A faluban szenzációszámba ment a hír: Éva bátyja lett a férje. A szomszédok még köszönni is vonakodva köszöntek. Összevonták a portáikat, körbekerítették, együtt művelték a kertet, együtt dolgoztak a gazdaságban. Ám amikor Éva elment a templomba, az élete örökre megváltozott. Van, akinek a sorsa könnyen és boldogan alakul, másoknak viszont az életútja nehéz és rögös, és előre nem lehet tudni, kire mi vár.
Éva nem emlékezett az édesanyjára. Az asszony szülés közben meghalt. Az apa, Iván, egyedül maradt a kislányával, hiszen rokonuk nem volt. Egyesek azt tanácsolták, adja a gyermeket árvaházba, de Iván hallani sem akart róla: Éva volt az egyetlen vérrokona, a csillaga és a reménysége.
Mindennap átjárt hozzájuk a szomszédjuk, Mária, az özvegyasszony, aki a tizenhárom éves fiát nevelte. Vacsorát hozott, megfürdette a kis Évát, megetette, ölben ringatta, ha sírt. A kék szemecskéivel Máriára néző Évácska az első szavát így mondta ki: „mama”.
Mária zavarba jött. Valami különös érzés járta át minden porcikáját, Iván szeméből pedig potyogni kezdtek a könnyek.
– Hallod, Mária? A lányom mamának nevezett téged. Hát légy az – mondta, melegen a szemébe nézve, választ várva.
– Ráérünk még erről beszélni. Előbb vacsorázzunk – felelte Mária elpirulva.
Tíz évvel idősebb volt Ivánnál. De nemcsak ez aggasztotta. Nem tudta, hogyan fogadja majd a hírt a fia, Stepanko. A fiú azonban felnőtthöz méltóan döntött:
– Hiszen mi már régóta egy család vagyunk. Igaz, mama?
Összevonták a portáikat, körbekerítették, együtt művelték a kertet, együtt dolgoztak a gazdaságban, szeretetben nevelték a gyerekeket, és tisztelettel bántak egymással. Mária szeme boldog szikrákkal ragyogott – meg sem mondta volna senki, hogy idősebb a férjénél. Ám ez a csendes családi boldogság rövid ideig tartott.
Egy alkalommal Iván éppen itatta a lovat, és sűrű sörényét fésülte. Mielőtt észbe kaphatott volna, a ló megrúgta, és összeesett. Az éles hasi fájdalom sikolyt szakított fel a melléből. A kiáltásra a rémült Mária kirohant a házból, és látta, hogy Iván a fájdalomtól vonaglik. Mentőt hívott. Három napon át küzdöttek az orvosok Iván életéért, de megmenteni nem tudták…
Mária még negyvenéves sem volt, amikor másodszor is megözvegyült. Stepanko szakmunkásképzőbe ment, építőnek tanult. Kollégiumot is kapott, és ellátást is biztosítottak számára, ami most nagyon fontos volt, hiszen Mária gondjaira ott maradt a kis Éva.
Stepan a zsebpénzéből mindig vett a kislánynak valami apró ajándékot. Éva már messziről futott felé, amikor megjelent az udvaron. Egy alkalommal Stepan babát hozott neki. Éva az ölébe ült, és azt mondta:
– Köszönöm, apu.
Máriának elszorult a szíve, amikor meglátta fia zavarát.
– Ne törődj vele. Éva azelőtt az apja fényképeit nézegette az albumban. Kérdezte, hol van. Azt mondtam, messzire utazott. Biztos talált benned valami hasonlóságot. Majd elfelejti…
De Éva továbbra is apunak szólította Stepant. Mindenki hozzászokott, és már nem törődtek vele.
A szakmunkásképző elvégzése után Stepan letöltötte a katonai szolgálatot, majd hazatért: megférfiasodva, jó kiállású, jóképű fiatalemberként. Mária azt várta, hogy menyasszonyt hoz a házhoz, de teltek-múltak az évek, és Stepan mintha észre sem vette volna a lányokat. Nem járt a klubba. Munkából egyenesen hazament. Mindig barkácsolt valamit, átalakított, felújított.
– Éváért igyekszem. Nézd csak, milyen szépség cseperedik! Hamarosan kérők jönnek a házhoz – mondogatta.
Egy őszi napon Mária krumplit szedett a kertben, amikor hirtelen elájult. A fáradtságra fogta, de másnap már fel sem tudott kelni az ágyból. Hányingere volt, szédült, a lábai nem engedelmeskedtek. Stepan elvitte a megyei rendelőintézetbe. Az anyjánál felállított diagnózis lesújtó volt: Máriának agydaganata van.
Stepan számára megállt a világ. Mit tegyen, hogyan cselekedjen?
– Azt tanácsolnám, vigye haza az édesanyját. Hadd haljon meg a saját falai között – mondta szomorúan az orvos.
Mária szemmel láthatóan sorvadt. Minden nap és a hosszú álmatlan éjszakák alatt Éva egy percre sem hagyta magára. Könnyes szemét rejtegette, és nem tudta elképzelni, hogyan fog élni a jólelkű, gyengéd édesanyja nélkül.
Halála előtt Mária megkérte Évát, hogy hagyja kettesben Stepannal.
– Arra kérlek, fiam, soha ne hagyd magára Évát. Valójában idegenek vagytok egymásnak, érted? Senkivel sem lenne neki olyan jó, mint veled. És neked sem vele… – mondta alig hallható hangon.
A temetés után Stepan egyre gyakrabban gondolt anyja szavaira, igyekezett megérteni a jelentésüket, és csak később jött rá: Mária azt kérte tőle, hogy vegye feleségül Évát.
De hát ez hogyan lehetséges? Hiszen volt neki testvére is, apja is. Most még a férje is legyen? Ó, nem, az anyja utolsó kérését nem tudja teljesíteni.
Stepan a saját házába költözött, és ott mindent a maga ízlése szerint kezdett átrendezni. Éva nem értette őt. Mivel vétett ellene, hogy Stepan kerülni kezdte? Hiányzott neki a hangja, a vidám nevetése, a baráti beszélgetések.
Majdnem elájult, amikor egy nap a munkából hazatérve meglátta, hogy Stepan elkerítette magát tőle.
Egyszer a termelőszövetkezet elnöke, ahol Éva könyvelőként dolgozott, jutalmat adott neki. Vett egy üveg pezsgőt, tortát, és elment Stepanhoz. Megállt a küszöbön – olyan szép volt, ragyogó.
– Ünnepeljük meg az első jutalmamat, Stepan? – mondta.
Az arca kipirult, a szíve hevesebben vert a mellkasában.
Stepan mintha kővé dermedt volna. Elbűvölve nézte Évát, és egy szót sem tudott kiejteni. Már nem volt kétsége afelől, hogy szerelmes belé.
Talán az anyja már a halála előtt megérezte ezt?
Feszült csend nehezedett a levegőre. Éva törte meg a hallgatást. Szavait hosszú szünetekkel tagolva arról beszélt, hogy talán ez helytelen, elítélendő, sőt bűnös is, de ő szereti Stepant. Rajta kívül nincs szüksége senki másra.
Vasárnap Éva gyónni ment. A pap figyelmesen végighallgatta, majd beleegyezett az egyházi esküvőbe, hiszen vér szerint ő és Stepan idegenek voltak egymásnak.
Így lett Stepan, akit Éva korábban egyszerre nevezett bátyjának és apjának is, a férje. Azóta harminc év telt el. Stepan és Éva két fiút neveltek fel, és négy unokának örülnek. Az emberek sokfélét beszéltek róluk, de ők biztosak abban, hogy ha a szívben szeretet él, akkor türelemmel kell viselni az emberek ítélkezését, és meg kell őrizni az érzéseket – hogy az évek során se halványuljanak el.
Stepan és Éva ma már azt is biztosan tudják: Isten úgy rendelte, hogy az anyai szív soha nem téved, amikor gyermekének fényes sorsot áld meg.
