Állok egy régi, ötemeletes ház bejárata előtt a város szélén. Vasárnap, délután kettő óra. Mellettem Szergej épp a kaputelefon kódját üti be. Már egy hónapja találkozgatunk. Ma azt javasolta, hogy ismerkedjek meg a szüleivel, én pedig beleegyeztem.
— A szüleim látni szeretnének — mondta két héttel ezelőtt. — Meghívnak ebédre vasárnap.
Vettem tortát, virágot, felvettem egy ruhát és magassarkút. Ő farmert és inget választott. Az ő autójával megyünk.
— Csak ne lepődj meg, hogy egyszerű emberek — figyelmeztetett Szergej. — Nincs náluk semmi flanc.
— Semmi gond, egyszerű emberek, ez teljesen rendben van — bólintottam.
Megérkezünk. Hruscsovka, málló falak, szemét a bejáratnál. Felmegyünk a harmadikra. A lépcsőház koszos, a levegő nehéz, macskaszag terjeng. Szergej becsönget.
— Á, Szergej, megjöttél! Gyertek csak be! — mosolyog egy hatvanöt év körüli férfi szürke tréningnadrágban és kifakult fehér trikóban. A lábán kitaposott papucs.
Belépek a folyosóra, és azonnal érzem, hogy innen menni kellene.
— Jaj, Szergej, lányt is hoztál! Fáradjatok be! — hallom az anyja hangját.
— Jó napot, Anna vagyok — nyújtom át neki a virágot.
— Köszönöm, köszönöm — odadobja a csokrot egy szekrényre, tele levelekkel. — Menjetek a konyhába, mindjárt befejezem az ebédet.
Bemegyek a konyhába, és ledermedek. Az asztalon koszos tányérok a tegnapi étel maradékával, félig kiivott teáscsészék, morzsák, foltok. A mosogató tele edénnyel, lábosok és serpenyők rászáradt zsírral. A tűzhelyen egy fazék borscs, de olyan szaga van, mintha mosatlan rongyok lennének benne. Az asztal alatt kopott macska, mellette tálka ételmaradékkal, körülötte szétszórt alom, a padlón zsíros foltok.
— Üljetek csak le! Mindjárt rendet teszek az asztalon! — Szergej anyja elkezdi a koszos tányérokat a mosogatóba hordani, de nem mossa el, csak egymásra pakolja. — Tessék, ezek frissek! — vesz elő másik tányérokat, rajtuk odaszáradt maradékokkal.
Szergej leül az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Az apja is bejön és leül. Az anya borscsot mer egy merőkanállal, amiben hajszál úszik.
— Egyetek csak, ne szégyenlősködjetek! — teszi elém a tányért.
Észreveszem, ahogy egy csótány mászik a padlón, és arrébb tolom a tányért:
— Elnézést, nem vagyok éhes.
— Hogyhogy nem vagy éhes? Direkt főztem a borscsot! — csodálkozik az anyja.
— Anya, egyél legalább egy kicsit — noszogat Szergej.
— Bocsánat, rosszul érzem magam. Kimegyek az erkélyre levegőzni — mondom, és kimegyek.
Az erkélyen is káosz: régi holmik, üvegek, dobozok. Előveszem a telefonom, írok a barátnőmnek:
„Léna, ez rémálom. A szüleinél vagyok. Kosz, csótányok, borzalmas szag. Nem tudom, mit csináljak.”
— Menj el. Azonnal — jön a válasz egy perc múlva.
Visszamegyek a konyhába. Ők tovább esznek.
— Szergej, nem felejtetted el a pénzt cigire? — mondja az apja.
Szergej előveszi a pénztárcáját, ad ötszázat, az apja a tréningnadrág alá dugja.
— Szergej, mennem kell. Sürgősen — mondom.
— Miért? — csodálkozik.
— Rosszul vagyok.
— Adjak valami tablettát? Van valerianám — nyújt felém egy üveget az anyja, koszos körmű kézzel.
— Nem, köszönöm. Inkább hazamegyek — mondom, felveszem a cipőm és kimegyek a folyosóra.
— Anna, várj! Mi a baj? — kiált utánam Szergej.
— Kosz, csótányok, bűz. Nem tudok itt maradni.
— Na igen, egyszerű emberek. De jólelkűek — ráncolja a homlokát.
— Ez nem finomkodás kérdése, hanem alapvető higiénia.
— Mi az, undorodsz a szüleimtől?
— A kosztól és a csótányoktól undorodom.
— Tudod mit? Ha te ilyen hercegnő vagy, lehet, hogy nem egy úton járunk. Az én szüleim hétköznapi emberek. Nekik nem kell etikett. Úgy élnek, ahogy tudnak.
— Pontosan ezért nem egy úton járunk — kinyitom az ajtót és elmegyek.
Lemegyek a lépcsőn, taxit hívok. Szergej nem jön utánam.
Este üzenet érkezik:
— Anna, megbántottad a szüleimet. Igyekeztek, főztek. Te meg még csak meg sem kóstoltad. Ez tiszteletlenség.
— A borscsban hajszál úszott, a tányéron csótány mászott. A konyhában mosatlan szag, koszos edények. Ez nem a tiszteletről szól, hanem a higiéniáról — válaszolom.
— El vagy kényeztetve, azt hiszed, mindenkinek úgy kell élnie, mint egy magazinban. A való élet nem ilyen.
— A való élet az, hogy evés után elmosogatunk és időben kivisszük a szemetet. Ez nem elkényeztetettség, hanem alapvető higiénia.
— Na jó. Akkor nem egymásnak rendelt minket a sors. Sok szerencsét a steril hercegeidhez.
Letiltottam a számát.
Az emberek gyakran ilyen szavak mögé bújnak:
— Mi egyszerűek vagyunk, nekünk nem kellenek a flancos dolgok.
De a tisztaság nem flanc. Hanem önmagunk és a környezetünk iránti tisztelet. Lehet valaki egyszerű ember, élhet szerényen — és közben elmosogathat, kivihheti a szemetet, lecserélheti az ágyneműt.
Amikor egy férfi azt mondja:
— Ne figyelj oda, a szüleim egyszerűek, —
nem a szerénységre figyelmeztet. Arra figyelmeztet, hogy ott rendetlenség lesz. És azt várja, hogy te majd hallgatsz.
Ha valaki koszban nőtt fel, és ezt tartja normálisnak — ezt fogja magával hozni a saját otthonába is. És te is így fogsz élni, mert neki ez a komfortos.
Harminckilenc éves vagyok. Nem vagyok hercegnő. De nem vagyok hajlandó koszos edényből enni és olyan házban élni, ahol csótányok másznak a padlón.
— Kötelessége-e egy nőnek udvariasságból hallgatni a férje szüleinek otthonában uralkodó koszról?
— Helyes volt-e elmenni anélkül, hogy megkóstoltam volna az ételt, ha a tányéron csótány mászott?
— Hibás-e a nő, ha nem hajlandó elfogadni, hogy a férfi koszban nőtt fel?
— Meg lehet-e változtatni azt az embert, aki a koszt és a csótányokat normának tartja?
