Rita lement kivinni a szemetet. Hirtelen egy teherautó gördült a konténerekhez. A fülkéből két fiatalember szállt ki. Kivettek egy régi fotelt, majd visszaültek a kocsiba és elhajtottak. Rita szemügyre vette a fotelt.
– Milyen szép, csak egy kis javítás kell rá – gondolta. – El is viszem.
Rita felcipelte a fotelt a lakásba.
– Minek hoztad ezt ide?! – kérdezte meglepetten a férje, Szergej.
– Nézd meg, milyen szép! Most megjavítjuk, és majd ebben ülsz tévét nézni.
– Na, próbáljuk meg – egyezett bele Szergej, és bevitte a fotelt a szobába.
A férfi elkezdte leszedni a régi kárpitot.
– Rita, nézd! – kiáltotta hirtelen.
Rita a fotelre nézett, és nem hitt a szemének.
– Szergej, hogy vagy? – érintette meg Rita a férje vállát.
– Mintha jobban lennék.
– Kelj fel, elkészítettem a reggelit!
– Mindjárt.
Szergej felkelt, megmosakodott, majd az asztalhoz ült.
– Rita, úgy tűnik, újévig nem adják meg a nyugdíjat – sóhajtott nehézen. – Az unokáknak sem tudunk ajándékot venni.
– Maradt még háromezrem, abból kellene valamit venni újévig, ma már huszonkilencedike van. Januárban pedig még fél hónapot kell várni az én nyugdíjamig. Hogy fogunk élni?
– Majd csak megleszünk valahogy. Az unokáknak vegyél legalább egy-egy szép csokoládét, a lányunknak is, ő szereti, és valószínűleg nekik sincs pénzük.
– Ma már egy rendes csokoládé is legalább száz hrivnyába kerül – állt fel Rita, ránézett a konyhában lévő ikonra, és keresztet vetett. – Istenem, segíts átvészelni a nehéz időket!
És valóban nehéz idők jártak a családra. A lányuknak négy gyereke volt. Ő és a férje reggeltől estig dolgoztak, mégsem volt elég a pénz. Mit segíthetne a nagymama és a nagypapa a nyugdíjukból?
Az egyetlen segítség az volt, hogy egész nap az unokákkal foglalkoztak. Az anyós egyedül élt férj nélkül, ő is egyetlen nyugdíjból, ráadásul állandóan betegeskedett.
Reggeli után a férj nyögve felállt az asztaltól és bement a szobába, Rita pedig kivette a vödörből a szemeteszsákot, és lement kidobni.
Odakint ünnepi volt az idő, apró hó esett. Elment a konténerekig.
Ekkor hirtelen egy teherautó állt meg.
A fülkéből két fiatal férfi szállt ki. Kinyitották a platót, kivettek egy fémágyat, és a konténerek mellé tették. Ráraktak egy zsákot is mindenféle ronggyal.
A fiúk kivettek egy régi fotelt is, letették nem messze az asszonytól, majd visszaültek a kocsiba és elhajtottak.
Rita szemügyre vette a fotelt.
– Milyen szép, csak a kárpit nagyon piszkos – gondolta. – A kárpitot nem tart sokáig kicserélni. Bútorgyárban dolgoztam, anyagom is van. El is viszem. Az én Szergejem úgysem tud ezeken a székeken ülni, a kanapén sem. Ennek még karfája is van…
Nagy nehezen, de Rita valahogy felcipelte a fotelt a lakásba. A férje meglepetten nézett rá.
– Minek hoztad ezt ide?! – kérdezte.
– Nézd meg, milyen szép! Kicseréljük a kárpitot, megjavítjuk, és majd ebben ülsz tévét nézni, a hátadnak is kényelmes lesz.
– És hol találtad? – kérdezte Szergej.
– A szemétnél. Valami fiúk jöttek autóval. Kidobták és elmentek.
– Hm… – vakarta meg a tarkóját a férfi.
– Mit hm-ezel?! – háborodott fel Rita. – Inkább szedd le a kárpitot!
– Na jó, próbáljuk meg – egyezett bele Szergej, és bevitte a fotelt a szobába.
A férfi elkezdte leszedni a régi kárpitot, Rita pedig előkészítette az anyagot és a varrógépet.
– Milyen hanyagul van ez megcsinálva – morgott Szergej. – Mintha dilettánsok csinálták volna, erős ugyan, de összevissza.
Levette a kárpitot a háttámláról, majd elkezdte leszedni az ülőrészről is.
– Rita, nézd! – kiáltotta hirtelen Szergej.
Rita a fotelre nézett, és nem hitt a szemének!
A külön erre a célra készített mélyedésekben hat köteg százdolláros bankjegy feküdt gondosan elhelyezve!
– Mi ez, Szergej? – suttogta döbbenten Rita.
– Ahogy látod, pénz… – morogta az férfi.
– És hogy került ez ide?
– Ha a fotelt kidobták a szemétre, akkor szerintem erről már senki sem fog tudni…
Rita szeme ekkor felragyogott.
– Szergej, akkor el is költhetjük? – kérdezte izgatottan.
– Szerintem igen – mondta Szergej, miközben a kötegeket vizsgálgatta.
– És ezért nem lesz bajunk? – kételkedett még mindig az asszony.
– Úgy tűnik, rég rejthették ide. Kétlem, hogy a kincs gazdája még él. A fotel nem is olyan régi, mégis kidobták – tehát nem szegény emberek lehettek a tulajdonosai. Mi nem fogjuk őket keresni, ők sem fognak minket…
– Ma reggel Istent kértem, hogy segítsen átvészelni a nehéz időket – mondta Rita. – Talán meghallgatta az imáimat?
– Akkor menj el a templomba, és gyújts gyertyákat! – mondta Szergej. – Adj alamizsnát annak, aki kér…
– Szergej, menjek most rögtön? – kérdezte Rita.
– Igen. És ne sajnáld a pénzt – a férfi elgondolkodott. – Rita, erről senkinek ne beszélj, még a lányunknak sem. Úgyis az unokákra fogjuk költeni, nekünk már nincs is igazán szükségünk rá.
– Értem, értem…
– Akkor vidd el!
– És mi legyen a fotellel? – kérdezte Rita.
– Szétszedem, és visszaviszem a szemétre. Minek az nekünk, régi is, lyukas is az ülése?
Az asszony elvette a pénzt, és a szekrény legtávolabbi sarkába rejtette. Segített a férjének a szétszedett fotelt kivinni a szemétre.
A boltban felváltotta a pénzt, majd elment a templomba. Alamizsnát adott, gyertyákat gyújtott. Sokáig imádkozott, hálát adott a Mindenhatónak…
…Az unokák természetesen várták a nagymama és a nagypapa érkezését, és persze remélték, hogy ajándékot is hoznak. Igaz, a nagyobbak nem számítottak különösebben jó ajándékokra – tudták, hogy a nagyszülők csak nyugdíjból élnek, és nincs fölös pénzük.
És ekkor hirtelen telefonhívás érkezett a nagymamától a vejének:
– Jurij, taxival megyünk hozzátok! – mondta váratlanul az idős asszony. – Vidd magaddal a nagyobbakat, és várjatok minket a bejáratnál!
– Ki telefonált? – jött ki a konyhából a felesége, Tatyjana.
– A szüleid most taxival jönnek – vont vállat értetlenül a férfi. – Anyád azt mondta, várjuk meg őket a bejáratnál.
– Mit találtak már megint ki? – bosszankodott Tatyjana. – Na jó, menj és várd meg őket! – és visszasietett a konyhába, ahol a lányával főztek valamit.
– Jaroszlav, Viktor! – szólt az apa a fiainak. – Készülődjetek!
– Hova, apa? – kérdezte meglepetten a nagyobbik.
– Nagyapát és nagymamát megyünk fogadni! Ne öltözzetek túl melegen, kint nincs hideg. Pulóver és sapka elég.
– Gyertek ki! Már megérkeztek! – kiáltotta Tatyjana a konyhából.
Az unokák azonnal kirohantak a lakásból. Két emeletet néhány másodperc alatt futottak le, mire kiértek a bejárathoz. A nagyszülők éppen csak kiszálltak az autóból.
A nagymama azonnal osztani kezdte az utasításokat.
– Vitya, vidd ezeket a csomagokat, könnyűek. Szlavko, te pedig ezeket. Vigyázz, el ne ejtsd! Jurij, vedd ki a televíziót! – mondta a vejének.
– Milyen televíziót? – értetlenkedett az.
– A nagyot. A hátsó ülésen van. Vedd ki! Gyorsan!
Mindent felvittek.
– Anya, honnan volt pénzetek televízióra? – kérdezte csodálkozva a lánya.
– Volt egy kis megtakarításunk – válaszolta bizonytalanul Rita, miközben levette a kabátját.
Ezután bement a szobába, ahol a karácsonyfa állt, és alá tette az unokáknak szánt ajándékokat. A nagyobbaknak laptopokat – az iskolához kellettek. A kisebbeknek mobiltelefonokat.
Hatalmas volt az öröm!
A televíziót felszerelték a falra. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, ami korábban volt nekik.
…Nagyon szépen megünnepelték az újévet. A vej egész este Rita körül sürgött-forgott. Nagyon boldog volt.
Rita és a férje csak hajnal felé értek haza. Lefeküdtek aludni.
Amikor Szergej felkelt, a felesége az asztalnál ült, és írt valamit.
– Miféle jelentés ez? – nevetett a férfi.
– Ne nevess! – mondta szigorúan Rita. – Tegnap a lányunknál mindent kikérdeztem, megnéztem, és megtudtam, mire van szüksége. Most pedig leírom, hogy el ne felejtsem!
– Nahát, Rita, te aztán tudsz valamit! – mondta Szergej. – Gazdagnak érzed magad?!
– Szergej, mi soha nem voltunk gazdagok… – mondta hirtelen szomorúan az asszony. – Egész életünkben csak éppen hogy megéltünk… Ha Isten pénzt adott nekünk, akkor legalább a lányunknak és az unokáinknak segítünk…
Aztán mintegy mentegetőzve hozzátette:
– A rászorulókon is segíteni fogok…
– Rita, én nem ellenzem! Kire költsük a pénzt, ha nem a saját unokáinkra?!
Rita elmosolyodott, megölelte a férjét, és tovább írta a végtelen hosszú ajándéklistáját…
