Viktor későn ért haza a munkából, és sajnálta, hogy nem tudott játszani a fiával.
– Nem, nem sírt, sőt, nagyon jót játszottunk. Vettünk egy új kisautót, és vártuk, mikor jön haza a papánk a munkából. De Szása ásítozni kezdett, úgyhogy lefektettem. Mesét mondtam neki, a kedvenc mackóját mellé tettem, és elaludt. Alszik, és álmában mosolyog. Vitya, gyere, adok enni, elfáradtál? Menj, moss kezet, felmelegítem a plovot.
Viktor elmosolyodott.
– Jól van, Juliska, megyek.
A plovot a felesége nagyon finoman készíti, és úgy általában mindent jobban csinál bárkinél – igazi mesternő.
Viktor és Júlia már tizenkét éve házasok, de saját gyermekük nem születhetett.
Három évvel ezelőtt örökbe fogadtak egy egészen apró kisfiút, akkor még csak néhány hónapos volt.
Egy nagyon fiatal lány szülte, már a szülés előtt lemondott róla. Amikor pedig megszületett, azonnal elszökött a kórházból, és ott hagyta a kisfiút…
Most már Julinak és Vityának úgy tűnik, mintha Szása valóban a vér szerinti fiuk lenne.
Hiszen szinte születésétől fogva ők etették cumisüvegből, ők virrasztottak, amikor jöttek a fogai vagy fájt a hasa.
Szása az ő szemük láttára állt fel a lábára, majd tette meg az első lépéseit. És ahogy nevetett, ahogy örült, amikor apa forgatta, mintha repülőn repülne!
De a kisfiuk sehogy sem akar megszólalni. Júlia már minden orvost felkeresett vele, de Szása hallgat, egyetlen szót sem mond, pedig mindent ért.
– Tudod, mi a furcsa? Amikor tegnap éjjel felébredtem, úgy tűnt, mintha valaki beszélne. Odamentem az ajtóhoz – gyerekhang volt, de nem mertem bemenni Szásához, féltem, hogy felébresztem – mesélte Júlia a férje mellett ülve a konyhában.
– Én is hallottam egyszer, hogy a gyerekszobában valaki beszél éjjel, de azt hittem, csak képzelődöm. Valószínűleg egyszerűen nagyon szeretnénk, ha Száska beszélni tudna, hiszen érthetetlen, miért hallgat! Nincs oka rá! – vallotta be Viktor.
Néhány nap múlva Júlia ismét hallotta, hogy talán Szása álmában beszél.
Nem bírta tovább, résnyire nyitotta az ajtót, és különálló szavakat hallott, amelyeket a kisfiú kimondott:
– Nem szabad beszéni, nem szabad, nem szabad… Papa, papácska lezuhant!
És Szása panaszosan, keservesen nyöszörögni kezdett.
Júlia nagyon megrémült. Ezek szerint az ő Száskájának saját maga tiltja meg a beszédet?
De miért?
És mit jelent az, hogy „apa lezuhant”? Borzalmas…
Mindez furcsának és érthetetlennek tűnt.
A férjének Júlia egyelőre nem akarta elmondani, előbb maga akart utánajárni a dolognak.
Fel is hívta a szeretett Zina nagyanyót a faluba, egy távoli rokonukat. Gyerekkorában varázslatos meséket mondott neki. Fogakat is tudott gyógyítani, szemölcsökre és sérvekre különféle ráolvasásokat ismert, és sokaknak segített a faluban.
– Ilyet én nem tudok, ehhez ahhoz a mocsári öregasszonyhoz kell menni, emlékszel rá? – döntött így, miután végighallgatta.
– Még él egyáltalán? – csodálkozott Júlia.
A rémisztő, a mocsáron túli remetéről szóló történetekre gyerekkora óta emlékezett – mindenki félt tőle. De amikor igazán nagy baj volt, az emberek mégis hozzá mentek, és ő segített.
– Ugyan mi történne vele? Boszorkány ő, az is marad. Az ilyenek sokáig élnek, és senki sem számolja az éveiket. Gyere el a kisfiaddal, de a férjednek ne szólj, mert mindent elrontasz. Mondd csak, hogy látogatóba jössz! – javasolta Zina néni.
– Félek hozzá menni, Zina néni – vallotta be Júlia.
– Menni félsz, de a fiadért nem félsz? Hiszen te közülünk való vagy, falusi lány, nem valami városi pipiske. Mindenki, aki hozzá ment, él és egészséges. Indulj gyorsan, amíg nem késő…
A falusi boszorkányról, Ulijána öreganyóról sokféle történetet meséltek.
Azt mondták, akkor vonult el a világtól, miután az anyja erőszakkal elvetette a gyermekét – a szerelmétől várta. A férfit pedig Uli testvérei megverték és elhurcolták valahová.
Akkor Uli kitagadta a rokonságát, és remetének állt.
Hogy így volt-e vagy sem, senki sem tudta biztosan – régen történt.
De nehéz, megoldhatatlannak tűnő helyzetekben mindig eszükbe jutott Ulijána anyó, különösen, ha gyerekkel történt valami, és ő mindig segített.
Júlia végül elhatározta magát. Vitjának úgyis sok a munkája, alig van otthon. Nekik pedig Szásával még változatosság is – ellátogatni a rokonokhoz a faluba…
Szása az apával
Ulijána anyóhoz, a mocsáron túlra Júliának egyedül kellett mennie, Szásával a hátán – másképp nem lehetett. Így parancsolta Zina néni.
Ha nem egyedül megy, az erdei szellem megkavarja, körbe-körbe vezeti a mocsár körül, és nem engedi el Ulijánához…
Szásával gyorsan odaértek, már ott is állt Ulijána kunyhója.
Az öregasszony mindennapi módon fogadta őket – hozzászokott, hogy ok nélkül senki sem keresi fel –, és azonnal kérdezni kezdte, mi járatban van Júlia.
Júlia röviden mindent elmondott.
– Lehet, hogy Szása azért nem beszél, hanem némán hallgat, mert nem az enyém… nem a sajátom, nem vér szerinti, és valahogy ezt érzi?
Júlia kétségbeesésében kérdezte ezt, már nem tudta, mire gondoljon.
Hiszen régóta szívvel-lélekkel a saját kisfiának érezte Szását, úgy érezte, hogy ő Vitjáé és az övé, senki másé.
De fájt neki Száska miatt, keserű volt a szíve – mi nincs rendben vele?
– Látod, mondasz te igazat is, csak éppen mindent fordítva értesz. Na, nézzük csak meg, mi van ezzel a fiúval!
Ulijána egy hatalmas karosszékbe ültette Szását, és finom, erdei bogyókkal ízesített gyógyteát adott neki. Szása még csak meg sem ijedt az ismeretlen öregasszonytól, pedig boszorkány volt.
Amikor a teától lecsukódni kezdtek a szemei, Ulijána a kezébe nyomott egy mackót. És lám – a mackó pont olyan volt, mint az otthoni kedvenc, amellyel Szása mindig aludt.
A sűrű függönyök alig engedtek be fényt a kunyhóba.
Szása elszundított, szuszogva ölelte a mackót, de eleinte nyugtalanul aludt, időről időre összerezzent.
Ulijána ekkor mellé ült, és halkan mormolni kezdett valamit, hogy mélyebben aludjon.
Nem sokkal később a mormolása hatott – Szása elengedte a mackót, kissé kinyitotta a száját, ellazult.
És hirtelen álmában megszólalt:
– Papácska, ne menj el, ne menj el, papa!
Ulijána tovább mormolt valamit, Szása pedig aludt, és álmában összefüggéstelen szavakat mondott.
Júlia némán figyelte, és nem értette – miért aggódik ennyire a fia az apjáért? Mintha a szavaiban rejtőzne valami, de mi?
Végül megnyugodott, abbahagyta a beszédet, és még mélyebben elaludt.
– Azt mondom neked, a ti ravasz kisfiatok nem ok nélkül hallgat. És itt nem egyszerű dologról van szó!
Ulijána elhallgatott, és úgy nézett Júliára, mintha kételkedne abban, elhiszi-e, megérti-e a szavait.
– Hallottad már, hogy a gyerekek maguk választják ki a szüleiket? Nos, ez a fiú már régóta benneteket választott. Várt, várt… aztán szándékosan annál a fiatal lánynál született meg. Előre tudta, hogy lemond róla, és ti fogjátok magatokhoz venni. Hiszel nekem?
– Igen, hiszek. Pontosan így érzem én is, és Vitya is – hogy Száska igazán a miénk!
Júlia elbűvölten hallgatta Ulijána boszorkányt, és minden szava visszhangra talált a lelkében.
– Hallottad már, hogy amíg a gyerekek egészen kicsik, többet tudnak, mint mi? Aztán rájuk kerül a feledés pecsétje – itt másként nem lehet. A ti Szásátok tudja, hogy a szeretett apukáját veszély fenyegeti, és fél elveszíteni. Figyelmeztetni akar benneteket, de nem tudja, hogyan. Mert ha igazán megszólalna – azonnal megkapná ezt a pecsétet, olyan lenne, mint mindenki más, és elfelejtené az előrelátását.
Ez hamarosan bekövetkezne, és most nem szabad a férjedet semmiféle útra elengedned. A fiatok ügyes fiú – olyan sokáig várt arra, hogy a ti fiatok lehessen, hogy most minden erejével harcol az apjáért.
– És akkor Szása később beszélni fog?
– Természetesen! Az életben bármi megtörténhet, de ez a legfélelmetesebb dolog, amit Szása lát, ezért igyekszik ennyire.
Júlia hallgatta Ulijánát, és hitt neki.
Természetesen Szása az ő igazi fiuk.
És valóban, éjszaka öntudatlanul az apjáról beszélt – minden összeállt…
Egy nap múlva Júlia Szásával hazatért.
– Hogy van Zina néni, milyen volt a faluban? – kérdezősködött Viktor.
Tudta, hogy a felesége lelkében ugyanaz a falusi lány maradt, akibe sok évvel ezelőtt beleszeretett…
– Menjünk el Zina nénihez mindannyian. Szásának jót tesz a friss levegő, és nekünk is. Hívott bennünket vendégségbe – segítünk neki, és kipihenjük a városi nyüzsgést – javasolta Júlia.
– Menjünk, jó ötlet – örült Viktor. – Csak előbb a kollégámmal ki kell mennünk pár napra egy objektumhoz, aztán indulhatunk.
– Milyen objektumhoz? – kérdezte Júlia, igyekezve nem kimutatni az aggodalmát.
– Valami elhagyott hangár egy faluban. Egy gazda meg akarja venni, és megbízott minket, hogy mérjük fel a szerkezet teherbírását. A tető nagyon rossz állapotban van, javítás kell, a gazda pedig árcsökkentést akar.
– Nem lehetne, hogy mégse menj? Vagy később?
– Hogyhogy később? Ez a munkám. Várj pár napot, és megyünk – mosolygott Viktor.
Júlia nem tudta, hogyan beszélje le. Hiszen Vitya biztosan nem hinné el, amit Ulijána boszorkány mondott.
De még aznap minden magától megoldódott.
Estére Szásának magas láza lett.
– El kell halasztanom pár napra a kiküldetést. Nem hagyhatlak egyedül, amikor a fiunk ilyen beteg – döntött Viktor.
Egy nappal később a férje felhívta a munkahelyéről:
– El sem hiszed, összeomlott az a hangár! Még jó, hogy nem mentünk, különben ránk szakadt volna a tető. A fiunk mentett meg minket a kollégámmal együtt!
Viktor nem is sejtette, mennyire igaza van.
Egy hét múlva Szása teljesen felgyógyult. Viktor szabadságot vett ki, és elmentek Zina nénihez.
Milyen jó is a faluban!
Zina néni pajtájában Viktor régi horgászbotokat talált. Eszébe jutott, hogyan horgászott gyerekként, és elhatározta, hogy elviszi Szását a folyóhoz. Júlia is velük tartott.
Szása nagyon örült, hogy apa nem dolgozik, és mind együtt vannak.
Amikor Viktor kifogta az első halat, kihúzta a vízből, és a hal pikkelyei megcsillantak a napon, Szása hirtelen hangosan felkiáltott, mintha valamilyen varázslat vagy fogadalom alól szabadult volna fel:
– Papa, halacska, halacska! Húzd ki, húzd! Gyorsan, gyorsan!
Kiabált és nevetett, Júlia és Vitya is nevettek.
Aztán Száska is fogott egy halat, és egyfolytában beszélt, beszélt, közben a mamára és a papára nézett, mintha be akarná pótolni az elvesztegetett időt…
Ősszel megünnepelték a fiuk első jubileumát – Száska öt éves lett.
Most már nagyon szépen beszél, papa és mama legnagyobb örömére. Elfelejtette azokat a titkokat, amelyeket a születése előtt, és később, amikor hallgatott, még tudott.
Szása egyszerűen boldog, hogy anyával és apával él, és minden rendben van.
Ebben a világban nem szabad ismerni azokat a titkokat – de a kisgyerekek még emlékeznek rájuk, amíg maguktól meg nem szólalnak.
Amíg meg nem kapják a feledés pecsétjét…
