— Ezek az én virslijeim, Polina. A saját pénzemen vettem — Szergej szemrebbenés nélkül kikapta a nejloncsomagot a felesége kezéből. — Tedd vissza a helyére. A te polcod a felső. Ott van a kefired meg… mit is szoktál még venni magadnak? Na, azt edd.
Polina lassan kiegyenesedett, és a kötényébe törölte a kezét. Úgy nézett a férjére, mintha hirtelen egy harmadik kar nőtt volna ki a homlokából. Szergej viszont, észre sem véve a tekintetét, gondosan elhelyezte a virsliket a hűtő „saját” területén, amelyet reggel maszkolószalaggal ragasztott körbe.
— Komolyan beszélsz, Szerjozsa? — kérdezte halkan.
— Teljesen. Fél éve hallgatom a nyafogást, hogy nincs pénzünk nyaralásra. Most viszont kiszámoltam: az én fizetésem másfélszer nagyobb a tiédnél. Miért is kellene fizetnem a kozmetikusod meg ezeknek a végtelen joghurtoknak a költségét? Mától teljes szabadság. A lakásra fele-fele adunk, a többi mindenkinek a magánügye.
Polina nem kezdett vitatkozni. Egyszerűen bólintott.
Az első héten Szergej hősként járt-kelt. Vett magának egy láda drága import sört, egy halom füstölt finomságot és egy hatalmas tortát, amit egyedül evett meg sorozatnézés közben, miközben Polina a fiukkal hajdinát vacsorázott húsgombóccal.
— Ne nyald a szádat, Dimka — vetette oda Szergej a fiának, amikor az észrevette a tortát. — Majd ha felnősz, megkeresed rá a pénzt, és veszel magadnak. Nálunk most tisztességes gazdaság van.
A tizedik napon a „tisztességes gazdaság” megrepedt. Szergej hazatért a munkából, és megszokásból arra számított, hogy a tűzhelyen valami húsos étel rotyog. De a tűzhely hideg volt. A mosogatóban ott állt a reggeli pelmenyiből maradt piszkos tányérja.
— Pol, hol a vacsora?
Polina a fotelben ülve lapozgatta a könyvét, és fel sem nézett.
— Nekem ma a terv szerint túró volt. Már megettem. Dimának kakaót főztem. A te ételed a fagyasztóban van, hiszen magad vásároltál be.
Szergej káromkodott egyet. Harminc percig főzte a szerencsétlen virslijeit, közben pedig felfedezte, hogy elfogyott a tiszta edény.
— Miért koszosak a tányérok? — kiáltotta a konyhából.
— Mert a mosogatógépet én pakolom be. És a tablettát is én veszem hozzá. Ha már külön kasszán vagyunk, kiszámoltam, hogy a gép elindítása pénzbe kerül. Meg az időm is. Ha tiszta edényt akarsz — mosd el kézzel. A mosogatószer egyébként szintén az enyém. Egy csepp — egy rubel.
Szergej csak horkantott, eldöntve, hogy a nő „tehetetlen dühében őrjöng”. Még nem tudta, hogy az igazi csapást Tamara Igorevna fogja mérni.
Az anyósa szombaton, előzetes bejelentés nélkül érkezett. Belépett a konyhába, megszokásból arra számítva, hogy teát kap a meny híres palacsintáival, de furcsa kép fogadta. Polina teát ivott egy darab keksszel, Szergej pedig görcsösen próbált lesikálni egy odaégett lábast egy régi dörzsivel.
— Ez meg miféle világvége-főpróba? — Tamara Igorevna benézett a hűtőbe, és feljajdult, amikor meglátta a polcokra ragasztott maszkolószalagot. — Ti most lakást osztotok?
— Anya, nálunk most mindenki magáért fizet! — jelentette ki büszkén Szergej, és a nadrágjába törölte a vizes kezét. — Modern emberek vagyunk. Senki sem él a másik nyakán.
Az anyós lassan leült a székre. Sokáig nézte a fiát, aztán a menyét. Polina hallgatott, a körmeit vizsgálgatta.
— Értem — préselte ki végül Tamara Igorevna. — Polja, kicsim, adj egy papírt meg egy tollat.
— Minek az? — ráncolta a homlokát Szergej.
— Rendbe tesszük a könyvelésedet — húzta maga elé a lapot az anyós. — Nos hát. Te, Szerjozsenyka, ezen a héten hányszor ettél házi kosztot?
— Egyszer sem! Magamnak főztem… hát, majdnem.
— Hazudsz. Láttam a szemetesben a fasírtos csomagolópapírt. Polja, etetted őt?
— Párszor adtam neki, amikor már teljesen éhes volt — ismerte be Polina.
— Írd, fiam — koppintott a tollal az asztalra az anyós. — Egy adag fasírt — annyi, mint a sarki kifőzdében. Plusz a szakács munkadíja. Plusz a tűzhely bérleti díja. Plusz a serpenyő amortizációja.
Szergej felnevetett, de a nevetése idegesre sikerült.
— Anya, na már…
— Fizess, ha már ilyen becsületes vagy! — csattant fel hirtelen Tamara Igorevna úgy, hogy Szergej kihúzta magát. — Azt hitted, a háztartás ingyen van? Azt hitted, az ingek maguktól fehérednek ki a szekrényben? Polja, írd: egy ing mosása — annyi, mint a tisztítóban. Vasalás — külön. A fürdő takarítása… te, Szerjozsa, oda jársz a legtöbbször. A heti takarítás árának ötödét azonnal tedd le.
Szergej döbbenten nézte, ahogy az anyja öt perc alatt szolgáltatáslistát firkant össze. A heti végösszeg meghaladta a virslire és sörre költött pénzét.
— De nem tudta, hogy számlát nyújtok be neki a fasírtokért — tette hozzá halkan Polina, egyenesen a férje szemébe nézve. — Meg minden másért is, Szerjozsa. Tegnap mindent kiszámoltam. Ha idegenek vagyunk, akik csak megosztják a lakást, akkor menjünk árlista szerint. Tartozol háromezret a múlt hétért. Csak a „házvezetőnői szolgáltatásokért”.
A konyhában nagyon csend lett. Szergej az anyjáról a feleségére nézett. Mondani akart valamit a „családi értékekről”, de időben eszébe jutott a hűtőben lévő maszkolószalagja. A szó a torkán akadt.
Az este nehéz hallgatásban telt. Tamara Igorevna elutazott, látványosan hozzá sem nyúlva a fia kolbászához. Három nappal később a sors úgy döntött, végképp leteríti a „pénzügyi zsenit”.
Szergejt leépítették. Ostobán, abszurd módon — az osztályukat egyetlen nap alatt bezárták. Hazafelé ment, zsebében szorongatva a munkakönyvét, és úgy érezte magát, mintha abban a ruhában rakták volna ki a fagyba, ami rajta volt. Egyetlen gondolat járt a fejében: „Hogyan fogom most fizetni a részemet?”
Belépett a lakásba, leült az előszobában, még a cipőjét sem vette le. Polina kijött a zajra.
— Kirúgtak — vetette oda röviden, fel sem emelve a fejét.
Arra számított, hogy a nő előveszi azt a bizonyos számlalistát. Azt mondja: „A szobabér elsőjén esedékes, ne felejtsd.” Ő a helyében pontosan így tett volna.
De Polina odalépett, leguggolt, és elkezdte kibogozni a cipőfűzőjét.
— Vedd le — mondta halkan. — A konyhában káposztaleves van. Közös.
— Pol, nincs pénzem. A jövő hétre…
— Bolond vagy te, Szerjozsa — emelte rá a szemét, és nem volt bennük harag, csak fáradt gyengédség. — Menj enni. Megoldjuk. Dimának kabát kell, megveszem a fizetésemből. Te meg keress munkát. Igazit.
Szergej kiment a konyhába. Azokat a forró, gazdag káposztalevest kanalazta, és minden korty nemcsak a torkát, hanem a lelkiismeretét is égette. Olyan rosszul érezte magát, mint még soha életében.
A keresés négy hónapig húzódott. Ezalatt Szergej megtudta, mennyibe kerül valójában az élet. Látta, ahogy Polina esténként otthoni munkát vállal, hogyan spórol a saját krémein, hogy neki rendes öltönyt vehessen az állásinterjúra.
Amikor végre ajánlatot kapott egy nagy cégtől, nem ment el felniket vagy horgászbotot venni. Hazajött, letette Polina elé az új bankkártyáját, és azt mondta:
— A PIN-kód a te anyukád születési dátuma. Vedd el.
— És mi lesz az „európai modellel”? — mosolygott a nő.
— Elég volt nekem Európából — Szergej magához szorította. — Azt akarom, hogy egy pénztárcánk és egy életünk legyen. És anyát… anyát fel kell hívni. Megköszönni azt a könyvelést.
Két év telt el. Az élet nyugodtan folydogált, mígnem Tamara Igorevna kórházba került — úgy rosszul lett, hogy fel sem tudott kelni. Szergej üzleti úton volt, ide-oda kapkodott, nem tudta, mit tegyen.
Amikor megérkezett, Polinát találta a kórteremben. Az anyósa ágya mellett ült, párnákkal körberakva őt, és türelmesen kanállal húslevest etetett vele.
— Polja… — suttogta Szergej az ajtóban megdermedve.
— Pszt, alszik — Polina kiegyenesedett, megigazította a takarót. — Az orvosok szerint a válság elmúlt. De ápolás kell. Megbeszéltem, hozzánk fogják kiengedni. Felszabadítunk helyet a nappaliban.
Szergej a feleségét nézte, és megértette: semmilyen pénzzel, semmilyen számlával nem lehet megfizetni azt, amit most tesz. Ez nem szerepelt az „árlistán”, nem illett a „külön kasszához”. Ez volt az a család, amelyet majdnem elcserélt alufelnikre és akciós virslire.
Amikor egy hét múlva hazavitték Tamara Igorevnát, az anyós, a menyére támaszkodva, halkan morogta:
— Na mi van, Szerjozska, megint a nyakatokra ülök? Mennyi is jár a listád szerint az ápolásért?
Szergej felkapta a táskákat, és határozottan válaszolta:
— Te, anya, felbecsülhetetlen vagy. Ahogy Polja is. A számlákat pedig… mind elégettük.
Kitárta előttük az ajtót, beengedve őket abba az otthonba, ahol már nem volt maszkolószalag a polcokon, csak friss kenyér illata és igazi, emberi melegség.
