— Kihűlt a kávé! Larissza, te most komolyan?! Hányszor mondtam, hogy hétre forrón legyen!
Viktor kiáltása kettévágta a reggeli csendet, december 31-én reggel 7:00-kor. Larissza összerezzent — ez reflex volt, huszonnyolc év házasság alatt alakult ki. Keze magától nyúlt a kotyogóhoz, a kihűlt kávét kiöntötte a mosogatóba, újat töltött bele. Viktor, mosdatlanul, kinyúlt atlétatrikóban már falta a szendvicset, a „Darnyickij” kenyér morzsái repkedtek a piros kockás műanyag viaszos abroszra, mohón evett, cuppogva, mintha attól félne, hogy elveszik előle az ételt.
— Figyelj, ma vendégek jönnek — mondta tele szájjal, egy darab kolbász kiesett, ujjával felkapta és visszadugta. — Olyan tizenkét ember, este hétre, háromra meg legyen kész minden, ellenőrzöm. Teríts meg rendesen, mert múltkor Igor előtt megszégyenítettél azokkal az olcsó szalvétákkal… Liba van?
Larissza megdermedt a kotyogóval a kezében, a szíve kihagyott egy ütemet.
— Vitya… tegnap azt mondtad, kacsát vegyek…
A csend egy másodpercig tartott, aztán Viktor felrobbant. Arca azonnal bíborszínű lett, ökle úgy csapott az asztalra, hogy a cukortartó felugrott.
— Emlékeztetned kellett volna! — ordította, nyál fröccsent a szájából. — Úgy dolgozom, mint az átkozott, üzletet vezetek, te meg otthon ülsz — miért adok én neked pénzt?! Gondolkodni kéne a fejeddel! Te egyáltalán gondolkodsz?!
Larissza behúzta a fejét a vállai közé.
— Bocsáss meg, Vitya… — a hangja halk volt. — Mindjárt előveszem a libát…
— Jól van, akkor liba legyen — Viktor azonnal megnyugodott, mintha lekapcsoltak volna egy kapcsolót, legyintett, miközben rágta a kenyeret. — Háromra kész legyen, és csináld rendesen, almával, aszalt szilvával, ahogy az anyám szokta. Nem akarok szégyenbe kerülni az emberek előtt, és ha megszégyenítesz, tudod, mi lesz.
Felállt, csoszogva kopott papucsában a fürdő felé indult, egy másodperc múlva csattant az ajtó.
Larissza egyedül maradt. Odalépett a régi „Biryusza” hűtőhöz, nyikorgott a fagyasztó ajtaja, kivette a libát. Ott állt, és nézte a libát — a jeges testből pára kezdett felszállni, az első olvadócsepp legördült a fagyott oldalán, és a fémre hullott.
Nézte ezeket a cseppeket, és hirtelen valami megkattant benne, mintha egy vastag, rothadt kötél pattant volna el, amely majdnem harminc évig pórázon tartotta. A hűtőre pillantott — rajta naptár lógott, vastag piros filccel bekarikázva a „31” szám, mellette Viktor kézírásával: „Vendégek! Ne felejtsd el a kacsát!”.
Ő maga írta, ő maga felejtette el, mégis vele ordított.
A szemeiben, amelyek általában fakók és ijedtek voltak, hideg csillanás jelent meg. Megfordult, bement a szobába, és szorosan becsukta maga mögött az ajtót.
A telefon az éjjeliszekrényen feküdt, az ujjai remegtek, amikor a „Anyós” kontaktot kereste. Az utolsó hívás három hónapja volt, akkor Nyina Fjodorovna nem vette fel — vagy nem akarta.
Sokáig csengett. Larissza már majdnem letette, amikor felvették.
— Kicsikém, mi történt? — az anyós hangja nyugodt, meleg volt, de óvatos.
Larissza leült a kanapé szélére.
— Nyina Fjodorovna… — suttogta, és elcsuklott a hangja. — Nem bírom tovább, úgy bánik velem, mint egy cseléddel… Minden reggel kiabálás, huszonnyolc éve… én… én nem bírom tovább.
Csend állt be.
— Kicsikém — az anyós hangja megkeményedett. — Akkor válj el.
Larissza kikerekedett szemmel kapkodta a levegőt.
— Hogy?! — lehelte a kagylóba. — Hiszen nincs semmim! Se munkám, se pénzem, se lakásom… Hova mennék?
— Ide figyelj — szakította félbe Nyina Fjodorovna.
Az anyós előhúzta az aduászt: hogyan lett az ajándékozási szerződésből ítélet
Larissza letette a telefont az asztalra, kihangosította, Nyina Fjodorovna hangja betöltötte a kis szobát, elnyomva a fürdőből jövő vízcsobogást.
— Ide figyelj, Vityka három éve a gyerekek nevére íratta a házat, emlékszel?
Larisszát mintha áramütés érte volna, az emlékezet azonnal felvillantott egy képet.
2021 júliusa. Fülledt konyha, Viktor beront, papírokkal hadonászva.
— Larka! Készülj! A hitelezők a nyakunkon! A logisztikai szerződés miatt másfél millió tartozás. Ha most nem lépünk, mindent elvisznek! A házat a gyerekek nevére kell íratni.
Larissza akkor megijedt, elejtette a merőkanalat.
— Vitya, és ha… ha a gyerekek kidobnak minket?
— Ugyan ki hallgat a gyerekekre? Taknyosok még, Gyenyisz huszonkettő, Katyka húsz. Ez csak formalitás! Papír! A ház a miénk, csak papíron az övék, hogy a végrehajtók ne kapják el.
Aztán jött az ügyfélszolgálati iroda a Koroljov sugárúton, „K015” sorszám, fáradt ügyintéző a 7-es ablaknál. Viktor győztes vigyorral írta alá az ajándékozási szerződést, Larissza ott írt alá, ahová az ujjával mutatta — nem értette, hogy abban a pillanatban csapda zárul, csak nem neki.
— Emlékszem… — suttogta Larissza, visszatérve a jelenbe. — De nem értem… Mi köze ennek ehhez?
Az anyós lassan, könyörtelenül beszélt.
— Egyszerű. Ha elváltok, a panel lakás az övé — még a házasság előtt vette. A ház viszont a gyerekeké, jogilag és ténylegesen is Gyenyisz és Katya tulajdona, fele-fele arányban. A gyerekek szeretnek téged, Larissza. Őt nem.
Larissza a kifakult tapétára emelte a tekintetét, a fejében lassan forogni kezdtek a fogaskerekek.
— Ők… ők befogadnának?
— Már várnak — vágta rá Nyina Fjodorovna. — Beszéltem velük. Te a házba költözöl, Vityka marad a negyven négyzetméteres garzonjában.
— De ő soha nem fog beleegyezni a válásba! — Larissza hangja sikolyba csapott. — Kikészít engem! Azt fogja mondani…
— Ne kérdezd meg — szakította félbe az anyós. — Add be a kérelmet a Goszszlugi oldalon most rögtön, egyoldalúan — egy hónap — és írj neki egy cetlit.
— Cetlit?
— Igen. Tedd a libára, és írd: „Beadtam a válókeresetet, a libát süsd meg magad, nekem mindegy.” Dühbe gurul, az egója felfúvódik, mint az a liba. Rohanni fog válni, csak hogy „megleckéztesse az asszonyt”, és mire rájön, hogy ház és család nélkül maradt, már késő lesz.
Az ajtó mögött elhallgatott a víz, Viktor felordított:
— Erdőben született a fenyőfa, erdőben nőtt fel! Larisszka! Hol a törölköző?! Hányszor mondtam, akaszd a kampóra, vak tyúk!
Larissza összerezzent, de félelem már nem volt benne.
— Nyina Fjodorovna… tudta? Egész idő alatt?
— 2010-ben meg akartam mondani, hogy menekülj. De Vityka megfenyegetett: „Ha beleszólsz, nem látod az unokákat.” Megijedtem. De huszonnyolc évig vártam, hogy végre magadtól felébredj. Most cselekedj.
Kicsengések. Larissza letette a kagylót, tekintete a polcra esett, ahol a régi magazinok között kilógott egy „Dokumentumok” feliratú mappa. Kivette, kinyitotta — legfelül a 2021-es ajándékozási szerződés feküdt: „Ajándékozó: Viktorov V. P. Megajándékozottak: Viktorov D. V., E. V.”
— Larissza!!! Megsüketültél?!
Felállt. Mozdulatai határozottak voltak. Kitépett egy lapot a jegyzetfüzetből, tollat vett. A kézírás először megremegett, aztán a betűk kiegyenesedtek:
„Viktor, 28 évig cseléd voltam, elég, beadtam a válást, a libát süsd meg magad. A gyerekeknek már szóltam, az én oldalamon állnak. Larissza.”
Összehajtotta a lapot, kiment a konyhába. Viktor még mindig a fürdőben volt, hallatszott, ahogy a borotva kaparja a borostáját. A liba a mosogatóban feküdt. Larissza a cetlit közvetlenül a madár nedves, hideg mellére tette. Megfordult, és elindult összepakolni — bőröndje csak egy volt.
A liba a mosogatóban és a cetli, amely egy nyaraló árát érte
15:10. Egy fekete Toyota Land Cruiser 200 pimaszul felhajtott a járdára közvetlenül a bejáratnál. Viktor szeretett így parkolni, hogy a „csóró” szomszédok a hókupacokon kerülgessék az autóját. Kimászott a meleg, bőrillatú utastérből, undorodva nézett az ütött-kopott ötemeletes házra — a lift természetesen nem működött.
— Idióták, mikor javítják már meg?! — mordult bele az üres lépcsőházba, miközben felcaplatott az ötödikre.
A kulcs elfordult a zárban, Viktor kitárta az ajtót, levegőt vett, hogy már a küszöbről ráordítson, de a szavak a torkán akadtak — a lakásban csend volt.
— Larissza! Itthon vagyok! — kiáltotta. A hang a falaknak csapódott és elhalt. — Hol vagy?!
Cipőben ment a konyhába, sáros talpnyomokat hagyva a linóleumon.
A konyhában hideg volt. A mosogatóban feküdt a liba, a madár nedves bőréhez tapadva egy füzetlap.
Viktor felkapta a papírt, a tinta elmosódott, de a szöveg olvasható maradt.
„Beadtam a válást, a libát süsd meg magad…”
Először felhorkant. Vicc? Larissza és a humor — összeegyeztethetetlen. Újra elolvasta, arca a nyakától a füléig elvörösödött.
— Megőrültél?! — ordította.
Ökölbe gyűrte a cetlit, felkapta a telefont. Kicsengés. Egy. Kettő… bontva.
— Te kis… — sziszegte, újra tárcsázott. — „Az előfizető ki van kapcsolva vagy a hálózat hatókörén kívül van.”
A düh a fejébe csapott. Viktor lendületből az asztalra csapott, a félig kiivott reggeli kávéscsésze felugrott, a padlóra zuhant, és száz darabra tört. Reszkető ujjakkal kikereste a fia számát.
— Gyenyisz! Anyád megőrült! — ordította köszönés nélkül. — Beadta a válást! Tudsz róla?!
A fiú hangja nyugodtan szólt, mintha idegennel beszélne:
— Apa, tudunk róla. Nálunk lakik a házban.
— Micsoda?! — Viktor fulladozott. — Az az én házam! Nem engedem be, kidobom!
— A ház a nevünkön van — mondta Gyenyisz jeges hangon, mint egy pofon. — A te ötleted volt, apa. Huszonegyben te mondtad: „A gyerekekre íratom, hogy a hitelezők ne perelhessék el.” Emlékszel? Anya az anyánk. Megengedtük neki, hogy ott lakjon. Neked nem.
— Kitagadlak benneteket az örökségből! Én majd… — Viktor fröcsögve szorította a telefont.
— Miféle örökségből, apa? — vágott közbe Gyenyisz. — A ház már a miénk. A lakás a tiéd — negyven négyzet a panelben. Élj ott egyedül.
Rövid sípolás.
Viktor a konyha közepén állt, a telefonra meredve. Ez tévedés. Csak ijesztgetik. Tárcsázta Katyát.
— Katyuska, kislányom… — hangja megremegett, gyengédséget próbált erőltetni. — Ugye érted… anya csak ideges, klimax, biztos… mondd meg neki…
— Apa, nem jöttél el az esküvőmre — a lánya hangja halk volt, de jobban vágott, mint a kiáltás. — Azt mondtad, a férjem lúzer, anyának huszonnyolc évig tönkretetted az életét. Azt hitted, elfelejtettük? Nem felejtettük. Anya most velünk van. Te meg élj egyedül, ahogy akartad.
Újra sípolás.
Viktor erőtlenül rogyott le a sámlira. Tekintete a hűtőre esett. Ott lógott a naptár: „December 31. Vendégek! Ne felejtsd el a kacsát!”
A saját feliratát nézte. Ő maga felejtette el megvenni a kacsát, mégis Larisszára ordított. De megbánás helyett újabb dühhullám tört fel benne.
— Rohadékok… — suttantotta. — Összefogtatok mind.
Felkapta a telefont, megkereste Igor számát.
— Halló, Igor… Figyelj, vis maior, az est elmarad. Igen, teljesen. Magánügy! — mordult rá a meglepett kérdésre, és bontotta a hívást.
A lakás csendje nyomta a fülét. Viktor berontott a szobába a dokumentumos polchoz, kirázta a mappát — ott volt, az ajándékozási szerződés másolata.
„Ajándékozó: Viktor… Megajándékozottak: Gyenyisz, Jekatyerina…”
Olvasta, és nem hitte el.
— Én magam… — rekedte. — Én írtam alá… hogy megmentsen az adósságtól…
Visszament a konyhába. A liba ott feküdt a mosogatóban, mint a bukása jelképe. Megragadta a csúszós lábánál.
— Zabáld meg magad! — ordította, és teljes erőből a szemetesbe hajította.
Kirohant a lakásból, még a felső zárat sem fordította el. Most ügyvéd kellett neki — visszaperel mindent, majd megmutatja mindenkinek, ki az úr itt.
Az első újév konyhai rabszolgaság és gazdai ordítozás nélkül
December 31. estéje leszállt a Koroljovtól tizenöt kilométerre fekvő üdülőtelepre. A 120 négyzetméteres, kétszintes ház ablakai mögött olyan csend volt, amilyet a városban nem találni.
Larissza a konyhában ült a nagy faasztalnál — nem szaladgált, nem szeletelt, nem kevergetett. Kezei az ölében pihentek, összekulcsolva; a láthatatlanság szokása nem tűnt el.
Kék ruha volt rajta, maga vette egy héttel korábban a „Sznyezsnaja Koroleva” leárazásán 2500 rubelért. Viktor akkor ordított, hogy „rongyokra szórja a pénzt”, ő pedig elrejtette a zacskót a szekrényben. Ma felvette — tíz év óta először anélkül, hogy engedélyt kért volna.
Körülötte sürögtek a gyerekek. Gyenyisz, magas, sovány, kemény tekintetű, feltette a vízforralót. Katya, a lánya, vicces, rénszarvasos kötényben az oliviert vágta. Férje, Sása krumplit hámozott, az unoka, Maska pedig a szőnyegen kúszott, gügyögött, és megpróbálta megenni a karácsonyfáról lelógó díszszalagot.
— Anya, miért ugrottál fel? — Katya finoman, de határozottan visszaültette Larisszát, amikor az a sütő felé mozdult. — Ülj csak, mi megcsináljuk. Huszonnyolc évig álltál a tűzhelynél, elég volt.
Gyenyisz szó nélkül nagy kerámiabögrét tett az anyja elé — zöld tea jázminnal.
— Vitya tiltotta… — suttogta. — Azt mondta, széna, kecskéknek való fű…
— Idd, anya — morogta Gyenyisz. — Finom.
Sása, a krumplihámozásból fel sem nézve, bólintott:
— Larissza Ivanovna, szokja csak. Maga itt most a háziasszony. A kályhát megtanítom befűteni, a tűzifát Gyenyisszel előkészítettük — száraz nyírfa, jól tartja a meleget.
Larissza megrázta a fejét, körbenézett a tágas, kertre néző konyhában.
— Nem, Sása, ez a ti házatok, ti vagytok a tulajdonosok. Én itt csak… amíg Vitya le nem nyugszik. Csak megengedték, hogy maradjak…
Gyenyisz hirtelen megfordult.
— Anya, állj. A ház a nevünkön van — ez tény. De ez a te házad. Mi csak védjük. Jogilag mi vagyunk a tulajdonosok, de valójában te vagy a gazda. Mi vendégségbe jövünk, te pedig itt laksz. Örökre. Világos?
Larissza a fiára nézett. A hangjában fém csengett — az a fajta, ami kellett ahhoz, hogy ellenálljon az apjának. Bólintott, könnyeket nyelve.
Az asztalon rezgett a telefon. A kijelző felvillant: „Viktor”.
Mindenki a telefonra nézett. Larissza érezte, ahogy belül összerándul a félelem rugója — a reflex azt követelte, hogy felkapja, jelentést tegyen, bocsánatot kérjen. Megjelent az értesítés: „15 nem fogadott hívás”.
Larissza kinyújtotta a kezét, ujjai remegtek. Megnyomta a piros „Elutasítás” gombot, majd teljesen kikapcsolta a telefont.
— Így helyes — sóhajtott Katya, és tapsolt.
— Na, akkor — törölte meg a kezét Sása a törölközőben — az új életre?
Az asztalt gyorsan megterítették, minden felhajtás nélkül. Olivier salátástálban, hering bundában, fokhagymás sült csirke — se liba, se „teríts rendesen”.
Gyenyisz pezsgőt töltött — Abrau-Gyurso.
— Anya — emelte fel a poharat Katya — minden rendben lesz. Velünk vagy. Ő meg ott… dühöngjön.
— És ha megnyeri a pert? — kérdezte halkan Larissza. A félelem még mindig szálkaként ült benne.
— Nem nyeri meg — vágta rá Gyenyisz. — Az ügyvédek lehúzzák róla a bőrt, de semmi haszna. Az ajándékozási szerződés tiszta. A hitelezők úgyis a torkára lépnek, nem perekre lesz gondja. Igyál, anya.
Larissza ivott egy kortyot, a polcra nézett, ahol Katya esküvői fotója állt. Ott volt mindenki: Katya, Sása, Gyenyisz, Larissza, Nyina Fjodorovna. Viktor nem — őt még 2022-ben kivágták a képből. Ma pedig az életéből is kivágta.
Az óra éjfélt ütött, a tévében megszólaltak a harangok. Mindenki felugrott, ölelkezni kezdtek. Larissza a közepén találta magát — gyerekei meleg karjai, mandarinszag, az unoka nevetése. Huszonnyolc év óta először nem mosatlan edényekkel a mosogatóban, hanem pohárral a kezében köszöntötte az újévet.
Kint, a havas tetők fölött tűzijáték dördült, a színes fények visszatükröződtek a sötét ablaküvegen. Larissza meglátta a saját tükörképét: kibontott haj, kék ruha, és egy mosoly — félénk, de élő.
— Szabad vagyok — suttogta az üvegnek. És most először maga is elhitte.
A kapzsiság megbosszulja magát: jogi gyorstalpaló a volt „gazdának”
2025. január 2. A reggel nem frissen főtt kávé illatával köszöntötte Viktort, hanem olyan fejfájással, amely úgy zúgott, mint egy transzformátorház. Felnyitotta a szemét — foltos mennyezet, leváló tapéta, negyven négyzetméternyi panelmagány.
Az újévet egy 250 rubeles „Olivier” műanyag dobozzal a Pjatyorocskából és egy 180 rubeles „Szovjetszkoje” pezsgővel ünnepelte. Most az üres üveg a padlón hevert. Viktor kivánszorgott a konyhába — a mosogatóban tornyosult a koszos edényhegy. Mosogatni nem tudott és nem is akart, megszokta, hogy az magától történik.
Olcsó instant kávét szórt a bögrébe, leöntötte forró vízzel, kortyolt, fintorgott:
— Moslék.
14:00-ra találkozója volt. A magáét vissza fogja perelni, mindenképp.
Régi kabátban ment ki az utcára. A dzsip a hó alatt állt az udvarban, de Viktor a buszmegálló felé indult. A benzin most drága, a hitelezők pedig már nem csak telefonálnak — a nyakába lihegnek.
Felszállt a buszra, a koszos ablak mellé ült, igyekezett nem hozzáérni a mellette ülő nőhöz a vastag pufidzsekiben. A szürke koroljovi panelházakat nézte, és a saját tükröződését látta bennük: borostás, puffadt vesztesarc.
Az ügyvédi iroda egy arctalan irodaház harmadik emeletén volt. A női ügyvéd még csak el sem mosolyodott.
— A helyzet egyszerű — kezdte Viktor, szétterülve a széken, lábát keresztbe vetve; az élet urának szokása nem tűnt el. — A feleségem lelépett, a gyerekeket ellenem hangolta, megszállták a házamat. Vissza akarom perelni, vagy legalább egy részt.
A nő átvette az ajándékozási szerződés másolatát, végigfutotta, levette a szemüvegét.
— Viktor Petrovics, itt minden világos. 2021, ajándékozási szerződés. Ön az ajándékozó, a gyerekek a megajándékozottak. Ingyenes ügylet. A tulajdonjog a bejegyzés pillanatában átszállt. A ház nem az öné.
— Hogyhogy nem az enyém?! — Viktor előrehajolt. — Én építettem, én fizettem az adót!
— Az adót a tulajdonos fizeti. Most a tulajdonosok Gyenyisz és Jekatyerina, fele-fele arányban. Ön ott senki.
— De hallgasson ide… nem csak úgy odaajándékoztam! — suttogóra fogta a hangját. — Akkor gondjaim voltak, a hitelezők szorongattak. Átírattam, hogy elrejtsem a vagyont. Ez csak… formalitás volt!
Az ügyvéd úgy nézett rá, mintha nem lenne ép eszénél.
— Ugye érti, hogy most beismerte: színlelt ügyletet kötött vagyonelrejtés céljából? Ez csalás.
— És akkor mi van?! — visította Viktor. — De legalább visszakapom a házat!
— Ha ezt a bíróságon kijelenti — mondta a nő száraz, kimért hangon — az ügyletet semmissé nyilváníthatják. A ház visszakerül önhöz, és azonnal lefoglalják a hitelezők a tartozások miatt. Marad ház nélkül és büntetőeljárással. Ezt akarja?
Viktor elernyedt.
— Tehát… semmit sem tehetek? Egyáltalán semmit?
— Megpróbálhatja bizonyítani, hogy nyomás alatt ajándékozott, de ehhez szakértők, tanúk kellenek. Egy-másfél év pereskedés, legalább háromszázezer költség, az esély szinte nulla. A gyerekek nagykorúak, cselekvőképesek. Fogadja el: a ház a gyerekeké.
Kilépett az irodából. Az utcán megszólalt a telefon — „Igor Hitelező”. Viktor felvette.
— Vitya — a hang kemény volt, már nem barátságos. — A tartozás egymillió nyolcszázezer. A határidő lejárt. Egy heted van: vagy fizetsz, vagy visszavesszük az autót és beadjuk a csődeljárást.
— Találok… — rekedte Viktor.
— Egy hét.
Visszabotorkált a buszmegállóhoz, útközben betért az első bankba, érdeklődött lakáshitelről fedezetként a lakásával. A menedzser az utolsó reményt is megölte:
— Negyven négyzetméter, egyetlen lakóingatlan? Sajnálom, törvény szerint nem lehet fedezet. Elutasítva.
Este. Viktor a besüppedt kanapén ült a lakásában. Az asztalon „Psenyicsnaja” vodka állt, az üvegből ivott. A telefon mellette feküdt. Tárcsázta Larisszát — bontva. Tárcsázta Gyenyiszt — bontva. Tárcsázta az anyját — hosszú kicsengés, majd bontva.
Megnyitotta a galériát a telefonján. Fotó 1998-ból. Larissza fiatal, gyönyörű, karjában pólyába tekert Gyenyisz. Viktor átöleli őket — büszke, erős.
— Hiszen értük… — suttogta, a kijelzőt nézve részeg, könnyes szemmel. — Mindent a családért… igyekeztem… Miért teszik ezt?
Ivott még egy kortyot. A vodka megégette a torkát, de meleget nem adott. Az üres lakásban visszhangzott egy felnőtt férfi zokogása, aki semmit sem értett meg.
Nyilvános megszégyenítés a családi chatben és az anya zárt ajtaja
január 10. Viktor telefonja, amely a kiömlött teától ragacsos asztalon feküdt, rezegni kezdett. Feloldotta a képernyőt: „Hozzáadták a ‘Viktorov család’ csoporthoz”, 35 résztvevő. Végigfutotta a listát: Szvetlana nővére Szaratovból, Oleg bátyja, logisztikai kollégák, fürdős barátok, még a voronyezsi nagynéni is, akit vagy tíz éve nem látott.
Adminisztrátor: Gyenyisz.
A fia hosszú üzenete ott lógott a chatben, mint egy ítélet:
„Sziasztok mindenkinek. Be akarom jelenteni: apa 28 évig megalázta anyát, minden nap ordított vele, minden rubelt ellenőrzött, blokkokat követelt, megtiltotta, hogy dolgozzon. Katjával mindezt láttuk, féltünk tőle. Összetörte az álmomat, hogy festő legyek, nem jött el Katya esküvőjére, mert a férje szerinte lúzer. Most anya velünk él a házban, amit apa maga íratott ránk 2021-ben, hogy megmentse a hitelezőktől, apa pedig egyedül van a lakásban. Élvezd a szabadságot, apa, de mi többé nem tartjuk veled a kapcsolatot.”
Viktor olvasta, a betűk elmosódtak.
— Kölyök… — rekedte. — Miféle kölyök…
A chatben megindultak a reakciók.
Szvetlana nővér: „Vitya, nem szégyelled magad?! Larissza arany asszony volt! Mondtam én, hogy becsüld meg!”
Barát Igor: „Vityok, tényleg így bántál a feleségeddel? Ez nem férfias…”
Kolléga Szergej: „Viktor Petrovics, nem ezt vártam. Hm…”
Viktor gépelni kezdett, ujjai melléütöttek: „Ez hazugság! A gyerekek hazudnak! Az anyjuk hangolta ellenem! Én tartottam el őket!”
Senki nem válaszolt. A chat csendje hangosabb volt minden kiáltásnál. Gyenyisz egyszerűen eltávolította a csoportból, de a képernyőképek már szétrepültek privát üzenetekben.
Egy óra múlva Igor hívta.
— Vitya, figyelj… Valentínával arra jutottunk… a tizenötödikei jubileumomra inkább nem hívunk. Kínos lenne, tudod… az emberek furcsán néznek… — sípolás.
Viktor a kanapéra hajította a telefont. Barátai már nem voltak. A hírnév, amit évek alatt épített — „sikeres üzletember”, „erős gazda” — egyetlen óra alatt omlott össze.
Beszélnie kell az anyjával. Ő majd megérti, hiszen a régi iskola embere. A dzsip nem állt az ablak alatt — a hitelezők január 8-án elvitték, 2,8 millióért eladták árverésen, hogy fedezzék a tartozás egy részét. Viktor elvonszolta magát a buszmegállóig.
Nyina Fjodorovna háza olcsó dohány szagával fogadta a lépcsőházban. A lift csikorogva vitte fel a negyedikre. Viktor megnyomta a csengőt. Az ajtó azonnal kinyílt. Az anyja állt a küszöbön szürke köntösben, ősz haját szigorú kontyba fogva. Nem lépett félre, nem mondta a megszokott „Gyere be, Vityenka”, hanem ott állt, mint egy fal.
— Anya… — Viktor megpróbált mosolyogni, de a szája remegett. — Láttad a chatet? Larka teljesen megbolondult, a gyerekeket ellenem hangolta. Nem hívnád fel? Térítenéd észhez?
Nyina Fjodorovna jeges tekintettel nézett rá.
— Hívom én őt, Vitya. Minden héten. Teázunk az unokákkal.
— Tessék? — megdöbbent. — És én? Ő ott… nem akar visszahívni? Megbocsátanék…
Az anyja elmosolyodott.
— Megbocsátanál? Vitya, te magad váltál el tőle. Másnap már rohantál, hogy kijelentesd a lakásból. Azt hitted, térden csúszva jön vissza. Furcsa módszer a kibékülésre.
— Anya, hát nem gondoltam, hogy így fordul! Csak meg akartam mutatni, ki a főnök a házban!
— Meg is mutattad — vágott közbe. — Huszonnyolc évig ordítottál vele. Én hallgattam, mert féltem, hogy azt mondod: nem látom az unokákat. De Larocska maga kért segítséget. Segítettem neki. Saját magadat játszottad ki, fiam.
Elkezdte becsukni az ajtót. Viktor a tokba kapaszkodott.
— Anya! Elhagysz?! A saját fiadat?!
— Ne hívj többé — vágta rá Nyina Fjodorovna. — Az unokák fontosabbak nekem. Larissza most már olyan nekem, mint egy lány. Te pedig… menj haza.
Az ajtó becsapódott az orra előtt, a zár kattanva fordult.
Viktor ott maradt a koszos lépcsőházban. Állt és hallgatta: az ajtó mögött megszólalt a telefon, az anyja hangja azonnal megváltozott — meleg lett, becéző:
— Larocska! Igen, elküldtem, ne aggódj. Hogy van Másenka? Csókold meg helyettem…
Viktor lefelé vonszolta magát a lépcsőn, kilépett az utcára. Tizenöt fokos fagy. Egy busz haladt el mellette, az ablakában meglátta a tükörképét: görnyedt férfi egy régi, „Asan”-os sapkában, vörös arccal, üres szemekkel.
Az utca túloldalán világított a „Pjatyorocska” felirat. Viktor kitapogatta a zsebében az aprót. Elég lesz egy Doshirakra és egy kis üvegre.
Kacsa almával a Doshirak ellen: a bumeráng célba ért
2025. december 31. Pontosan egy év telt el.
Az üdülőtelepi házban nem macskagyökér és félelem szaga terjengett, hanem rozmaringé, fahéjé és drága parfümé. Larissza a sütőnél állt, épp kivette a kacsát — azt a bizonyosat almával és aszalt szilvával. Nem azért készítette, mert „kell”, és nem azért, mert „Vitya ellenőrizni fogja”, hanem egyszerűen azért, mert örömet akart szerezni a gyerekeinek.
Az új piros terítővel megterített nagy asztalnál a család ült. Gyenyisz átölelte Anyát, a mókás festőlányt, akivel nyáron ismerkedett meg. Katya mandarinnal etette a másfél éves Mását, az anyós, Nyina Fjodorovna pedig hetvenkilenc évesen is egyenes háttal ült, pezsgőspohárral a kezében.
Larissza végignézett rajtuk. Most óvodai nevelősegédként dolgozott. A fizetés nevetséges volt — huszonhétezer plusz gyerektartás, összesen harminckilenc — de ez az ő pénze volt, a saját kártyáján, tizennégy év után először.
Az asztalon rezgett a telefon. Larissza megtörölte a kezét a kötényében. A kijelzőn SMS villant Viktortól:
„Larissz, ugye jöhetek? Csak egy órára? Mindent megértettem, bocsáss meg… Egyedül nehéz. Tudod, nem tudok főzni… Még kenyerem sincs. Kérlek, a múlt kedvéért.”
Larissza elolvasta, elmosolyodott — sem sajnálat, sem harag, csak undor. Szó nélkül átnyújtotta a telefont Gyenyisznek. A fiú hangosan felolvasta. Az asztalnál csend lett.
— Töröld, anya — mondta nyugodtan Gyenyisz. — Ne rontsd el az étvágyunkat.
Larissza megnyomta a „Törlés” gombot, majd hosszan lenyomta a kikapcsolót. A kijelző elsötétült.
— Katyuska, neked combot vagy mellet? — kérdezte hétköznapi hangon.
— Anya… egyáltalán nem sajnálod őt? — kérdezte halkan Katya.
— Nem. Huszonnyolc évig az ő ordítására ébredtem minden reggel. Most pedig csendre ébredek. Érted? Csendre. És ez boldogság, kislányom.
Nyina Fjodorovna felemelte a poharát:
— Gyermekem, huszonnyolc évig vártam, hogy végre felébredj.
— A szabadságra és az okos anyósokra — Larissza koccintott vele kristállyal.
Párhuzamos kép: Viktor lakása
A panel garzonban hideg volt — spórolt a fűtéssel, elzárta a szelepeket. Az asztalon ott állt az „ünnepi vacsora”: egy műanyag doboz csirkés ízű Doshirak és egy üveg „Szovjetszkoje” pezsgő.
Viktor trikóban és melegítőnadrágban ült a kanapén. Egy év alatt leépült, tíz kilót fogyott.
A tévében az A sors iróniája ment, Zsenya Lukasin énekelte, hogy „nincs nagynéném”, Viktornak pedig nem volt sem nagynénje, sem felesége, sem gyerekei, sem barátai.
Oldalra sandított a telefonra. Larissza nem válaszolt. A gyerekek már januárban letiltották. Az anyja nem nyitott ajtót. Reszkető kézzel pezsgőt töltött egy csiszolt pohárba.
— Hát… boldog új évet, Vityok — rekedte az ürességnek. — Boldog új boldogságot…
Egy hajtásra kiitta. Enni nem volt mit, csak a kihűlt tészta. Villával felcsippentett egy nyálkás csomót, de nem vitte a szájához, ledobta a villát.
— Nem akartam én… — suttogta, a hangja sikolyba tört. — Én értük dolgoztam! Gürcöltem! Miért?!
A tévében megszólaltak az éjféli harangok. Az üdülőtelepi házban mindenki felugrott, ölelkeztek. Larissza sírt, magához szorítva az unokáját, aki gügyögte: „Baba! Baba!” Gyenyisz megcsókolta Anyát, Katya a férje nyakába csimpaszkodott.
Viktor lakásában is szóltak a harangok. Egyedül ült, a könnyek végigfolytak borostás arcán, belecsepegtek a tésztás tányérba. Feltápászkodott, tántorogva az ablakhoz ment. Kint tűzijáték robogott, az emberek nevettek, kiáltották: „Hurrá!”
Viktor meglátta a tükörképét a sötét üvegben. Egy öregember nézett vissza rá. Magányos, senkinek sem kellő egy üres lakásban. Elfordult az ablaktól, lefeküdt a besüppedt kanapéra, arccal a fal felé, és lehunyta a szemét.
