Hazafelé Liza betért a boltba. Miután a kosarába pakolt mindent, amire szüksége volt, az alkoholos polcok felé indult. A férjével már rég nem rendeztek maguknak romantikus estét egy üveg könnyű bor mellett. Régen gyakran üldögéltek késő éjszakáig, és a világ minden dolgáról beszélgettek…
Azokon az estéken a bor könnyen és jólesően csúszott. A férje vidám és szellemes lett, Liza gyorsan ellazult, nevetett minden viccén. Mindkettőjüknek tetszett ez a könnyedség és belső szabadság érzése. A kapcsolatukban újra felizzott a régi szerelem szikrája. Aztán aludni mentek…
A polcok előtt állva Liza bizonytalanul nézegette a címkéket. Nem értett a borokhoz, mindig a férje választására bízta magát. Ebben a pillanatban egy másik fiatal nő lépett a polchoz. Gyorsan lekapott egy palackot, gondolkodás nélkül. Liza megijedt, hogy a nő mindjárt elmegy, és sietve megszólította:
— Elnézést, én egyáltalán nem értek a borokhoz. Nem tudná megmondani, melyiket érdemes vacsorához venni?
A nő megfordult. Liza fejében hirtelen felvillant egy emlék: egy egyetemi buli a kollégiumban, egy csoporttárs elhozta a barátnőjét… Mintha még házasodni is akartak volna. Aztán ő és Iván szakítottak.
Liza csodálkozott, hogy Natáliára ilyen jól emlékszik, Iván nevére viszont alig. Furcsa dolog az emlékezet.
— Natália?! Micsoda találkozás! Hogy kerülsz te ide?
Natália először nem ismerte fel Lizát.
— Liza vagyok, Ivánnal egy csoportba jártam, — segített neki.
— Liza… Ó, persze! Hol máshol futnánk össze! — pillantott Natália a palackok sorára. Mindketten egyszerre nevettek fel.
— Itt lakom a közelben. És te? Korábban sosem láttalak erre, — mondta kíváncsian Liza, miközben Natáliát nézegette.
— Vendégségbe jöttem. Kellemetlen üres kézzel menni, hát beugrottam borért. Te meg, gondolom, valami alkalmat készülsz megünnepelni? Emlékszel, régen mennyit ittunk ebből a borból? — mondta álmodozva Natália. — Ez nőies bor, édes és könnyű. Vedd ezt, nem lősz mellé, — mutatott az egyik palackra.
— Semmi különleges alkalom. Csak megkívántam vacsorához.
— Ha a férjeddel vacsorázol, inkább ezt vedd, — vett le Natália egy másik palackot. — Ez nem olyan édes.
— Rendben, ezt viszem, — vette el Liza a palackot Natália kezéből, és a kosarába tette.
— Szóval vacsora a férjeddel? Romantikus randi? — mosolygott Natália.
— Mondhatjuk így is. Csak szerettem volna kicsit megörvendeztetni a férjemet.
Liza lopva figyelte Natáliát. Majdnem egyidősek voltak, de Natália legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Ápolt, karcsú, napbarnított, kibontott gesztenyebarna hajjal. Natália észrevette a vizslató pillantását.
— Remekül nézel ki, — mondta gyorsan Liza.
— Köszönöm, — felelte Natália, de a bókot nem viszonozta.
Együtt mentek a kasszához, majd kiléptek a boltból. Natália a bejáratnál álló egyik autóra irányította a kulcstartót, az pedig felvillantotta a lámpáit és csipogott.
— Elvigyelek? — ajánlotta fel.
— Nem, közel lakom, ott azokban a házakban, — mutatott Liza a toronyházak felé.
— Figyelj, nekem is oda kell mennem. Csak elfelejtettem a házszámot. Tartsd, — nyújtotta Lizának a palackot, és elővette a telefonját. — A fenébe, lemerült, — sóhajtott elégedetlenül, visszatette a telefont, és elvette a palackot.
— Akkor gyere fel hozzám. iPhone-od van? Adok töltőt, megnézheted a címet.
— Á, majd máskor beugrom. Bár tudod mit, menjünk fel. Igyunk a találkozásra, — mosolygott Natália, és felemelte a palackot Liza előtt.
Beszálltak az autóba, Liza megmutatta a házát és a bejáratot.
— Régóta laksz itt? — kérdezte Natália, amikor beléptek a lépcsőházba.
— Öt éve vettük a lakást. Te nem jártál erre korábban?
— Nem. Meglepetést akartam csinálni.
— Férjnél vagy? Hiszen Ivánnal házasodni készültetek. Már nem is emlékszem, miért szakítottatok, — kérdezte Liza, miközben a liftre vártak, hogy leérjen az első emeletre…
– Ez már nem fontos. Férjnél voltam, aztán elváltam. Most meg újra készülök férjhez menni, – nézett Natália Lizára, mintha azt mérlegelné, érdemes-e vele őszintének lennie.
– Gyereked van?
– Nincs.
– Nekem van egy lányom. Már tizenöt éves, el tudod képzelni? – mondta büszkén Liza.
– És a csoportunkból mentél hozzá valakihez?
– Nem. Őt nem ismered. Már azután találkoztunk, hogy ti Ivánnal szakítottatok. Közvetlenül az államvizsgák előtt.
– Nemrég láttam Szveta Pavlovát. Képzeld, úgy meghízott, hogy szinte rá sem lehet ismerni. Három gyereke van. Ki gondolta volna, – terelte el a szót Natália.
Liza nem tudta eldönteni, mi döbbentette meg jobban Natáliát: az, hogy Szvetának három gyereke van, vagy a telt alakja.
– Én gyakran látom. A mi rendelőnkben dolgozik szemészként.
– Nahát, kicsi a világ, – mondta Natália. Lizának úgy tűnt, némi sajnálattal a hangjában.
A lift ajtaja kinyílt.
– És te hol dolgozol? – kérdezte Liza, csak hogy ne álljon be kínos csend.
– Van egy kis szalonom. Szempilla, szemöldök. Ha kell, szólj nyugodtan. Ismerősnek kedvezménnyel. „Natali” – a belvárosban. Hallottál róla? Igaz, egyelőre egyedül csinálok mindent. Mester is, adminisztrátor is, takarítónő is én vagyok, – nézett Natália úgy, hogy Liza rögtön megértette: nincs könnyű helyzetben.
Liza csak most vette észre, milyen tökéletes Natália szemöldöke, a szempillái pedig hosszúak és dúsak. Ápolt volt, a bőre szinte ránctalan. Pedig majdnem egyidősek voltak.
– Majd átgondolom, – felelte Liza.
– Gondold csak, – ismételte Natália.
A lift megállt.
— És te hol dolgozol? — érdeklődött Natália, miközben Liza után kilépett a liftből.
— Az egyetemen. Tanítok. Gyere csak be. — Liza kinyitotta az ajtót, és beinvitálta a váratlan vendéget.
— Nahát, nem semmi! — nézett körül elragadtatva Natália a tágas, világos előszobában.
— És kihez mész vendégségbe? Lehet, hogy ismerem? — kérdezte Liza.
— Annál inkább nem árulom el. Mi van, ha tényleg ismered, — mosolygott ravaszul Natália. — Benézhetek a szobába?
— Persze.
Liza kiment a konyhába, onnan hallotta a vendég lelkes felkiáltásait.
— Ez aztán igen! Mivel foglalkozik a férjed? — kérdezte Natália, amikor a konyhába lépett. — Hűha!
— Mérnök. De jól keres.
Liza elpakolta a vásárolt dolgokat a hűtőbe, kivett a szekrényből két poharat, az asztalra tette őket, melléjük rakta a dugóhúzót. — Nyisd ki, én addig megpucolom a krumplit.
A bor valóban kellemesnek és édesnek bizonyult. Liza nem bírta ki, és rögtön kiürítette a poharát.
— Nem értem. Te a férfihoz készülsz vendégségbe, mégis női bort vettél? Ja, és mindjárt hozom a töltőt. — Liza kiment, majd gyorsan visszatért. — Add a telefonod.
— Egy férfival találkozom. Fülig beleszerettem. Csodálatos, csak éppen nős. Sehogy sem tudja elmondani a feleségének, hogy elmegy. Úgy döntöttem, segítek neki.
— Komolyan? És be akarsz állítani a feleségéhez? Egyenesen a házába? Azt mondod: „Jó napot! Én a férje szeretője vagyok. Húzódjon arrébb”?
— Elítélsz? — kapta el Liza hangsúlyát Natália.
— Nem vagyok moralizáló típus, — vont vállat Liza. — Nem az én dolgom.
— Igyunk még egyet, — váltott gyorsan témát Natália.
— Nem lenne jobb előbb megsütni a krumplit? Még a végén berúgok…
— Ugyan már, gyenge bor, nem fogsz berúgni. Utána meg majd a krumpli mellé is iszunk. Két üvegünk van, ne feledd, — emlékeztette Natália.
— Na jó, a találkozásra! — emelte fel a poharát Liza. — Ki tudja, lehet, többet nem is látjuk egymást.
— Vagy akár még szomszédok is leszünk. Átjárunk majd egymáshoz vendégségbe. — Koccintottak és ittak.
— Csak nem svéd családot akartok alapítani? — kérdezte mosolyogva Liza.
— Nem, én senkivel sem fogom megosztani. El fog válni. Azt mondja, én vagyok álmai nője. — Natália nagyot kortyolt. — Már elegem van a várakozásból. Fél év telt el, és még mindig nem meri meglépni. Csak nem hagyja ott azt a kövér tyúkot.
— Láttad őt? — kérdezte óvatosan Liza. — Honnan tudod, hogy olyan?
— Ugyan már, milyen lenne? Látni sem kell. Mind egyformák. Nem láttad a boltban? Szatyorszám cipelik a kaját. Megfogták a férjüket, aztán megnyugodtak. A fejükben csak borscs meg fasírt, — vágta oda dühösen Natália.
— De hát biztos szerette, amikor elvette. Nem félsz?
— Mitől? Hogy megtépi a hajam? Ugyan. Az ilyenek a meglepetéstől lefagynak, — mosolyodott el Natália.
— Szóval ez neked már nem az első alkalom? Így beállítasz mások házába, és szétrombolod a családjukat? — nézett rá gyanakodva Liza.
— Ugyan már, hagyd ezt. Nem lehet lerombolni azt, ami már eleve szétesett. Ha szeretné a feleségét, nem találkozgatna velem. — Natália újra bort töltött.
— Szia, anya. Jó napot. — Az ajtóban megjelent egy fiatal lány.
— Ő a lányod? Micsoda szépség! Szia, hogy hívnak?
— Lika.
— Szép név! — dicsérte meg Natália szemrebbenés nélkül, akinek a bor már jócskán a fejébe szállt.
— Éhes vagy? Mindjárt megsütöm a krumplit. — Liza zavarba jött, és félretette a poharát.
A lány elment, a konyhában pedig feszült csend telepedett meg. Liza pucolta a krumplit, és a serpenyőbe vágta.
— Szép lakásod van, — törte meg a hallgatást Natália.
— Tehát már fél éve együtt vagytok? És ha mégsem hagyja el a családját? — folytatta Liza.
— El fogja. Én vagyok az álma. A gyereke már nagy, hamarosan befejezi az iskolát. Szeretnék még időben sajátot szülni.
— Te… — Liza letette a kést, és a vendég felé fordult. — Te alattomos vagy, Natasa. Ocsmány. Más családját akarod tönkretenni, — fakadt ki végül.
— Neked könnyű — férjnél vagy. Lakásod van, lányod. És nekem mi jutott? Egyedül öregedjek meg? Az idő meg csak megy. Minden normális férfi már családos. Csak az iskolások meg a nyugdíjasok maradtak.
— És mind „tyúkokkal” vannak összeházasodva, — tette hozzá Liza. — Arra nem gondoltál, hogy ha elcsábítod a családtól, te kerülsz majd a helyére? Ha veled megcsalta, téged is meg fog. Szülni fogsz, meghízol, kotlós leszel. Megun, és keres másikat. Hiszen nem vagy már húszéves. Mennyi is vagy? Mindjárt negyven?
— Harmincöt, — mordult fel Natália. — Nem ezt vártam tőled…
— Tudod mit? Tűnj el innen, — mondta élesen Liza.
— Liz, mi ütött beléd? Hiszen nem a te férjedet akarom elvenni.
— Csak próbálnád meg. — Liza újra felkapta a kést. — Leszedném a skalpodat. Sapkát varrnék belőle!
Ebben a pillanatban csapódott a bejárati ajtó. Liza eldobta a kést, és az előszobába sietett.
Natália felvette a palackot, a fény felé tartotta. Már alig maradt benne bor. Kitöltötte a poharába, és egy hajtásra megitta.
— Na, mutasd, ki jött hozzánk vendégségbe? — szólalt meg Roman, belépve a konyhába, és átölelve Lizát a derekán.
Natália elmosolyodott, de a mosoly azonnal lefagyott az arcáról.
— Te?! — suttogta.
— Te meg mit keresel itt? — kérdezte döbbenten Roman.
— Ti ismeritek egymást? — kapkodta a tekintetét Liza egyikükről a másikukra.
— Szóval Liza a te feleséged? — mutatott az üres pohárral Natália Lizára.
— Igen, én vagyok a felesége. Az a bizonyos „kövér és buta tyúk”. Igaz, drágám? — mondta Liza édesen, de mérgező éllel a hangjában, és durván lesöpörte a férje kezét a derekáról.
— Liz, mindent elmagyarázok…
— Ne érj hozzám! Ő lenne a te álmod? Micsoda… szemét vagy. Takarodjatok mind a ketten! Azonnal! — kiáltotta Liza.
— Beszéljük meg. Ez nem úgy van… — motyogta Roman, Natália pedig megpróbált csendben kisurranni.
— Menj csak, érj utol az álmodat, — vetette oda keserűen Liza.
— Liz, kérlek…
— Nincs miről beszélnünk. Fél évig csaltál. Utána jöttél haza, megetted a vacsorámat, velem feküdtél le az ágyba… Takarodj innen! — Liza felkapta az üres palackot, és lendítésre emelte.
Roman elment. Liza leült, fejét a kezébe temette, és zokogni kezdett.
— Anya, — szólalt meg Lika.
— Mindent hallottál?
— Olyan hangosan kiabáltatok… Anya, ne sírj.
— Én semmit sem tudtam… Még csak eszembe sem jutott volna…
Amikor kicsit megnyugodott, megmosta az arcát, és kinézett az ablakon. A férje autója ott állt a ház előtt. „Gyalog ment el? Vagy ott ül bent?” Szeretett volna abban hinni, hogy ott ül. De mit változtatna ez bármin is?
Reggel bűnbánó arccal jelent meg.
— Minek jöttél? — kérdezte Liza.
— Átöltözni. Csinálsz egy kávét?
— Nem. Mi van, az álmod nem főzött?
— A kocsiban aludtam.
— Ez a te problémád. Öltözz át, és menj.
— Liz, bocsáss meg. Ő…
— Csak ne mondd, hogy erővel rángatott magával. Menj el.
Minden nap jött, telefonált, könyörgött, bűnbánó volt. Azt mondta, megbotlott, de nem akar válást.
— Anya, bocsáss meg neki, — kérlelte Lika. — Legalább próbáld meg. Slavó bácsinál lakik.
— Sajnálod őt? És engem? Megcsalt…
— De megbánta. Anya, kérlek…
Újév előtt együtt mentek moziba, aztán a bevásárlóközpontban sétáltak a fényfüzérek és karácsonyfák között.
— Apu, gyere, megmutatom, mit akarok anyának ajándékba, — mondta Lika, Liza pedig elfordult, mintha a díszeket nézegetné.
Roman a lányával odébb ment, és Liza meglátta Natáliát. Egy másik férfival volt. Valamit suttogtak egymásnak, majd kimentek a boltból. Liza felsóhajtott.
— Anya, itt vagyunk! — kiáltotta vidáman Lika.
— Menjünk be egy kávézóba, éhes vagyok, — javasolta Roman.
— Menjünk! — Lika karon fogta őket, és együtt lementek a kávézóba.
Az asztalnál Liza a szeme sarkából körülnézett — Natália nem volt sehol. Kicsit megnyugodott. Pizzát ettek, és az újévi tervekről beszélgettek.
— Mi lenne, ha elmennénk Szvitlana nénihez a dácsára? — vetette fel Lika.
— Dimka örülni fog, — kacsintott a feleségére Roman.
— Apu! Én ezt titokban mondtam el neked!
— Ugyan, mindenki tudja már, hogy szerelmesek vagytok. És én támogatom, — mondta Liza.
— Akkor eldöntve! A dácsára megyünk! — kiáltotta Roman.
— Hurrá! — csatlakozott Lika.
