott.
A hitelt végül sikerült bíróságon megtámadni. A szakértői vizsgálat megerősítette: az aláírás nyomás alatt, beteg állapotban született. Vitalijt kötelezték a pénz visszafizetésére, de neki nem volt miből fizetnie. A bank a tartozás felét leírta, a maradékot évekre elosztották jelképes részletekben.
Olga csak két hét múlva jutott eszébe az autó. Elvitte egy szervizbe — csak ellenőrzésre, a biztonság kedvéért.
A szerelő kimászott a kocsi alól, és letörölte a kezét. Az arca komoly volt.
— A fékrendszer. A fékcső meg van vágva, majdnem elszakadt. Még egy kicsi, és az első kanyarban nem tudott volna fékezni.
— Magától?
A szerelő megrázta a fejét.
— Ilyen magától nem történik. Valaki mechanikusan csinálta. Szándékosan.
Olga némán állt, és az autót nézte. Eszébe jutott, ahogy Zinaida Petrovna azon a reggelen a kerék körül matatott. Ahogy gyorsan elrejtette a kezét. Ahogy dühösen ránézett.
— Jó, hogy busszal mentem dolgozni — mondta hangosan.
A szerelő bólintott.
— Szerencséje volt.
Olga hazament, és végigsétált a lakáson.
Töltött magának egy pohár vizet, leült az ablak mellé. Elővette a telefonját. Letiltotta Vitalijt. Aztán Zinaida Petrovnát. Aztán az összes közös ismerőst, akik azt írták: „de hát te a felesége vagy, meg kell bocsátanod”.
Nem lesz több harc. Nincs több magyarázkodás.
Az asztalon ott feküdtek a válási papírok. Olga fogta a tollat, és aláírta. Határozottan, remegő kéz nélkül.
Odakint kezdett leszállni az este. Lent autók dudáltak, gyerekek kiabáltak, az élet ment tovább. Itt pedig, az ő lakásában, béke és csend volt.
Olga lefeküdt az ágyra, és lehunyta a szemét.
