Negyven fölött az ember már nem vágyik hosszú, holdfényes randevúkra, inkább egyszerű, emberi melegségre és egy közös teára a konyhában. Ezért, amikor megismertem Szergejt, úgy éreztem, mintha megütöttem volna a főnyereményt.
Szergej megbízhatónak tűnt. Negyvenöt éves, elvált, dolgozik, a keze mintha a megfelelő helyről nőtt volna ki. Elkezdtünk találkozgatni, minden olyan könnyed és bensőséges volt, hogy két hónap múlva én magam javasoltam:
— Szergej, minek ingázunk ide-oda? Van egy kétszobás lakásom, bőven van hely. Költözz ide.
És ő be is költözött. Az első hónap szinte tökéletes volt. Megjavította a csapokat, levitte a szemetet, együtt főztük a vacsorákat. Örültem, hogy a lakás újra élettel telt meg.
Aztán kiküldetésbe küldtek. Csak egy napra, a szomszéd városba egy konferenciára. Szombat hajnalban indultam.
— Szergej, vasárnap délután jövök vissza, fáradt leszek — mondtam, és megcsókoltam az arcát. — Gazdálkodj itt nyugodtan, rendben? Van étel a hűtőben.
— Persze, Lenocska, ne aggódj! — mosolygott. — Egyébként ma van a kupadöntő fociban. Meghívhatom a srácokat? Csendben elüldögélünk, szurkolunk egyet. Iszunk egy kis sört, elrágcsálunk pár mogyorót.
Kicsit megfeszültem. Nem igazán szeretem a hangos társaságokat az otthonomban, de nem akartam nemet mondani. Hiszen most már ő is itt lakik, joga van hozzá.
— Rendben — feleltem. — Csak kérlek, óvatosan. A nappaliban világos a szőnyeg, a kanapé meg új.
— Ne sértegess! — legyintett. — Minden a legnagyobb rendben lesz.
Vasárnap, úgy három óra körül értem haza. Zúgott a fejem az úttól, csak egy zuhanyra és csendre vágytam. Kinyitom az ajtót a saját kulcsommal — és azonnal megcsapott a szag. Nehéz, dohos, olcsó sör-, dohány- (pedig a lakásban nem dohányzunk!) és valami halszag.
Bemegyek a nappaliba — és kiesik a táska a kezemből. Az én otthonos, makulátlan nappalim olyan volt, mint egy pályaudvari büfé razzia után. A bézs kanapémon pizzás dobozok hevertek, némelyik nyitva, bennük kiszáradt maradékok. A padlón, közvetlenül a világos szőnyegen sötét foltok — vagy sör ömlött ki, vagy szósz. És mindenütt, egyszerűen mindenütt napraforgóhéj és halszálka. Az asztalon, a szőnyegen, még a párnákon is. A függönyök behúzva, az asztalon üres üvegek egész sora.
Ennek az „ünnepségnek” a közepén, a kanapén aludt Szergej. Ruhástul. Ott álltam, és éreztem, ahogy belülről forró hullám önt el. Ez nem egyszerűen „nem takarított”. Ez totális, pofátlan semmibevétele volt az otthonomnak és a munkámnak.
Odamentem, és megráztam a vállát.
— Szergej! Kelj fel!
Motyogott valamit, kinyitotta az egyik szemét, aztán a másikat is. Meglátott, és próbált elmosolyodni:
— Ó, Lenocska… Megjöttél? Én csak ledőltem itt…
— Látom — mondtam dühösen. — Mi történt itt?
— Semmi különös — ült fel, az arcát dörzsölve. — Jöttek a fiúk, meccset néztünk. A mieink nyertek! Jól elvoltunk.
— Jól elvoltatok? — körbemutattam a szobában. — Szergej, disznóóllá változtattad a lakásomat. Hal a szőnyegen? Sör a kanapén? A konyhában cigiztetek?
— Na miért húzod fel magad? — fintorgott. — Na kiömlött egy kicsi, kivel nem fordul elő? Érzelmek voltak! Most összepakolok, semmi tragédia. Ugyan már, egy kis folt. Miért viselkedsz rögtön házisárkányként? Botránnyal fogadod a férfit.
Ez a „ugyan már” volt az utolsó csepp. Számára ez teljesen normális volt. Idegen házba társaságot hozni, szétverni mindent, szemétben elaludni, és még a házigazdát hibáztatni azért, mert elégedetlen. Abban a pillanatban megértettem: ha ezt most lenyelem, egy év múlva a lakásom pajtává válik, én pedig ronggyal rohangálok majd, és az ő barátait szolgálom ki.
— Akkor most figyelj — mondtam nyugodtan. — Semmit nem kell takarítani.
— Na, ez igen! — örült meg. — Te akkor rendet raksz, én meg addig elugrom zuhanyozni…
— Nem, Szergej. Nem értetted meg. Te most azonnal összepakolod a holmidat, és elmész.
— Hogy érted? — dermedt meg. — A rendetlenség miatt? Komolyan? Hiszen együtt élünk!
— Többé nem élünk együtt. Én egy felnőtt férfit engedtem be a házamba, nem egy kamaszt, akit nem érdekel a más tulajdona. Ez az én otthonom. Én dolgoztam meg ezért a szőnyegért és ezért a kanapéért. És nem engedem, hogy az életemet kollégiummá változtasd. Pakolj.
A botrány hangos volt. Azt kiabálta, hogy „kórosan tisztaságmániás” vagyok, hogy nekem „a tárgyak fontosabbak, mint a kapcsolat”, hogy „minden nő egyforma”. De én nem hátráltam meg. Negyven perc múlva elment. Takarítószolgálatot hívtam — én magam képtelen voltam még hozzáérni is ehhez a káoszhoz. A szőnyeget vegytisztítóba kellett adni, és a foltot végül nem is tudták teljesen eltüntetni. De semmit sem bánok. Inkább egy folt a szőnyegen, mint egy folt az egész életemen egy olyan ember mellett, aki nem tisztel.
Ha pontokba szedjük a helyzetet, minden nyilvánvalóvá válik.
Először is, területi tiszteletlenség. Amikor egy férfi belép egy nő otthonába, legalább eleinte elfogadja annak szabályait. Azzal, hogy a távollétemben romhalmazt csinált, Szergej megmutatta: nem érdekli sem a kényelmem, sem a határaim.
Másodszor, a „macska el, az egerek táncolnak” elv. Egy felelős ember még egy baráti összejövetel után is tökéletes rendet rakott volna, mire a kedvese hazatér. Itt viszont a fogyasztói hozzáállás érvényesült: „te nő vagy — majd te feltakarítasz”.
Harmadszor, a leértékelés. A „kis folt” meg a „házisárkány” típusú megjegyzések nem bocsánatkérések voltak, hanem kísérletek arra, hogy rám hárítsa a felelősséget.
Éveket spóroltam meg magamnak az életemből. Egy ember, aki egy hónap után ilyet megenged magának, később csak még rosszabb lett volna.
És ti mit gondoltok: az ilyen rendetlenség és hozzáállás elég ok a szakításra, vagy mégis túlreagáltam? Osszátok meg a véleményeteket.
