Andrij felesége meghalt. Eltemette a Zinkáját, különösebb bánat nélkül. Rossz feleség volt… Két gyerekkel maradt egyedül.
– Hadd lakjon nálam a te Pavlikod, könnyebb lesz neked, Andrij! – mondta a húga.
Andrij nem ellenkezett – valóban könnyebb lesz így. A kisebbik, Miska az apjával maradt, és egyre gyakrabban járt át a szomszéd Marijkához. Az asszony megetette, este együtt megcsinálták a leckét. Egyszer Marijka a boltból jött hazafelé az asszonyokkal.
– Anya, vettél nekem cukrot?! – kiáltott oda hirtelen Miska.
Az asszonyok meglepetésükben tátva maradt szájjal néztek.
Az életben néha olyan különös dolgok történnek, hogy az ember csak csodálkozik! A falusi élet pedig aztán végképp mindenki szeme előtt zajlik – a szomszédok előtt semmi sem marad titokban: ki, mit, hol és mikor.
Marijkát a faluban mindenki „vénlánynak” nevezte. Nem valami kedves szó. Pedig Marijka jólelkű, barátságos volt, mindig sietett segíteni.
Csakhogy az életben nem sikerült családot alapítania, saját gyermeket szülnie. Gyerekkora óta szerény és szemérmes volt, férjhez pedig senki sem hívta. A faluban a rátermett, eleven lányok mindig szem előtt voltak, és ha kellett, saját kezükbe vették a házassági kezdeményezést.
Marijkával viszont nem történt meg a sorsdöntő találkozás, a szerény lány nem várhatta meg a vőlegényét.
Zinka, Marijka egykori osztálytársa, külsejére durvább fajta volt, mindig férfisapkát és nadrágot hordott, és időnként mulatozott is. Az iskolát rendesen be sem fejezte, korán kezdte a felnőtt életet.
Sok fiú kerülte őt – illetve inkább csak úgy, hogy társaságban a mulatság kedvéért mindig ott volt velük, de feleségül venni nem akarták.
Zinka azonban kinézte magának a csendes fiút, Andrijt, Marijka szomszédját. A rámenős és élénk lány gyorsan az ujja köré csavarta Andrijt, és hamarosan össze is házasodtak.
Andrij anyja sóhajtozott és jajgatott, le akarta beszélni a fiát az esküvőről, de mit lehetett tenni – szerelem volt. Ő Marijkát szerette volna menyének, a szerény, dolgos lányt, de hát tessék – nem így alakult.
Zinka két fiút szült a férjének, a korkülönbség kicsi volt, mindössze két év vagy valamivel több. Andrij anyjánál laktak, Zinka pedig veszekedett a gyerekekkel, az anyóssal és a férjével is.
Szeretett sokáig aludni, ami nagyon nem tetszett az anyósának, és amikor korán felébresztették, mindenkivel összeveszett. A gyerekekkel nem törődött – mindig piszkosak voltak, állandóan az utcán vagy az udvaron csavarogtak.
Később mulatozni is kezdett. Andrij anyja nem bírta ezt az életet – meghalt…
A halotti toron Zinka jócskán ivott a pálinkából, aztán még napokig folytatta a mulatozást… Természetesen nem a bánattól – még arra sem emlékezett, hogyan és hol temették el az anyósát.
Így élt Andrij ezzel az esztelen feleséggel. Az asszony néha napokra eltűnt, a gyerekeket az apjukra hagyta. Andrij dolgozott, ahogy tudta eltartotta a fiait, a fiúk pedig átszaladtak a szomszéd Marijka nénihez, aki szívesen fogadta őket, sajnálta és etette őket.
Itt befoltozott egy lyukat a nadrágon, ott felvarrt egy gombot…
Zinka sosem érdeklődött, hogy a gyerekek ettek-e vagy sem – valószínűleg bízott a férjében, majd ő megeteti őket.
Az ilyen élet gyorsan tönkretette az egészségét. Mintha már fel is hagyott volna a mulatozással, de akkorra már késő volt.
Zinka vidám élete véget ért. Andrij eltemette őt, különösebb bánat nélkül. Egyedül maradt a gyerekekkel, de a fiatalabb húga, a szomszéd faluból, magához vette az idősebb fiút, Pavlikot. Neki már volt egy fia.
– Hadd lakjon nálam Pavlik, az én Sáskámnak is vidámabb lesz, neked pedig könnyebb, Andrij!
A testvér nem ellenkezett, megértette, hogy így valóban könnyebb lesz.
A kisebbik, Miska az apjával maradt, és egyre gyakrabban járt át Marijkához. Iskola után hozzá futott, az asszony megetette, este munka után együtt tanultak, ő pedig csak aludni ment haza.
Andrij soha nem ment át Marijkához, és ő sem hozzá, így a helyi pletykafészkek nem tudták, mit gondoljanak, miről pletykáljanak.
– Semmit sem érteni, asszonyok! Andrij nem jár Marijkához, de a fia, Miska állandóan nála van. Nézzétek csak, milyen tiszta és gondozott – pedig amikor még élt az anyja, mindig koszos volt. A tanítónő is dicséri, jól tanul a fiú. Marijka tanul vele – pletykáltak a falusi asszonyok.
Miska gyakorlatilag két ház között élt.
Egyszer Marijka a boltból jött hazafelé az asszonyokkal, Miska pedig, aki éppen biciklivel ment el egy barátjával, hirtelen odakiáltott neki:
– Anya, megvetted a cukrot, amit kértem?!
Marijka egészen elpirult, mert az asszonyok közül senki sem tudta, hogy Miska már régóta „anyának” szólítja őt.
Az asszonyok pedig csak tátott szájjal álltak a meglepetéstől.
Még jobban csodálkoztak:
– Akkor vajon milyen kapcsolatban van Andrijjal? Miért titkolják? Össze is költözhetnének, és élhetnének együtt, ha Miska már megtalálta a maga anyját – találgatták a falubeliek.
Nem sokkal később azonban új hír futott végig a falun – Andrij megnősült, és nem Marijkát vette el, hanem a szomszéd faluból hozott egy fiatalasszonyt, Tatjanát!
A falubeliek még jobban elcsodálkoztak, a helyi pletykafészkek pedig elcsendesedtek, és figyelni kezdték, mi történik. És mi lesz Miskával?!
Miskának pedig két anyja lett. Tatjana jól bánt a mostohafiával: nem bántotta, etette, mosta a ruháit, de Miska továbbra is Marijkához járt.
A leckét is vele tanulta. Az igazi anyja mégis Marijka maradt – őt nevezte „anyának”, apja feleségét pedig Tatjana néninek.
Iskola után egyenesen Marijkához ment. Az asszony kiváló háziasszony volt, finoman főzött, Miskának nagyon ízlett minden.
Aztán elment az apjához, este pedig újra Marijkához – tanulni kellett. Így éltek…
Tatjana kislányt szült, Olenkát. Jó anya volt hozzá, sokat foglalkozott vele, Miska azonban sosem került közel Tatjanához.
Nem lett az anyja. Marijka tanult vele, jól haladt az iskolában, az asszony megsimogatta a fejét, megdicsérte, homlokon csókolta – és Miska számára ő maradt az anyja.
Még az is előfordult, hogy a tanítónő találkozott Marijkával, és azt mondta:
– Ügyes fiú ez a Miska, jól tanul. Mindig jelentkezik, sok mindent tud. Ez mind magának köszönhető, Marijka, ez az ön érdeme. Miska maga is mondja, hogy sokat tanul vele. A nevelése is jó – udvarias, nem kötekedő fiú.
Marijkának ez nagyon jól esett. Ilyenkor félrefordult, letörölt egy könnycseppet, és örült az ő Miskájának.
Egyszer aztán Miska végleg nála maradt lakni. Azt mondta:
– Anya, nálad fogok lakni. Ott Olenka sír és nyafog, nem szeretem ezt. Igaz, hogy a húgom, de még nagyon kicsi. Ha megnő, majd játszom vele.
– Lakj csak nálam, persze. És mit szól hozzá apád? – kérdezte Marijka.
– Semmit. Azt mondta: menj csak, lakj ott. Nem bánja – felelte vidáman Miska.
Teltek az évek. Miska bátyja időnként hazalátogatott az apjához, és Marijkához is benézett. Pavlik már felnőtt, technikumba járt, Miska pedig szintén felnőtt és csinos fiú lett, aki külsőre az édesanyjára hasonlított, de természetre egészen más volt.
Marijka Miskát a saját fiának tekintette, még a bátyja is azt mondta neki:
– Miska, neked szerencséd van az anyáddal. Marijka néni csodálatos anya, és jól nevelt fel. Örülök neked.
Egyszer Marijka megbetegedett – megcsúszott a tornácon, és lábsérüléssel ágynak esett…
Éppen nyár volt, a legforróbb időszak – a kertet elborította a gaz, a kecskét fejni és etetni kellett.
Kocsival hozták haza a kórházból. Szomorú volt, Miska pedig sürgött-forgott körülötte:
– Anya, ne aggódj, mindent megcsinálok, segítek.
És valóban: kigyomlálta az ágyásokat, hordta a vizet, járt a boltba, aztán felhívta a bátyját. Együtt kaszáltak füvet, télire is készítettek a kecskének. A falubeliek pedig csodálkoztak:
– Milyen derék fiúk! És ez a Miska – mennyire szereti az anyját! A saját fiak sem bánnak így az anyjukkal, mint ez a szomszéd fiú az idegen nénivel…
…Sok idő telt el. Pavlo külföldre ment dolgozni, ott él a családjával. A fiatalabb, Mihajlo pedig egy másik városban helyezkedett el. Megnősült, most már fia és lánya is van. Szinte minden szabadságukat itt, a faluban töltik.
Marijka a feleségét is úgy fogadta, mint a saját lányát, az unokákat pedig a magáénak tekinti – mindannyian az övéi, így gondolja.
És jut mindenkinek a jóságából és szeretetéből. Ők is szeretik őt, különösen az unokák.
Marijka persze megöregedett, de még mindig erős. Minden nyáron várja a szeretteit, ajándékokat készít nekik, ők pedig hazaviszik a gondosan összekészített, teli táskákat.
Minden alkalommal hívják magukkal vendégségbe, de ő fél messzire utazni:
– Inkább ti gyertek, én mindig várlak benneteket.
A falusi pletykások pedig azt mondogatják:
– Na tessék, ez volna a „vénlány”. Csordultig van benne a jóság… ✨
