Vitya odaugrott a gyerekhez, kiragadta a kolbászt, letörölte a melegítőnadrágjába, és visszatette a hűtő polcára. A legfelsőre, ahová Ványa nem ér fel.
— Vitya, te meg mit csinálsz? — álltam a tűzhely mellett, kevergettem a levest. Megcsapott az odaégett hagyma szaga — túlpirítottam a rántást, amíg ezt a jelenetet néztem. — A gyerek csak egy szendvicset kért.
— Kibírja — mordult fel a férjem, és becsapta az „Indesit” hűtő ajtaját, amit még három éve vettünk hitelre. — Egyen kását. Ott a hajdina a lábosban. Egészséges.
— A hajdina üres, Vitya. A fasírt tegnap elfogyott.
— Akkor főzz neki tojást! — fordult felém. Az arca vörös volt, elégedetlen. — Te egyáltalán anya vagy, vagy ki? Az a kolbász anyunak van. A penészes sajt is. Meg a vörös hal. Holnap van a jubileuma, hatvanéves. Finomságokat vettem, hogy emberhez méltó asztalt terítsünk. Ti meg itt… mint a sáskák. Amint leteszek valamit — rögtön eltüntetitek.
Elzártam a gázt. A leves talán megmenekült, de a hangulatom porig égett.
Odamentem az asztalhoz. Az asztalterítő ragadt, teafoltok mindenütt. Ványa a sámlin ült és szipogott. Viszketett a szeme, dörzsölni kezdte az öklével.
— Anya, éhes vagyok — suttogta.
— Mindjárt, kicsim. — Megsimogattam a fejét. A haja puha volt, gyereksampon illatú.
Kivettem a kenyeret a tartóból. Levágtam egy szeletet. Megkentem vajjal. Vékonyan, mert a vaj is fogytán volt, a fizetésig pedig még egy hét.
Tettem rá egy szelet „Doktorskaja” felvágottat. Olcsót, akciósat a szupermarketből.
Ványa elvette a szendvicset és enni kezdett. Mohón, nagy falatokat harapva.
Vitya undorral az arcán figyelte.
— Látod? Eszik. Te meg azt mondod — éhes. Elkényeztetted őket, Nadya.
— Elkényeztettem? — felé fordultam. Belül lassan forrni kezdett a düh. Hideg, ragacsos düh. — Vitya, egy hónapja tésztán élünk. A nagyobbiknak, Alinának, kiszakadt a csizmája, tornacipőben jár, kint meg mínusz van. Te meg kétezerért veszel penészes sajtot kilónként? Anyádnak?
— Az anya szent! — Vitya felemelte az ujját. — Ő nevelt fel minket. Az életét adta! Te meg… csak nyavalyogsz. „Nincs pénz, nincs pénz.” Jobban kellene dolgozni!
— Dolgozom, Vitya. Két munkahelyen. És este még a lépcsőházat is felmosom, amíg te a kanapén fekszel.
— Jaj, ne kezdd már! Felmos, hősnő — legyintett, és bement a szobába. Egy perc múlva felhangzott a tévé. Hírek. Megint a politika.
Leültem a sámlira. Zúgott a lábam. A jobb cipőm, amit le sem vettem a kapkodásban, nyomta a bokámat. Lehúztam. A zokni szürke volt, agyonmosott.
Ránéztem a hűtőre. Ott, a legfelső polcon feküdt a kincs. Legalább tízezer hrivnya értékben. Hal, kaviár, balyk, sajtok.
Mindezt az ő „prémiumából” vette, amiről nekem egy szót sem szólt. Véletlenül tudtam meg, amikor zuhanyozni ment, és megláttam a bank sms-ét a telefonján.
„Fizetés jóváírása: 75 000 hrivnya.”
Nekem azt mondta, harmincat kapott. A többi, állítólag, levonások, büntetések.
Ő meg fogta magát, és mindent elköltött az anyuci jubileumára.
Tamara Petrovnáéra.
Arra a nőre, aki egyszer sem köszöntötte fel az unokáit születésnapjukon. Aki engem „hozomány nélkülinek” meg „falusi libának” nevezett. Aki egy háromszobás lakásban él a belvárosban, kiad egy egyszobást, de nekünk soha egy fillérrel sem segített.
Megviszketett az orrom. Idegesen.
Az este csendben telt. Vitya tévézett, én Alinával leckét írtam. Ványa legózott a szőnyegen.
Reggel a férjem korán kelt. Felvette az ünneplő ingét.
— Megyek anyámhoz. Segítek főzni. Ti kettőre gyertek utánam. És fésüld meg rendesen a gyerekeket, mert mindig úgy néznek ki, mint a csavargók.
Kivette a hűtőből a finomságokkal teli szatyrokat.
Az ajtó becsapódott.
Egyedül maradtam a gyerekekkel.
A hűtőben üresség tátongott. Egy fazék leves, fél csomag vaj és ugyanaz az olcsó kolbász.
Alina kijött a szobából. Tizennégy éves. A tekintete szúrós, a homloka alól nézett rám.
— Anya, felfutott a harisnyám. Az utolsó. Mehetek farmerben?
— Mehetsz — sóhajtottam. — Alina, eszel valamit?
— Nem. Majd a nagyinál eszem. Apa azt mondta, roskadozni fog az asztal. Kaviár, hal… Én halat akarok, anya. Száz éve nem ettem.
Összeszorult a szívem.
Halat akar. A gyerek halat akar. Az apja meg viszi azt a halat a nagymamának, akinek úgyis cukorbetegsége és magas koleszterinje van, és a felét nem is ehetné meg.
Összekészültünk. Felvettem az egyetlen tisztességes ruhámat. Ötéves már, kicsit szorít a mellnél, de másikat nincs miből venni.
Kettőre odaértünk.
Az ajtót Tamara Petrovna nyitotta ki. Bársony köntösben, feltupírozott frizurával. Parfüm és sült csirke illata terjengett.
— Ó, megérkeztetek. Gyertek be. Csak halkan, fáj a fejem.
A nappaliban meg volt terítve az asztal.
Szép terítő. Kristálypoharak.
És a tányérok.
A tányérokon pedig… főtt krumpli. Hering (közönséges, sós, hagymával). Olivier-saláta. Vinaigrette. Egyben sült csirke.
Végignéztem az asztalon.
— És hol van…? — csúszott ki a számon.
— Mi hol van? — ült le az anyós az asztalfőre.
— A hal. A kaviár. A balyk. A penészes sajt. Vitya hozta.
Vitya az anyja mellett ült. Vörös volt, mint a rák. Idegesen igazgatta a szalvétát, tekergette az inge gombját.
— Ja, az… — legyintett Tamara Petrovna. — Azt Vitjácska ajándékba hozta nekem. Elraktam. Minek kirakni az asztalra? Úgysem értékelnétek. A gyerekek szétdobálnák, összemaszatolnák. Nekem meg sokáig elég lesz. Szeretem reggel, kávé mellé, egy kis halas szendviccsel…
Zúgni kezdett a fülem.
Alina, aki mellettem ült, lehajtotta a fejét. Láttam, ahogy megszorítja a villát. Az ujjpercei elfehéredtek.
— Tehát… — lassan beszéltem, éreztem, ahogy kiszárad a szám. — Mi ebből nem eszünk? Vitya ezt a mi családunknak vette. Abból a pénzből, amit eltitkolt a fizetéséből. Miközben a gyerekeim az olcsó kolbászt ették.
— Nadya! — ugrott fel Vitya. — Hallgass el! Miket hordasz itt össze? Mit hogy eltitkoltam? Ez prémium volt! Az én pénzem!
— A tied? — felálltam. A szék csattanva csúszott hátra. — Jelzálogunk van, Vitya. Tartozunk a rezsivel. A lányodnak nincs csizmája! Te meg anyádnak veszel finomságokat, hogy egyedül egye meg?
— Ne merd más szájában számolni a falatokat! — visított fel az anyós. — Pimasz nőszemély! Tudtam én, hogy ilyen vagy! Nincstelen! Minden készbe jöttél, és még jogokat követelsz!
— Készbe? — felnevettem. Idegesen, elcsukló hangon. — Úgy gürizek, mint egy ló. Padlót mosok, hogy az unokáidnak gyümölcsöt vehessek. Te meg… elrejted az ételt a gyerekek elől? A saját unokáid elől?
— Nem éheznek ők! Nézd csak, milyen pofásak! Egyenek krumplit!
Alina hirtelen felállt.
— Nem akarok krumplit. Haza akarok menni.
Ványa, megijedve a kiabálástól, sírni kezdett.
— Menjünk — fogtam meg Ványa kezét. — Alina, öltözz.
— Hová?! — üvöltötte Vitya. — Ülj vissza a helyedre! Ne hozz szégyent rám!
— Nem hozok szégyent. A maradék önbecsülésemet mentem. A tiedet is, mellesleg. Bár ott már nincs mit megmenteni.
Kimentünk az előszobába.
Vitya utánunk rohant.
— Ha elmész — haza se engedlek! Lecserélem a zárakat!
— A lakás az én nevemen van, Vitya. A jelzálog is az enyém. Én fizetem. Úgyhogy inkább én cserélem le a zárakat. A holmidat anyádnál veheted át. A hallal együtt.
Csendben öltöztünk.
Az anyós a szobából üvöltözött a hálátlan disznókról. Vitya az ajtóban állt, ökölbe szorított kézzel.
— Meg fogod bánni, Nadya. Kinek kellesz két kolonc gyerekkel?
— A gyerekeimnek kellek. Magamnak kellek. De egy olyan „apának”, aki a saját gyerekei szájából veszi ki a falatot az anyja szeszélyéért — annak biztosan nem.
Kiléptünk az utcára.
Fagy. A szél az arcunkba csapott. Alina összekuporodott a vékony kabátjában.
— Anya — kérdezte halkan. — Tényleg nem kóstoljuk meg a halat?
Megálltam.
Elővettem a telefonom. Beléptem a banki alkalmazásba. A hitelkártyán ötezer maradt a keretből.
— Megkóstoljuk. Most azonnal. Bemegyünk a boltba. Veszünk halat. Meg tortát. És a kedvenc sajtodat.
— És apa?
— Apa egyen krumplit. Az anyjával.
Este ünnepet csináltunk. Megterítettem a konyhában. Vettem pisztrángot, szép felvágottat, „Prága” tortát.
Ettünk, nevettünk, vígjátékot néztünk.
Vitya nem jött. Nem is telefonált.
Éjjel sms érkezett a banktól: „Tranzakció elutasítva. Elégtelen fedezet.” Az én kártyámmal akart taxit fizetni. Elfelejtette, hogy azonnal letiltottam, ahogy kiléptem az anyóstól.
Másnap beadtam a válókeresetet.
Vitya egy hét múlva kúszott vissza. Virággal (elhervadttal) és egy csomag hajdinával (talán célzásnak szánta). Könyörgött, hogy fogadjam vissza. Azt mondta, az anyja felhergelte, hogy hibázott.
De eszembe jutott Ványa szeme, amikor kivették a kezéből a kolbászt. És Alina szeme az ünnepi asztalnál a krumplival.
— Nem, Vitya. Menj az anyádhoz. Ott jóllakhatsz. Ott van hal.
És becsuktam az ajtót.
Két fordulatra.
