Az esküvő előtt Olena és Szerhij nem éltek együtt. A lány járt leendő férje agglegénylakásában, de minden költözz-hozzám ajánlatára nemet mondott.
– Várjunk még – válaszolta neki mindig. – Nem akarom elszomorítani anyát. Tudod, ő egy kicsit régimódi.
Szerhij pedig várt…
Végül a fiatal feleség átköltözött a lakásába.
És természetesen rögtön rendet kezdett rakni. Ráadásul a saját holmiját is el kellett pakolnia. Mindez több napig tartott.
Olena sietett. Közeledett az újév, és azt akarta, hogy az első közös ünnepük a lehető legjobban sikerüljön.
– Szerhij, van karácsonyfád? – kérdezte csak úgy, hogy véletlenül se vegyen még egyet.
– Várj, megnézem a szekrény tetején. Kell ott lennie valaminek. Igaz, már el is felejtettem, mikor állítottuk fel utoljára.
A férfi felállt a székre. Olena biztosan nem érte volna el.
Leemelte a fenyőt, és hirtelen vele együtt egy fotóalbum is a padlóra esett.
– Jaj, de érdekes! Nézzük meg! – Olena leült a földre, kinyitotta a régi fényképekkel teli albumot.
– Ezek iskolai fotók, teljesen el is feledkeztem róluk – ült le mellé Szerhij.
– Iskolaiak? Remek! Talán én is meglátok valakit az ismerőseim közül. – Olena ugyanabba az iskolába járt, mint a férje, csak éppen hét évvel később.
– Aligha. Honnan lennének az én albumomban a te barátaid fotói? Hiszen ti még egészen kicsik voltatok.
– Akkor is érdekes. Ugyanaz az iskola…
És nézegetni kezdték a képeket. Szerhij magyarázott, felidézett mulatságos iskolai történeteket, mesélt a tanárokról.
– Hihetetlen, tíz év telt el, és én mégis mindenre emlékszem, mintha tegnap lett volna – csodálkozott.
– Persze. A leggondtalanabb időszak – felelte a felesége.
– Jaj, nézd! Gyed Maroz! – kiáltott fel meglepetten Olena, és felkapott egy fényképet.
– Á… Ez én vagyok tizedikben. A tanárnő egy hónapig könyörgött, hogy vállaljam el Gyed Maroz szerepét az iskolai ünnepségen.
– És ez ki? – mutatott Olena egy kislányra, aki Gyed Maroz mellett állt, és valahogy furcsán nézett a férjére.
– Ő? Hát, nem tudom. Arra emlékszem, hogy az ünnepség után, amikor már átöltöztem, bejött az igazgatóhelyettes, és megkért, hogy vegyem fel újra a jelmezt, és hallgassam meg ezt a kislányt. Állítólag nem volt ideje elszavalni a versikéjét Gyed Maroznak, és átvenni az ajándékát.
– És meghallgattad?
– Hát persze… Mit tehettem volna? Meg is sajnáltam a kislányt. Úgyhogy újra fel kellett vennem azt a régi kosztümöt, a sapkát meg a szakállt.
– Emlékszel, mit ajándékoztál neki?
– Nem, persze. Aznap annyi ajándékot osztottam ki szinte gépiesen.
– Nézd – Olena felállt, és hozott egy világosbarna plüssmackót, amely addig a számítógépe előtt az asztalon állt –, nem emlékeztet semmire?
Szerhij döbbenten nézett a feleségére, nem értve, hova akar kilyukadni.
– Ez az én talizmánom – mondta halkan Olena. – Soha nem válok meg tőle. És a kislány a képen… én vagyok, kedvesem. Nem ismersz fel?
– Hihetetlen… – suttogta Szerhij, ámulva nézve a feleségét.
– Harmadik osztályban történt – kezdte a történetét Olena. – Újév előtt megbetegedtem. Több mint két hétig ki sem mentem otthonról.
Így hát az ünnepre nem készültem együtt a többiekkel. Egyenesen a karácsonyfához mentem. Mindenki mulatott, táncolt. Én meg feleslegesnek éreztem magam, végig egy széken ültem. Még sírtam is.
Az igazgatóhelyettes észrevett. Odajött, vigasztalt, aztán elvezetett valahová. Megállt, és azt mondta:
– Állj itt. Mindjárt csoda történik.
És elment. Ott álltam egyedül a folyosón, vártam valamire. És egyszer csak valahonnan megjelent Gyed Maroz. Megkért, hogy mondjak el egy verset.
Könnyek között elszavaltam. Ő pedig megsimogatta a fejemet, azt mondta, minden rendben lesz, és odaadta ezt a mackót.
Aztán elment, ugyanilyen váratlanul, ahogy megjelent.
Szóval te, Szerhijkám, az én személyes Gyed Marozom vagy. Mi pedig nem is tudtuk…
Még sokáig ültek némán, összebújva, próbálva felfogni, milyen különösen van berendezve az élet…
Lájkoljatok, és írjátok meg a véleményeteket kommentben!
