Ljudmila családjában nem beszéltek hangosan — ez rossz modornak számított. Az apja, Jevgenyij Boriszovics, az ellenállástan idős oktatója, egyetlen pillantással a szemüvege fölött még a legpimaszabb lógóst is zavarba tudta hozni. Az anyja, Jelena Vlagyimirovna, egész életében laboratóriumot vezetett, és hozzászokott a steril tisztasághoz — otthon is, és a tettekben is.
Ljudmila rájuk ütött. Harminckét évesen egy nagy ingatlanügynökség vezető jogásza volt. A kollégái a háta mögött „Hókirálynőnek” nevezték a jéghideg nyugalma miatt, amelyet a hosszadalmas vagyonmegosztási perek során tanúsított. Hozzászokott, hogy az életben minden menetrend szerint halad: munka, edzés, olvasás.
Egészen addig, míg meg nem jelent Viktor.
Ugyanabban az irodaházban dolgozott, a hitelosztályon. Könnyed természetű volt, örök mosollyal és azzal a képességgel, hogy időben vállat nyújtson, amikor Ljudmila este tíz után kilépett az irodából. Fél év múlva Viktor szóba hozta az esküvőt, de egy feltétellel:
— Ljudá, el kell mennünk anyához. Érted, Galina Petrovna erős jellemű nő, régivágású. De meg fog szeretni, ebben biztos vagyok. Csak… légy egy kicsit egyszerűbb, jó?
Ljudmila a találkozóra éjfekete, testhezálló ruhát választott és egy gyöngysort. A kezében kézműves torta volt valódi tejszínből és egy csokor súlyos, krémszínű rózsa. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen.
Galina Petrovna a kétszobás hruscsovi lakás küszöbén fogadta őket. A lakásban nehéz szag terjengett: sült zsír keveredett klórral.
— Megjöttetek — vetette oda köszönés helyett, és futó pillantást vetett Ljudmilára. — A virágot tedd a vödörbe, a vécében van. A tortát meg… bolti édességet mi nem eszünk. Tele van tartósítószerrel, tiszta méreg. Te biztos csak éttermekbe jársz, mi?
Ljudmila udvariasan mosolygott, igyekezve nem észrevenni, ahogy Galina Petrovna undorodva megérinti az ujjával a selyemujját.
— Gyertek a konyhába, mit álltok ott, mint a cövek — parancsolta a háziasszony.
A tűzhelyen sercegett valami, a gőz oszlopként szállt fel. Galina Petrovna hirtelen megfordult, és egy zsíros kötényt nyomott Ljudmila kezébe.
— Hová öltöztél így ki? Azonnal a tűzhelyhez, fasírtot sütni! — a nő hangja visításba csapott. — Hát nézd csak, hercegnő érkezett. A mi családunkban nem tartunk finom kisasszonyokat. A serpenyőben zrazy van, egy pillanatra se vedd le róluk a szemed. Ha megégnek — Vitka éhen marad.
Ljudmila megdermedt. Viktorra nézett. Az a hűtőnél állt, és a cipőjét bámulta.
— Vitya? — szólította halkan.
— Ljud, ne kezdd már — morogta a férfi, fel sem nézve. — Anya csak megnézi, milyen háziasszony vagy. Segíts neki, nem halsz bele.
Ljudmila lassan levette a gyöngysort, eltette a táskájába, és felvette a kötényt a drága ruha fölé. Egész este sütött, hagymát pucolt és jeges vízben mosogatott. Galina Petrovna mögötte állt és kommentált:
— Több olajat önts! Ne sajnáld a serpenyőt! Nézd, hogy fogja a kést — rögtön látszik, városi finnyás.
Búcsúzáskor az anyós kegyesen bólintott:
— Na jó. Jöhetsz még. Embert faragunk belőled.
Egy hét múlva eljött a viszontlátogatás ideje. Ljudmila szülei meghívták a leendő rokonokat a nyaralójukba — „hogy közelebbről megismerkedjenek egy kis saslik mellett”.
Galina Petrovna ünnepi lurex kosztümben érkezett, magas frizurával, bőségesen lefújva hajlakkal. Viktor új dizájner farmerben és hófehér sportcipőben volt.
Jevgenyij Boriszovics a kapuban fogadta őket. Professzori zakó helyett régi viharkabát volt rajta, a kezében pedig nehéz kalapács.
— Ó, fiatalok! — kiáltotta zengő hangon. — Viktor, gyere csak. Jókor jöttél. Itt a szaunát kellene rendbe hozni, a gerendák elkorhadtak, egyedül nem bírok vele.
— Elnézést — húzta ki magát Galina Petrovna —, de a fiam pihenni jött. Bankban dolgozik, szellemi munkát végez.
Jevgenyij Boriszovics hideg, „vizsgáztató” pillantással nézett rá.
— Az én lányom meg vezető jogász. De egy hete magánál a konyhában kötényben zrazyt sütött, miközben őfelsége utasításokat osztogatott. Ugye így volt?
A levegőben csengő csend feszült meg. Galina Petrovna kinyitotta a száját, de nem talált szavakat.
— Tessék, fogd, vőjelölt — nyújtott át az apa Viktornak egy meszelőköpenyt, amely mésztől és régi festéktől volt foltos. — Húzd fel a divatos nadrágodra. Ott az előtérben a falakat kell lenolajjal lekenni. Szaga van, de hát nem valami piperkőc kisasszony vagy, megoldod.
— Apa… — kezdte Ljudmila, de az apja csak felvonta a szemöldökét.
— Ne zavarj minket, lányom. Mi férfimunkát végzünk. Vagy Vitya csak az asztalnál hős?
Viktor engedelmesen átvette a köpenyt. Egész nap a tűző napon deszkákat csiszolt és kerítést festett. Az olajfesték így is átszivárgott a köpenyen, kitörölhetetlen foltokat hagyva a drága farmeren. Galina Petrovna idegesen járkált a telken, de összetalálkozott Jelena Vlagyimirovnával.
— Galina Petrovna, miért álldogál tétlenül? — mosolygott szelíden Ljudmila anyja. — Ott a málnás mögött derékig ér a csalán, elnyomja az uborkát. Tessék, itt a kesztyű, itt a kasza. Segítsen rokoni alapon. Hiszen háziasszonyt fogadunk a családba, nem operából érkezett vendéget…
Aznap este, alig hogy beszálltak a taxiba, Galina Petrovna kitört.
— Ezek vademberek! — kiabálta a telefonba a barátnőjének, a sofőrt sem zavartatva. — Eleonóra, el sem tudod képzelni! Vityenkát, az én kisfiamat rákényszerítették, hogy abban a bűzben dolgozzon! Tetőtől talpig festékes, a keze tele hólyaggal! Az a kobra meg, az anyja, engem csalán közé zavart!
— És Vitya mit szólt? — hallatszott a kagylóból a sipítozó hang.
— Mit szólt? Hallgatott, mint a hal! Azt mondta, többé be nem teszi a lábát abba a kígyófészekbe. Modortalan bunkók! Jól mondtam én — nem hozzá való. Keressen magának valami fűrészes pasast, ne az én hercegemet!
Ljudmila a verandán ült, és nézte, ahogy a nap lassan lebukik az erdő mögött. Az asztalon ott feküdt a telefon. Üzenet érkezett Viktortól:
„Ljud, ez már túlzás volt. Anyám sokkot kapott, felment a vérnyomása. Ha nem kérsz bocsánatot tőle az apád miatt, nincs értelme folytatnunk.”
Ljudmila nem válaszolt. Letiltotta a kontaktot, és nem sértettséget érzett, hanem végtelen, áttetsző csendet odabent.
Eszébe jutott, hogyan hallgatott Viktor az anyja konyhájában, miközben az a „azonnal a tűzhelyhez” parancsával megalázta őt. És összevetette azzal, milyen hevesen védi most a farmerjára került festéket.
— Apa — szólt, miközben bement a házba. — Köszönöm a szaunát.
Jevgenyij Boriszovics, aki békésen könyvet olvasott a karosszékben, megigazította a szemüvegét és alig észrevehetően elmosolyodott:
— Bármikor, lányom. Az ellenállástan pontos tudomány. Ha egy szerkezet az első terhelésnél repedni kezd, nem szabad rá házat építeni. Összeomlik.
Ljudmila bólintott, és a konyhába ment. Ott, a hűtőben, torta várta. A legegyszerűbb, bolti. És pokolian finom volt.
