Nasztya hallgatott. Mit is mondhatott volna?
Nem sikerült gyermeket vállalnia. Mihály így is hosszú öt évet várt. Ezalatt három sikertelen próbálkozás volt.
Az orvosok, akiket Nasztya sorra felkeresett, mind azt mondták, egészséges. Miért nem sikerült mégsem újra és újra?
Nasztya mindig egészséges életet élt.
Most a munkahelyén lett rosszul, azonnal mentőt hívtak, de minden olyan gyorsan történt…
…Az ajtó nagy csattanással zárult be Mihály mögött, Nasztya pedig erőtlenül rogyott le a kanapéra.
Sem kedve, sem ereje nem volt összepakolni. És azt sem tudta, hová menjen a holmijával.
Amíg tanult, és a házasság előtt is a nagynénjénél lakott. A nagynéni már nincs, a lakását a fia eladta. Visszamenjen a faluba a nagymama házába? Béreljen lakást? Mi legyen a munkájával?
Rengeteg kérdés volt, és gyorsan kellett dönteni…
…Kora reggel kinyílt az ajtó, és belépett az anyósa a lakásba.
– Nem alszol? Helyes. Azért jöttem, hogy ellenőrizzem, ne vigyél el semmi fölöslegeset.
– A maga fiának a régi alsóneműje biztosan nem kell. A sajátjaimat megszámoljuk?
– Nézd már, milyen szemtelen lettél! Pedig olyan jó, udvarias, csendes voltál. Látod, hová jutottunk. Én már az első eset után megmondtam Misának, hogy nem tudsz gyereket szülni.
– Azért jött, hogy ezt mondja? Inkább maradjon csendben, és figyeljen engem.
– Hová teszed a porcelánkészletet?!
– Az az enyém. A nagynénémtől maradt rám, emlék tőle.
– Nélküle üres lesz itt!
– Ez engem nem érdekel. Legalább maguknak lesz unokájuk.
– Csak a saját dolgaidat vidd!
– A laptop az enyém! A kávéfőző és a mikrohullámú sütő is, azokat a kollégáimtól kaptam ajándékba. Az autómat még az esküvő előtt vettem. A fiának van sajátja.
– Mindened megvan, csak gyereket nem tudsz szülni!
– Ez már nem az ön dolga. Velem minden rendben, talán Isten így akarta.
– Látom, egyáltalán nem sajnálod! Talán szándékosan csináltad mindezt?
– Badarságokat beszél. Még gondolni is nehéz erre.
Nasztya körbenézett a lakásban, a holmijai már nem voltak ott. Fogkefe, kozmetikumok, papucs…
Úgy tűnt, valami fontosat elfelejtett. Az anyósa jelenléte zavarta a koncentrálásban.
Eszébe jutott – hiányzott a régi macskaszobor. Abban volt egy kis titok, amiről senki sem tudott, még a férjének sem mesélte el. A macska belsejében egy ékszerszett volt: fülbevaló és gyűrű. Különösebb értéket nem képviseltek, de a nagymamája emléke miatt drágák voltak számára. Misa mindig kacatnak tartotta. Talán kidobta? Minden felesleges dolgot az erkélyre vitt. Nasztya kinyitotta az ajtót…
– Mit keresel ott? Összepakoltál, menj már! – hallatszott ismét az anyós hangja. – Búcsúzol a lakástól? Hát búcsúzz csak. Neked ilyen többé nem jut.
Végre meglett a macska, minden a helyén volt. Most már indulhatott.
– Itt vannak a kulcsok, viszontlátásra. Őszintén remélem, többé nem találkozunk.
Nasztya bement az irodába. Még betegszabadságon volt, de kérte, hogy írják ki szabadságra.
– Mindannyian együtt érzünk veled, de hogy leszünk meg nélküled? Elég lesz három hét? Csak kérlek, mindig légy elérhető. Nélküled a projektek fele leáll.
– Rendben. Jó lesz egy kicsit kizökkenni. Köszönöm.
– Szükséged van segítségre?
– Nem.
– Intézkedem a szabadságpénzről és a prémiumról.
– Köszönöm, most nagyon jól jön.
Nasztya lakást sem keresett, hazafelé indult, a faluba. Persze ott sem várta senki, a nagymamája három éve meghalt, az édesanyját pedig soha nem látta. Az édesanyja a szülés közben hunyt el.
És most valamiért Nasztya nem tud maga gyereket szülni…
Egy óra út, és már a ház előtt állt. Almafa. Tulipánok.
Utoljára ősszel voltak itt együtt Mihállyal, saslikot sütöttek, pihentek.
Nasztya beállt a kocsival az udvarra, a garázs kulcsa a házban volt.
Kinyitotta az ajtót és belépett. Csend. Az asztalon piszkos csészék és tányérok. Miért nem volt ideje múltkor mindent elpakolni?
Nem, ő kitakarított! Akkor viszont valaki járt itt!
Két bögre, tányérok, üres gyümölcslés dobozok, Misa kedvenc pezsgőjének palackjai. Ez biztosan nem őszről maradt.
Tehát Mihály volt a házban. Csak kivel?
Nem számít, már nem számít…
A ház kulcsa csak Nasztyánál volt, valószínűleg a férje csinált egy másolatot. Ideje zárat cserélni.
Új élet, takarítás, aztán forró fürdő.
Nasztya elhatározta, hogy lemossa magáról az egész koszt, az egész múltat.
Amikor épp ki akart lépni a fürdőből, kopogtak az ajtón, majd az ablakon.
– Ki az?!
– Minden rendben van odabent?!
– Igen… – lepődött meg a nő.
– Elnézést.
Nasztya kiment, a ház előtt egy ismeretlen férfi állt.
– Ne haragudjon, biztos megijesztettem. Csak a szomszédja vagyok, egész nap figyeltem magát. Láttam, hogy eltűnt valahová, közben füst jött a kéményből. Azt hittem, nehogy baja essen…
– Köszönöm, minden rendben.
– Maga Mihály rokona? Nemrég itt volt a feleségével… Maga a nővére?
– Nem, a volt felesége. Majdnem volt – még folyamatban van.
– És a ház a magáé?
– Az enyém.
– Én meg a maga ideiglenes szomszédja vagyok. Családi okok miatt vagyok itt. Egy barátom megengedte, hogy itt lakjak. A válásom szintén folyamatban van, már holnap szabad leszek. Bocsánat, ha minden rendben, akkor megyek. Ha segítség kell, szóljon. Igor vagyok.
– Nasztya. Várjon… ki tudná cserélni a zárat?
– Igen. Mondja meg mikor, és megcsinálom.
– Minél hamarabb. Holnap veszek egyet.
– Hadd nézzem meg inkább én, és meg is veszem. Hátha rosszat választ, nekem úgyis be kell mennem a városba.
– Rendben.
Eltelt két hét. Még egy hét szabadság, aztán ideje volt visszatérni a városba. Nasztya már megszokta itt, és egyáltalán nem akart lakást keresni. Mihály nem hívta és nem írt. Csak egy üzenet jött a válás időpontjáról. Ez még jobb is volt. Látni sem akarta.
Szombat volt. Nasztya mindig korán kelt, és azon a napon Igor sétára hívta a tóhoz.
Új kapcsolatot kezdeni nem szerepelt a tervei között, de egy egyszerű séta semmire sem kötelez. Jól érezték magukat, és ebédre tértek vissza. Nasztya háza előtt Mihály autója állt. Látszott, hogy épp most érkezett. Kinyílt az ajtó, Misa kiszállt, majd segített kiszállni egy várandós nőnek.
Nasztya és Igor ekkor értek a kapuhoz. Misa próbálta kinyitni a ház ajtaját – hiába.
– Ez meg mi?
– És mi mit keresünk itt? Miért mászunk be idegen házba?
Mihály meglepetten megdermedt.
– Ez a mi házunk! – mondta a terhes nő.
– Tényleg? És ezt ki mondta, talán Misa? Ez az én házam, kérem hagyják el a területet.
– Misa, mit beszél ez?! Ki ez?! A volt feleséged?! Zavard el! – visította a terhes nő.
Nasztya és Igor felnevettek. Mihály szó nélkül visszaültette kísérőjét az autóba, és elhajtottak.
– Vidám élete lesz vele.
– Viszont ő szül neki gyereket. Nekem nem sikerült. Három kudarc. Bocsáss meg.
– Mi pedig azért váltunk el, mert a feleségem nem akart gyereket…
Négy év telt el a válás után. Véletlen találkozás a volt anyóssal a szupermarketben.
– Nasztya, rád sem lehet ismerni. Régóta figyellek, néztem, te vagy-e vagy sem. Te terhes vagy?
– Igen – simította végig Nasztya a nagy hasát.
– Misának viszont minden rosszul alakult. Az unoka gyengének született, valami gond volt a férfiágon. A felesége megszökött, ránk hagyta a gyereket. Te meg egyedül vagy, magadnak szülni készülsz?
– Nem, nem vagyok egyedül. Van családom. Mennem kell, várnak.
– Nahát… Bocsáss meg mindenért…
– Sok türelmet kívánok…
A volt anyós nézte, ahogy Nasztya elmegy. Igor mellett sétált, aki egyik kezével támogatta őt, a másik kezét pedig egy kislány fogta, aki nagyon hasonlított az anyjára…
Nyomjatok egy lájkot, és írjátok meg kommentben, mit gondoltok erről?
