A nászasszony hazajött Amerikából, hogy otthon ünnepelje a születésnapját. Bár elég messze lakom tőle, úgy éreztem, illetlenség lenne nem elmenni, nem megadni a tiszteletet. Kivettem hát néhány nap szabadságot, és útnak indultam.
A lányom már tizenkét éve férjhez ment, és a veje rögtön magukhoz vitte, mert ő az egyetlen fia a szüleinek, a házuk pedig hatalmas. Ráadásul a nászasszony már évek óta Amerikában él, csak a pénzt küldi haza.
A nászuram nagyon nyugodt, csendes ember, a lányom is azt mondja, hogy otthon szinte észre sem venni, olyan halk természetű. Néhányszor találkoztam vele, és egyetértek a lányommal: Miklós kiegyensúlyozott, békés és őszinte ember.
A nászasszonyt viszont még soha nem láttam élőben, csak fényképeken, meg kétszer beszéltünk videóhívásban. Akkor kedves asszonynak tűnt, igaz, kicsit különcnek, de ezt azzal magyaráztam magamban, hogy sok évet élt Amerikában, nyilván másképp látja az életet, mint én.
Mindketten a magunk életét éltük ezekben az években, alig érintkeztünk, így valójában fogalmam sem volt, milyen ember is az én nászasszonyom.
Larisa – így hívják a nászasszonyomat – még az év végén érkezett meg, de az ünnepekre sem engem nem hívott meg magához, sem hozzám nem akart eljönni, pedig telefonáltam neki, és meg is hívtam.
Januárban viszont jubileuma volt, betöltötte a hatvanat, és akkor már úgy döntött, meghív engem is – hogy végre megismerkedjünk személyesen, és együtt ünnepeljük a kerek évfordulót.
Sokáig törtem a fejem, mit lehet ajándékozni egy olyan embernek, akinek látszólag mindene megvan, és aki ráadásul Amerikából jött haza. Tanácskoztam a lányommal is, de ő csak vállat vont: bármit viszek, jó lesz, hiszen nem az ajándék a fontos, hanem a figyelmesség.
Végül a saját belátásom szerint választottam: vettem a nászasszonynak egy szép multicookert, négyezer hrivnyát fizettem érte. Úgy gondoltam, most biztos hasznát veszi, ha pedig egyszer visszatér Amerikába, majd odaadja a lányomnak – neki ott vannak a gyerekek, egy ilyen háztartási gép biztosan jól jön a családban.
Arra is költöttem, hogy rendbe tegyem magam: manikűr, frizura, új ruha. Az útiköltség sem volt kevés. Egyszóval ez a születésnap alaposan megterhelte a pénztárcámat, de azzal vigasztaltam magam, hogy mégiscsak jubileum, ilyenkor illik megadni a módját.
Mekkora volt a meglepetésem, amikor az ünnep előtti napon megérkeztem hozzájuk, és azt láttam, hogy a hűtőszekrény szinte üres! Pedig a nászasszony otthon akarta tartani az ünneplést.
Először azt hittem, Larisa mindent étteremből rendel, és másnap, a lakoma előtt frissen hozza majd a futár az ételeket. De a lányom teljesen megdöbbentett: kiderült, hogy minden vendégnek két-két fogást kell hoznia, és így közösen terítjük meg az asztalt.
– Nekem is főznöm kell valamit? – kérdeztem döbbenten.
– Igen – felelte nyugodtan. – Mondtam, hogy te nagyon finom töltött káposztát tudsz csinálni, és még egy borjúsaláta is tőled lesz.
Azt mondani, hogy meg voltam lepődve, kevés kifejezés. Ennyit költöttem erre az útra, és még nekem kell főzőcskéznem is? A lányom azonban nyugtatgatott, hogy ez így nagyon praktikus: mindenki hoz valamit, és az asztal tele lesz.
Végül egyébként egész jól sikerült az összejövetel, minden vendég hozott ételt, mindenki elégedett volt. Én mégis valami furcsa kővel a lelkemen indultam haza – annyira kellemetlenül érintett ez a sajátos vendéglátás. Valószínűleg jó ideig nem lesz kedvem újra a nászasszonyomhoz látogatóba menni.
