Iván úgy vette feleségül Galinát, „lélek nélkül”, ahogy nálunk a falvakban mondják. Elment a nővéréhez, Maricskához, és azt mondja:
— Így meg úgy, a lány gyereket vár, azt mondja, tőlem.
— És volt köztetek valami? — kérdezi Maricska.
— Hát… volt. Párszor.
— A te gyereked?
— Úgy tűnik, az enyém.
— Jaj, Ivánkó, hát miért vagy te ilyen szerencsétlen? Mit fogsz most csinálni?
— Megházasodom — vont vállat. — Nem illik, hogy a gyerek apa nélkül nőjön fel. Tudom én, milyen az…
A szüleik korán meghaltak: Iván tízéves volt, a nővére húsz. A nővére nem adta őt sehova, pedig már férjnél volt — a férjével, Péterrel magukhoz vették, felnevelték, szerették…
— Neked aztán bűn panaszkodni — mondja neki Maricska kissé sértődötten.
— Nem úgy értem, Maricska, ti Péterrel a második szüleim lettetek, hát hogyne… Csak belegondolok: mi lenne, ha én fánkot ennék, a gyerek meg árva könnyeket nyelne? Nem ilyen Iván Kuleba.
— Ügyes vagy, persze. Csak még nagyon fiatal vagy. Nem bánod meg később?
— Nem bánom.
— Szereted legalább?
Iván megint vállat vont.
— Ugyan már — nyugtatja Péter Maricskát — húszéves legény, felnőtt… Mi is korábban házasodtunk az ő korában. És élünk békében, szeretetben.
— Nem ég a szeme, Péter, és ez nem jó…
— Hát… ha nem ég, majd meggyullad később. Ne aggódj.
Nem hiába aggódott Maricska a testvéréért. A meny nem tetszett neki: valami elkényeztetett, sápadt, ernyedt teremtés.
— Mintha félig éretlen volna, komolyan — sóhajtja Maricska. — Na mindegy, már mindegy, komámasszony, készülünk az esküvőre.
Az esküvőt vidáman, nagy felhajtással ülték meg, az egész környéken szólt róla a hír. Maricska és Péter kitettek magukért!
„Ej, az én öcsém aztán legény a talpán — gondolja Maricska, miközben a testvérét nézi — a szeme, mint a csillag, a fekete haja a sűrű szemöldöke fölött göndörödik, a bőre, mint egy lányé, puha, az ajka, mint a cseresznye… Miért fiúnak születtél? Minek egy legénynek ilyen szépség?”
Galia meg csak ült sápadtan, erőtlenül, fel sem emelte a szemét az asztaltól.
„Érthető — sajnálja Maricska a menyét — amikor én az első Miskát vártam, nemhogy mulatságban ülni, még feküdni sem tudtam. Mindentől émelyegtem, folyton aludni akartam…”
Talán majd megszereti Iván, hiszen szépen beszél vele, kedvesen.
Nem szerette meg. Nem bántotta, de szerelem sem volt benne.
Galiáig Iván a lányokat sem ismerte. Eggyel úgy volt valami, kézen fogták egymást, aztán az elment máshoz… Sokáig emésztette magát. Aztán a fiúkkal átjártak a szomszéd faluba táncba, egyszer, kétszer. Egyszer meghívták őket egy asszonyhoz — elvált, pálinkát főz, üljünk össze. Elment. És ott volt Galia. Addig is látta már a lányt, az le sem vette róla a szemét, de itt… Először ivott, rosszul lett, kiment a levegőre, ott meg ő, egy merőkanál vízzel. Megitatta, megmosta. Aztán még találkoztak, egyszer, kétszer. Egy mulatságon együtt voltak… beindult a dolog. Volt, mint a felnőtteknél, párszor — és lám, úgy is lett, mint a felnőtteknél.
Galia anyja zűrös asszony volt, inni szeretett a család. Az esküvőn is ivott, felmászott az asztalra táncolni. Az apja meg összeverekedett a bérelt zenésszel, játszani akart, elvette volna a harmonikát, aztán leült a sarokba és sírni kezdett.
„Szép rokonságot talált magának Ványa” — gondolja Maricska.
Az apósékkal Iván sosem jött ki. Azok ittak, ő meg Galiával egyáltalán nem ittak. Megszületett a fiuk. Galia szülei nem voltak oda az örömtől — gyerek, hát gyerek. Vaszilkónak nevezték el. A nővér ajándékokkal halmozta el — az első és egyetlen unokaöccs.
Egyszer Iván hazajött a munkából, a felesége sír, másodszor, harmadszor.
— Mi történt már, mondd.
— Szégyellem — és sír tovább.
Nagy nehezen kiszedte belőle. Kiderült, hogy az anyja jár hozzá pénzt követelni: etettünk, neveltünk, most tarts el minket. Ami kis pénze volt Galiának, mindet elhordta az anyja. Amikor meg elfogyott, fenyegetőzni kezdett: majd megmondja Ivánnak, hogy Vaszilko nem az övé, hogy ő maga látta, ahogy Galiát hurcolták…
— Hurcolták?
— Tudod jól, hogy nem.
— Az én fiam?
— A tied, Ivánkó, a tied. Nem volt senki más, hát hogyne…
— Rendben…
Fogta a fejszét és elindult. Nem messzire, csak három kilométer. Az ajtó egy zsanéron lóg, a házban pálinkaszag, hideg, a kutya az ágyon, mellette rongyokban valaki hever. Mióta Galia elment, teljesen lecsúsztak, belepte őket a mocsok.
— Vejecském — vigyorodott el az anyós — fussunk egy kupicára? Adj egy kis aprót…
Iván belevágta a fejszét az asztalba, és azt mondta: a következő fej az anyósé lesz, ha még egyszer átlépi a háza küszöbét és megsérti a feleségét. Ha meg a fiára akár egy rossz szót is mond, akkor vége mindennek. Az csak bólogatott, vacogott a foga. Mintha elvágták volna: attól kezdve józanul beszalad egy percre, hogy a veje ne lássa, ha meg iszik, messziről elkerüli.
Éltek tovább, de… nem szerette meg. Vaszilko nőtt. Kire hasonlít, nem tudni. Fekete hajú ugyan, de nem az Iván fajtája. Iván hallgat… Maricska szereti az unokaöccsét…
Galia az évek során meghízott, az arca, mint a palacsinta, a szemöldöke világos, a szempillája is. Nem szépség, de a természete — színarany. Összebarátkozott Iván nővérével, a házban tisztaság, finom ételek, minden a keze alatt ég, jó háziasszony. A fiú tiszta, ő maga ápolt és jóllakott. De Iván nem szerette…
Aztán a munkahelyén egy fekete szemöldökű nő valahogy a szívébe fészkelte magát. Vaszja már nagy, hamarosan maga is nősülni fog, Iván meg mintha ködben járna… A lelke csak húz hozzá, a fekete szemöldökűhöz. A falu persze megtudta. Valaki látta, valaki hallotta. Maga a nő is dicsekedett: Iván otthagyja a „savanyúját” érte. Jaj, hogy fognak élni, jaj, hogy fogja szeretni, gyerekeket szül — sajátokat, vér szerintieket…
A pletyka úgyis elterjedt, amit Galia anyja annak idején beszélt. Meg az a fiú sem hasonlít Ivánra, mintha…
Galia megtudta a fekete szemöldökűt, sír nappal és éjjel, de hallgat, nem tesz szemrehányást. A nővér megtudta, odarohant, szidta, jaj de nagyon… Ő meg csak egyet hajtogat: azt mondja, szereti, és kész.
— Szereted? — haragudott meg a nővére. — Akkor menj… Amiben vagy, abban menj a kedvesedhez. Mindent, amit szereztél, hagyj a feleségednek és a fiadnak… Menj a szerelmedhez pucéran, mint a sólyom. Majd meglátjuk… Mit szól, befogad-e.
Szerelem
No hát… a fekete szemöldökű megsértődött: hogyhogy így jönne hozzá, vőként? Hogy hagyná ott mindet nekik? És visszafordította a kapuból.
Nem rögtön hullott le Iván szeméről a szerelmi fátyol. Szenvedett, de összeszedte magát. Bocsánatot kért Galiától és a fiától, azt mondta, ilyesmi többé nem lesz, soha.
Így is lett, de… Galiát nem szerette meg. Tisztelte — az igen… de szerelem nem volt, nem is lett.
Vaszjenkához viszont Iván jól viszonyult: a legjobbat adta a fiának, mindent megtanított neki, amit maga tudott. A fiú húzott az apjához… Azt az átkozott robogót is neki vette meg legelőször… Ő meg, az a világos kisfiú, mindig mosolygott, az a Vaszenka… Mindig mindenkinek köszönt, sok barátja volt, a tanárok szerették…
A púpos Gorbacsiha, a pletykás szomszédasszony, lihegve rohant oda. Suttog, beszélni alig bír…
— Ott… ott… a ti Vaszenkátok… azon a robogón… ott… vér.
Hogy futott Iván, nem emlékszik. Galia nem is hallotta, bent volt a házban. Futott, elesett, csak egyet kért: csak éljen. Nem ért oda időben. Fekszik Vaszenka, mosolyog…
Mint egy álom volt az egész… Nem is akar visszaemlékezni. Galia mintha maga is halott lenne. Iván is… Többnyire hallgatnak. Pár szót váltanak csak.
Eltelt negyven nap, aztán fél év… Elbúcsúztatták azokat is, akik emlékezni jártak Vaszenkára…
Ülnek. Galia megszólalt, fél év után először beszélt mondatokban:
— Elmegyek, Ványa.
— Hová mennél?
— A szüleimhez megyek… Te meg… hozz magadnak fiatal feleséget, lesznek gyerekeitek…
— Megőrültél teljesen?
— Nehéz nekem, Ivánkó… Mindenfélét beszélnek: hogy nem tudtam több gyereket adni neked. Azt mondják, Vaszenka sem volt a tied… Heródesek… Azt beszélik, hogy nem tudsz gyereket nemzeni, én meg „összeszedtem” valahonnan Vaszenkát, rád fogtam… Te meg… te majd bebizonyítod nekik — térdre esett, a szemébe néz, forrón suttogja — ha egy fiatal asszony gyerekeket szül neked, mindnek bebizonyítod, hogy Vaszenka… a tied volt…
— Állj fel, Galia… Verd ki a fejedből ezeket az ostoba gondolatokat. Érted? Ha te elmész, abban a pillanatban, hogy kilépsz a küszöbön… én megyek Vaszenka után. Hallottad? Nincs nekem élet nélkületek… nélküled, Galia… Mit találtál ki?
Mi még fiatalok vagyunk, Galia, negyven sincs. Eljön az idő, és… még lesznek gyerekeink. Igen, Vaszenka nincs és nem is lesz, de mi… mi még szülők leszünk, hidd el.
Sírtak, egymást ölelve ültek, a keserű bánatukat gyászolták…
Iván maga sem értette, mikor szerette meg Galiát… De úgy megszerette, hogy szűk lett a szívének a mellkas! Ránéz a feleségére, és az mintha kivirult volna. Van, aki fiatalkorában fiatalodik, Galia meg így… Nagyon lefogyott, az arccsontjai kirajzolódtak, az alakja formát kapott… Iván szeme lángol, ha a feleségére gondol…
Egyszer beutazott a városba — szomorúan jött vissza.
— Mi baj, Galjuskám?
— Jaj, Ványa — sír Galia — örömet akartam szerezni. Azt hittem, kimaradt a havi… Vizsgálatra mentem. Az én hibámból több gyerekünk nem lesz… Meghűltem fiatalon, emlékszel, feküdtem mozdulatlanul, Vaszenka még kicsi volt.
Nem hallgattam akkor Maricskára… Nem mentem kórházba… Ivánkó… talán van valahol neked gyereked, hm? Ványuska… Úgy szeretném, mint a sajátomat…
— Mit beszélsz, mit beszélsz, drágám? Egyszer botlottam meg akkor, és kész… Galinkám… Élünk, hát élünk… egymásnak. Mi mást tehetnénk.
Galia még a korábbinál is szomorúbb lett.
Eltelt egy-két év. Télen egyszer Iván belép a házba…
— Gazdasszony… Van valami ennivalónk? Nézd csak… Fogtam valami nyulakat.
És mögötte… két kisgyerek bújik, aprók.
— Drágáim… Ivánkó, kié ezek? Honnan hoztad őket?
— Majdnem megőszültem, Galia! Beleállítottam a vasvillát a szénába, erre valami mocorog. Majdnem felnyársaltam őket… A szénában bújtak el… Piszkosak, félmeztelenek, éhesek.
— Honnan jöttetek, aranyoskáim? — kérdezi Galia, miután megetette és felmelegítette a gyerekeket.
Kiderült, a nagymamához indultak, egyedül. Az anyjuk három napja nem volt otthon, éhesek voltak, fáztak. Eltévedtek, bemásztak a szénába… A szomszéd faluból valók, ahonnan Galia származik… A nagymamájuk meg már nem is élt… A kicsik még nem tudtak semmit.
Az anyjukat Iván hozta oda.
Az esküdözött, hogy többé nem történik ilyen… De egy hét múlva, mint kóbor kiscicák, megint Ivánék ajtajában álltak: Lila és Miska. A kisebbik a kislány volt. Megjegyezték a kicsik, hol volt jó nekik.
Harmadszorra Galia nem bírta tovább:
— Menj, Ványa, menj… a körzetihez, a tanácselnökhöz, nincs erőm… Nem adom vissza a gyerekeket ennek a… Inkább vegyük magunkhoz.
Iván még vitatkozni sem kezdett. Elment… Azok eleinte csak vállat vontak: hogy lehetne ezt? A gyerekeket árvaházba kell vinni, aztán majd ha senki nem viszi el őket…
De Maricska, Iván nővére, mindenkit talpra állított! Az egész falu a gyerekek mellé állt, sőt mindkét falu! Megígérték, hogy írnak a hivatalnak: vizsgálják ki, miféle dolog az, hogy manapság…
Közös erővel segítettek Ivánnak és Galiának, hogy a gyerekek náluk maradjanak. Az anyjuk lemondó nyilatkozatot írt alá, és világgá ment. Még búcsúzóul sem nézett rá a picikre. Azóta se híre, se hamva.
A gyerekek pedig szülőkre találtak — igaziakra, szerető, nagy családra!
A néni, aki az egyetlen unokaöccsét gyászolta, úgy megszerette a kicsiket… Még Galia anyja meg apja is abbahagyták az ivást… Az unokákkal kezdtek törődni… A fiúk és lányok tudták, hogy volt egy Vaszenka… bátyjuknak hívták, nagytestvérnek…
Szép gyerekeket neveltek Galia és Iván. Azok már maguk is nagypapák és nagymamák, de a szüleiket tisztelik. A szülők mély öregségig éltek. A gyerekeiket egész életükben csak úgy hívták: „gyerekek”.
Mindenkinek mesélik a gyerekek, milyen szerelem volt anyjuk és apjuk között: kézen fogva mentek végig az egész életen… Iván nem tudott meglenni a maga Galiája nélkül… Ő is elment a túlvilágra, de hosszú életet éltek, majdnem kilencvenévesek voltak…
Ezt a történetet a dédunokájuk mesélte el.
