Nem voltak meg a kulcsok. Ira felforgatta az előszobai kisszekrényt, kifordította a kabát zsebeit, benézett a lábtörlő alá — semmi. A fia már nyafogott a hordozóban, és negyven perc volt hátra a fogorvosig.
— Szerjozsa! — szólt oda a férjének, aki épp indulni készült a műszakba. — Nem láttad a kocsim kulcsait?
Szergej megdermedt fél lábon, az egyik cipő már rajta volt. Az arca furcsa lett, mintha háromismeretlenes egyenletet próbálna megoldani.
— A kulcsok… — húzta az időt, és valamiért elfordította a tekintetét. — Az úgy volt… tegnap este beugrott Ljuda, amíg te a kicsit fürdetted.
— És?
— Hát… odaadtam neki. Hogy menjen vele egy kört.
Ira lerogyott a puffra. A lábai hirtelen elgyengültek.
Az autót két évvel az esküvő előtt vette. Nem szülői ajándék volt, nem hitel — a saját pénze, két munkahelyen és végtelen mellékeseken megkeresve. Egy piros Renault, talán nem az álmok netovábbja, de a sajátja, kedves, a szabadság és a személyes függetlenség illatával. Ira port is „lefújt” róla, időben olajat cserélt, sőt még a kormánnyal is beszélgetett, amikor senki sem hallotta.
Aztán jött Szergej. Szerelem, esküvő, „a társadalom sejtje”. Szergej mintaférfi volt: nem ivott, mérnökként dolgozott a gyárban, hétvégén szeretett horgászni vagy konzolon játszani. Ira fiút szült, elment gyesre, és az élet egyenletesen csordogált, mint a sűrített tej a dobozból — édesen, sűrűn, de néha ragacsosan.
— Hogyhogy „menjen vele egy kört”? — kérdezte vissza. — Ez nem bicikli.
— Ira, miért kezded már megint? — Szergej végre felvette a másik cipőt is, és kiegyenesedett, önbizalmat gyűjtve. — Az embernek helyzete van. Messze jár dolgozni, átszállásokkal. Te meg úgyis otthon ülsz gyesen. A kocsi áll, kihasználatlanul. A technikának meg dolgoznia kell.
Ljuda Szergej húga. Harmincéves, még mindig önmagát keresi, és eddig csak kalandokat meg adósságokat talál.
— Várj. — Ira megpróbálta összeszedni a gondolatait. — Odaadtad az én autómat, amit az én pénzemen vettem, a húgodnak, anélkül hogy megkérdeztél volna? Meddig?
— Hát amíg neki nagyobb szüksége van rá — vont vállat a férj, miközben felkapta a táskáját. — Ne légy önző, Ira. Család vagyunk. Nem idegenek. Neki most nehéz, ősz van, sár, ezek a kisbuszok… Neked meg hova kell menned? A boltba elmegyek én.
— Nekem orvoshoz kell mennem!
— Elmész taxival, átküldök négyszáz rubelt — dobta oda nagylelkűen Szergej, és puszit nyomott a döbbent felesége arcára. — Na, rohannom kell. Ne unatkozz!
Az ajtó becsapódott. Ira ott maradt a folyosón, a kulcstartó üres kampóját nézve. Bent valami halkan megpendült — mint egy elszakadt húr.
Este jött a második menet. Ira remélte, hogy a férje meggondolja magát, felhívja a húgát, és visszahozza a kocsit. De Szergej elégedetten érkezett haza, utcai szaggal és magabiztossággal.
— Hívott a Ljudka, olyan boldog! — jelentette ki már az ajtóból, miközben szappanozta a kezét. — Azt mondja, húsz perc alatt odaért. Máskor meg egy órát zötykölődött. Mégiscsak jót tettünk, Irus. Emberien viselkedtünk.
Ira szó nélkül szedte ki a vacsorát. A húspogácsák sercegtek a serpenyőben, de étvágya nem volt.
— Szerjozsa, hozd vissza az autót — mondta halkan, de határozottan, miközben letette a tányért az asztalra.
A férj abbahagyta a rágást.
— Már megint kezded? Mondtam, hogy ideiglenesen. Egy hónap, talán kettő, amíg vége a télnek. Sajnálod tőle? Áll a vasdarab, rozsdásodik.
— Ez az én autóm. És szükségem van rá. Nem akarok taxizni a gyerekkel.
— Ugyan hova mennél?! — csattant fel Szergej. — Az anyádhoz? Akkor jöjjön ő. A boltba? Majd hozom a szatyrokat. Te gyesen vagy, Ira! A dolgod a ház és a gyerek. Ljuda meg dolgozik, karriert épít. Nálunk amúgy is szokás segíteni a rokonságnak. Te meg úgy viselkedsz, mint egy fösvény. Enyém, enyém… Szégyellhetnéd magad.
A „szégyen” volt a kedvenc szava, amikor elfogytak az érvei.
— Tehát a véleményem egyáltalán nem számít? — kérdezte Ira.
— Számít, amikor értelmes. De ez itt csak hiszti. Ennyi, a téma lezárva. Egyél, kihűl.
Ira nem kiabált. Nem tört tányérokat. Egyszerűen felállt, és átment a gyerekszobába. Ott, a félhomályban, a fia szuszogása mellett sokáig nézte a plüssmackót, és gondolkodott. Arról, milyen könnyen nyomja el mások „kell”-je a te „akarom”-odat. Arról, milyen gyorsan válik a közös „az övévé”, a te személyesed pedig „a miénkké, vagyis az övévé”.
A sértettség nem a vasdarab miatt égette. Az fájt, hogy kihúzták őt az egyenletből. Bútordarabbá tették, amelynek csak annyi a dolga, hogy kényelmesen álljon és ne legyen útban. „Hiszen úgyis otthon vagy.” Ez a mondat úgy forgott a fejében, mint egy beragadt lemez.
Másnap maga Ljuda hívta fel.
— Iruszik, szia! — csiripelte a sógornő. — Figyelj, a kesztyűtartóban volt valami rúzs meg zsebkendők, kidobtam, jó? Csak a helyet foglalták. Ja, és huzatokat is akarok cserélni, mert a tieid olyan unalmasak, szürkék. Kinéztem rózsaszín, bolyhosakat!
— Az autót el ne rontsd — csak ennyit tudott kipréselni Ira.
— Ugyan, mi baja lenne! Óvatos leszek. Egyébként kilencvenötössel kell tankolni? Mert a kilencvenkettes olcsóbb…
— Kilencvenötössel, Ljuda. Kilencvenötössel.
— Jó, ahogy mondod. Amúgy ügyes vagy, hogy odaadtad. Szerjozska azt mondta, te ajánlottad fel. Arany menyecske vagy!
Ira letette a telefont. Ő ajánlotta fel. Hát persze.
Belül hideg, számító düh emelkedett fel benne. Nem az a fajta, amitől hiszti és könnyek jönnek, hanem az, amitől kitisztul a fej, és cselekedni akar az ember.
„Szóval emberien? — gondolta Ira, miközben a lakásban szétszórt férjiruhákat nézte. — Szóval nem idegenek vagyunk? És a holmiknak nem szabad tétlenül állniuk? Rendben.”
Felvette a telefont.
— Halló, Paska? Szia, öcsi. Figyelj, mondtad, hogy nincs min játszanod, régi a géped… Van egy lehetőség. Ugorj be.
A hét gyanúsan csendesen telt. Ira selymes volt: vacsorákat főzött, mosolygott, kérdezte, hogy ment a munka. Szergej ellazult. Úgy döntött, hogy a „nevelő beszélgetés” hatott, a feleség belátta a tévedését és beletörődött. Még büszke is volt magára: lám, milyen ügyesen elintézte — a húgának is segített, a feleségét is helyre tette.
Péntek este Szergej a megérdemelt pihenést várta. Nehéz hete volt, a főnök őrjöngött, a terv égett. Csak egyet akart: ledőlni a kedvenc babzsákfotelébe a tévé elé, kézbe venni a kontrollert, és játszani kékülésig.
Belépett a lakásba, lerúgta a cipőjét.
— Irus, itthon vagyok! Van valami kaja?
— A hűtőben fasírt, melegítsd meg — hallatszott a gyerekszobából.
Szergej becsoszogott a konyhába, gyorsan megvacsorázott, még át sem öltözött otthonira. A lelke virtuális csatákra vágyott. Bement a nappaliba, odanyúlt a tévé alatti szekrényhez… és megdermedt.
A hely, ahol általában ott feketéllt a büszkesége — a legújabb generációs játékkonzol — érintetlenül tiszta volt. Csak a port törölték le.
— Ira! — kiáltotta. — Hol a konzol? Elraktad valahova?
Ira kilépett a szobából egy ruháskosárral. Az arca derűs volt.
— A konzol? Ja, odaadtam Pasának. Az öcsémnek.
Szergej félrenyelte a levegőt.
— Hogyhogy… odaadtad?
— Hát ideiglenesen. Diák, nincs pénze szórakozásra. Te meg egész héten dolgoztál, be sem kapcsoltad. Csak áll, porosodik. A technikának dolgoznia kell, te magad mondtad.
Szergejnek leesett az álla.
— Te… te mit művelsz? Az az én cuccom! Negyvenezerbe került!
— De az autó meg az enyém — mosolygott rá kedvesen Ira. — És az többe került. De hát család vagyunk, Szerjózsa. Pasának most nagyobb szüksége van rá, vizsgaidőszaka van, le kell vezetnie a stresszt. Te meg felnőtt férfi vagy, kibírod.
Szergej ott állt, levegő után kapkodva, mint a partra vetett hal. A logika vasból volt — a sajátja, csak kifordítva és egyenesen homlokon vágva.
— Jól van — sziszegte, érezve, ahogy belül forrni kezd. — Jól van. A fenébe a konzollal, holnap visszahozom. Legalább a fotelben hadd üljek, leszakad a hátam.
Lépett egyet a sarok felé, ahol rendszerint ott lakott a hatalmas, alaktalan, hihetetlenül kényelmes babzsákfotele. A személyes trónja.
A sarok üres volt. Ott magányosan egy fikusz állt.
— Ira… — Szergej hangja megremegett és valahova ultrahang-tartományba csúszott. — Hol a fotel?
— Ó, a fotelt Lenának adtam. A barátnőmnek. Fáj a háta, tudod, a radikulitisz gyötri. Nem ülhet keményen. Te meg úgyis egész nap dolgozol, a fotel csak a helyet foglalta. A lakásunk nem nagy, így legalább szabadabban lehet lélegezni.
— Szórakozol velem?! — üvöltött Szergej. — Szétosztogattad a cuccaimat?!
— Nem szétosztogattam, hanem kölcsönadtam használatra. Ideiglenesen. Ne légy önző, Szerjózsa. Lenának nagyobb szüksége van rá. Nem vagyunk idegenek, segíteni kell.
Szergej a fejéhez kapott. Ez valami szürrealizmus volt. A kényelmes kis világa a szeme láttára omlott össze.
— Na jó — nézett körül idegesen. — Mi még? Mit adtál még „kölcsön használatra”?!
Ira úgy tett, mintha gondolkodna.
— Hmmm… Tegnap apu beugrott. Holnap megy horgászni a fiúkkal. Odaadtam neki a pergetőbotjaidat. Meg a műcsalis dobozt.
— A pergetőbotjaimat?! — Szergej elsápadt. — A Shimano-mat is?! Hiszen tönkreteszi! Ő úgy horgászik egyszerűen, bottal meg gilisztával!
— Ne beszélj így apuról — mondta szigorúan Ira. — Örülni fog, hogy jó felszereléssel ülhet ki. Nincs túl jól az egészsége, kevés öröme van az életben. Te meg idén még egyszer sem mentél horgászni. Csak állnak a botok, száradnak. Kár lenne értük.
Szergej lerogyott a kanapéra. Arra a rendes, kemény kanapéra, amit ki nem állhatott.
— Te megőrültél — suttogta. — Csak bosszút állsz rajtam az autó miatt.
— Én? Bosszút? — Ira őszintén meglepődött, nagy szemeket meresztve. — Szerjózsa, hogy gondolhattál ilyet? Csak magamévá tettem a filozófiádat. Te nyitottad fel a szemem! A holmik nem heverhetnek tétlenül, ha valamelyik közeli embernek nagyobb szüksége van rájuk. Most már mindenkinek ezt mondom: „A férjem tanított rá, olyan nagylelkű!”
Odament hozzá, és megsimogatta a fejét, mint egy kisgyereket.
— Ne aggódj. Amint már nem lesz rájuk szükségük, visszaadják. Talán. Igaz, Pasa ráöntötte a kávét a konzolra, telefonált, bocsánatot kért… De hát apróság, ugye? Az élet része.
— Kávét… — nyögte Szergej, és a kezébe temette az arcát.
A hétvége pokolként telt. Szergej úgy kóválygott a lakásban, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akitől elvették a zsákmányát. Nem tudott játszani, nem tudott a kedvenc foteljében ülni, és a gondolat, hogy az apósa talán épp gumicsizmával tapos rá az elit orsójára, fizikai fájdalmat okozott.
Próbált botrányt csapni.
— Nem volt jogod hozzá! Ezek az én személyes dolgaim!
— Az autó meg az én személyes dolgom — felelte nyugodtan Ira, miközben kavarta a levest. — Házasságban minden közös, drágám. A rokonok is közösek.
Próbált a sajnálatra hatni.
— Ira, unatkozom. Rosszul vagyok. Fáradt vagyok.
— Olvass könyvet. Van egy nagy könyvtárunk. Vagy végre szegelj fel egy polcot. Unatkozik… Ljudának is unalmas volt a buszon.
Vasárnap estére Szergej feladta. Megértette, hogy vesztett. A saját fegyvere ellen nem volt védelem.
Kiment az erkélyre, sokáig dohányzott, az üres parkolót nézve. Aztán elővette a telefonját.
— Halló, Ljuda? Szia. Figyelj… olyan ügy van. Kell az autó. Sürgősen. Igen, most rögtön. Nem, nem holnapig. Ljuda, mondtam — hozd most! Ira… Ira megbetegedett! Kórházba kell! Na, várlak.
Visszament a szobába, komorabban, mint a vihar.
— Jön. Egy óra múlva itt lesz.
Ira, anélkül hogy abbahagyta volna a vasalást, bólintott.
— Rendben. Addig felhívom Pasát. Meg aput. Szólok nekik, hogy nálad „fellángolt a tárgyak iránti szükséglet”.
Az autó úgy tért vissza, mintha terepről jött volna: csupa kosz. A belsejében olcsó „Vanília” illatosító bűzlött, a szőnyegen cukorkás papírok hevertek, a benzinszint a nullához közelített. A hátsó ülésen valami eredetű folt díszelgett.
— Ugyan már, nem volt időm lemosni! — horkant fel Ljuda, miközben visszaadta a kulcsot a bátyjának. Sértődött képet vágott. — Szólhattál volna előre. Én, képzeld, terveket csináltam. Milyen kicsinyesek vagytok. A sajátotoknak sajnáljátok.
Oldalra sandított Ira felé, de hallgatott. Láthatóan a meny arckifejezése nem ösztönözte beszélgetésre.
Szergej szó nélkül elvette a kulcsokat. Nem szidta meg a húgát a koszért, nem kérdezett a benzinről. Csak egyet akart: hogy ez a cirkusz véget érjen.
Ugyanazon az estén a holmik lassan visszaszállingóztak a lakásba.
Megérkezett Pasa a konzollal.
— Klassz cucc, Szerjózsa! — jelentette vidáman a sógor. — Pár pályát végig is vittem, csak a mentéseidet véletlenül töröltem, nem volt elég hely… Ugye nem haragszol?
Szergej megcsikorgatta a fogát, de kipréselt egy mosolyt.
— Nem haragszom.
Megjött Lena barátnő a fotellel.
— Jaj, köszönöm, Irácska, köszönöm, Szerjózsa! A hátam teljesen kipihente magát. Igaz, a macskám alul egy kicsit szétkarmolta, élesítette rajta a karmait… De alig látszik!
Szergej rémülten nézte a drága kárpitból kilógó szálakat.
— Egészségedre — rekedte.
Utolsónak az após érkezett. Ünnepélyesen átnyújtotta a vejének a pergetőbotokat.
— Jó botok, erősek! — dicsérte. — Igaz, az egyiket beleakasztottam egy bokorba, kicsit le kellett törni a spiccéből. De a kapást nem befolyásolja! Viszont csukát fogtunk!
És átnyújtott egy zacskót két nyomorult kis kárásszal.
Amikor az ajtó becsukódott az após mögött, csend telepedett a lakásra. Súlyos, vattaszerű.
A holmik visszakerültek a helyükre. A konzol a tévé alatt állt. A fotel a sarokban. A botok a kamrában. Az autó az ablak alatt.
Mintha minden olyan lett volna, mint régen. De semmi sem volt olyan, mint régen.
Szergej a kanapén ült és a feleségét nézte. Úgy nézte, mintha most látná először, az együtt töltött évek után. Nem volt harag a tekintetében, de volt benne félelem. Állati, ősi félelem egy férfiban, aki hirtelen megértette: a szelíd, házi macska, amely mellette él, tud harapni. És nem az ujjába harap — rögtön a torkába.
— Nem tudtam, hogy te… ilyen vagy — mondta halkan.
— Milyen? — Ira felnézett rá. A szemében nem volt sem diadal, sem bűnbánat. Csak nyugodt, hideg simaság.
— Ilyen… kemény. Számító.
— Csak gyorsan tanulok, Szerjózsa. Jó tanár vagy.
Mondani akart valamit, tiltakozni, de a szavak a torkán akadtak. Ránézett a macska által összekarmolt „körtéjére”, eszébe jutottak a törölt mentések és a letört spicc. Aztán eszébe jutott Ira autójának üres tankja és a kosz a belsejében.
Ira felállt, levette az autó kulcsait az asztalkáról, és a köntöse zsebébe tette. Mélyre, biztos helyre.
— Kérsz teát? — kérdezte hétköznapi hangon.
— Kérek — fújta ki Szergej.
Megértette a lényeget. Többé semmi „ideiglenesen”. És semmi „neki nagyobb szüksége van rá”. A kis, kényelmes világának határai helyreálltak, de az ára nagyobb volt, mint gondolta. A bizalom is olyan, mint az autó: ha egyszer odaadod akárkinek, hogy menjen vele egy kört, és karcosan hozzák vissza, másodszor már nem adod oda a kulcsot. Akkor sem, ha nagyon kérik.
Ira papucsban csoszogva kiment a konyhába. Szergej utána nézett, és azon gondolkodott: talán meg kellene néznie, tényleg letörte-e az após a bot spiccét, vagy Ira csak kitalálta, hogy kikészítse. De nem ment megnézni. Félt. Mi van, ha tényleg letörte? Vagy ami még rosszabb — nem törte le, csak Ira hitette el vele a legrosszabbat, hogy érezze?
Bekapcsolta a tévét. Valami vígjáték ment. Nevetni nem volt kedve. Csak csendben akart ülni és semmihez sem nyúlni. Hogy el ne riassza ezt a törékeny, csengő egyensúlyt, amelyben most éltek.
— A teád — Ira letette elé a bögrét.
— Köszönöm.
Egymás mellett ültek, teát ittak és a képernyőt nézték. Két közeli ember, akik között most egy láthatatlan fal állt — koszos utastérből, macskakarmokból és megtört elvekből. És mindketten értették: ez egy lecke volt. Csak az maradt kérdés, ki kit tanított meg — és mire.
Az autót pedig Ira másnap átvitte egy fizetős parkolóba. Csak úgy, biztos, ami biztos. A bajtól távol. És a rokonoktól is.
