…Leonyid a lakása ajtaja előtt állt, tétovázott, sehogy sem tudta rászánni magát, hogy megnyomja a csengő gombját.
Az alatt az egy év alatt, amit egy másik nővel élt, a férfi nem tudta elfelejteni az otthona illatát, azt a meleget, amelyet itt érzett a házasságuk minden évében.
Végül erőt vett magán, és ujjával megnyomta az ezüstszínű csengőt… Az ajtó mögül dallamos csilingelés hallatszott. Leonyid szíve a torkában dobogott, mintha épp most futott volna le pár kilométert teljes erőből…
Egy évvel ezelőtt csúnyán ment el, tolvaj módjára. Azt tervezte, hogy csak egy cetlit hagy hátra a sablonos üzenettel: „Bocsáss meg, mást szerettem meg, elmegyek.” De Natália azon a napon a szokásosnál sokkal korábban ért haza a munkából, és rajtakapta a férjét, amint a holmiját pakolja…
Leonyid próbált valamit mondani, dadogott, összezavarodott, tekintete újra meg újra Natália szemébe ütközött, amelyben néma döbbenet és fájdalom tükröződött. Az asszony akkor egyetlen szót sem szólt…
Ő pedig, dühében a ruhákra köpve, olyan erővel rántotta meg a táska cipzárját, hogy a húzóka a kezében maradt, és kirohant az ajtón. A konyhaasztalon pénz maradt – Natáliának és a lányoknak az első időkre…
Leonyid és Natália tizenöt évvel ezelőtt házasodtak össze. Szerelemből? Igen, valószínűleg az volt. A családi életük valahogy kezdettől fogva… simán alakult.
Leonyid nagymamájától egy egész jó lakás maradt rá, oda költöztek be a fiatalok. Pár év múlva megszületett a lányuk.
Leonyid dolgozott – jó pozícióban egy nagy cégnél, Natália a gyerekkel és a háztartással foglalkozott. Közben levelezőn tanult.
Később logopédus diplomát szerzett az óvónői mellé, és elhelyezkedett ugyanabban az óvodában, ahová a lányukat is felvették. Néhány évvel később megszületett a második gyermekük is – szintén kislány.
Az ismerőseik mind ideálisnak tartották Leonyid és Natália családját. Talán az is volt. Nem voltak veszekedések, komoly ellentétek sem köztük.
Natasa remek háziasszony volt, finoman főzött, jutott ideje rendre, a lányokkal való foglalkozásra, és – ha őszinték akarunk lenni – a férjére is elég figyelmet fordított… De Leonyid valamiért mégis unatkozni kezdett…
Két évvel ezelőtt megjelent az életében Linda. A lányt valójában Jelizavetának hívták, de Lindának mutatkozott be, és megkövetelte, hogy így szólítsák.
Amint ugyanabba az osztályba került, ahol Leonyid dolgozott, azonnal az egész férfitársaság fokozott érdeklődésének középpontjába került.
Eleinte Leonyid nem igazán figyelt az új kolléganőre. De egy céges kiránduláson – a vezetőség szerint ez remek csapatépítő módszer volt – Linda mellette ült a buszon, beszélgettek… És ennyi… elkezdődött…
A szeretői státusz Lindának nem volt elég. Egy napon ultimátumot adott: vagy így, vagy úgy. Leonyid alapvetően nem akart válni. De a szerető nyomása még hízelgett is neki. És végül rászánta magát… Hozzáköltözött.
A bíróság lezajlott. Natasa nem ment el rá. A bíró felolvasott valamilyen iratot, amit a feleség aláírt. A házastársaknak nem voltak egymással szemben követeléseik, a gyerekek hallgatólagosan Natáliánál maradtak. Így lett Leonyid szabad ember…
Ő magát tisztességes embernek tartotta. A lakásából nem tette ki a volt feleségét és a lányait. A tartásdíjat pontosan utalta Natasa kártyájára.
De a lányokkal találkozni… nem az, hogy ne akart volna… Hiányoztak neki, csak nem tudta, mit mondjon, hogyan igazolja magát.
Az első fél év a Lindával való közös életben… izgalmas volt. Teljesen egymással voltak elfoglalva, esténként kávézókba jártak, vagy a lány barátaihoz, a hétvégéket vidéken töltötték – a szülei nyaralójában. Leonyid kedvese lelkesen készült az esküvőre…
Egyik nap, amikor a fürdőszobai szemetesből ürítette a hulladékot, egy… használt tesztre bukkant, amely egyértelműen két csíkot mutatott.
Gyerek? Neki és Lindának gyerekük lesz? Ez a gondolat egyszerre örömmel és döbbenettel töltötte el Leonyidot. Valahogy egyáltalán nem tudta elképzelni Lindát anya szerepében.
– Te… meglepetést készítesz nekem? – kérdezte a lányt még aznap este.
– Meglepetést? – felelte játékosan kérdéssel a kérdésre. – A drága kisfiúm meglepetést akar? És milyet? Bármilyen kívánságodat teljesítem, még a legszemtelenebbet is! – Linda ujjai könnyedén végigfutottak Leonyid mellkasán.
– Nem erről van szó. Ott… a fürdőben… Szóval tudom, hogy babát vársz, Linda – mondta, és átölelte a kedvesét.
A lány elhúzódott:
– Á, ez… Ne is törődj vele. Már mindent elintéztem.
– Elintézted? Hogy érted? – lepődött meg Leonyid.
– Ugyan már, ne légy olyan, mint egy kisgyerek, becsületszavamra! – fakadt ki ingerülten a lány. – Milyen gyerekről lehet most szó? Hiszen esküvőnk lesz!
– Eszem ágában sincs pocakkal az anyakönyvvezető elé állni! A nászútra szóló utakat is megvettük már. Végigszenvedni az egész mézesheteket toxikózissal? Na nem, köszönöm…
– Szóval te…
– Igen, jól értetted. A baba már nincs! – vágta oda kihívóan Linda.
Leonyid hallgatott. Nem akarta elhinni, hogy a lány képes volt ezt megtenni vele.
Attól a naptól repedés jelent meg Leonyid és Linda kapcsolatában. Más szemmel nézett a nőre… józanabbul. És egy hideg, számító asszonyt látott, aki akár rajta is átlép, ha úgy hozza a szükség…
Egyre gyakrabban gondolt a meg nem született gyermekre, és valamiért folyton… Natasa jutott eszébe. Az első családjában minden más volt… A közelgő esküvő többé nem hozta lázba. Egy nap pedig rádöbbent, hogy a válás hiba volt. És az egész élete Lindával – szintén hatalmas tévedés.
Végül összeszedte a bátorságát, és egy hónappal az esküvő előtt ugyanabba a táskába pakolta a holmiját, amellyel egy éve eljött a lakásából, majd Linda visításai és átkai közepette becsapta maga mögött az ajtót.
…A csengő trillája újra meg újra felhangzott, de a lakásban csend volt. Leonyid elővette a kulcsokat, amelyek mindvégig a pénztárcájában lapultak. A zár kattant. A férfi belépett az előszobába, megszokott mozdulattal felkapcsolta a villanyt.
A szobákban némaság honolt. Végigjárta a lakást… Senki. Úgy tűnt, itt már régóta nem lakik senki… Hol van Natasa? Hol vannak a lányok? – gondolta szorongva, miközben az üres szekrényekbe pillantott.
Kiment a lépcsőházba, és becsengetett a szemben lévő lakásba. Az ajtó mögül csoszogó léptek hallatszottak.
– Ki az? – kérdezte elégedetlen hangon a szomszéd, Valentyina Pavlovna, aki egész életében itt lakott, és még Leonyid nagymamájával is jó barátságban volt.
– Valya néni, én vagyok, Leonyid – felelte a férfi, akinek a szíve ismét eszeveszetten vert, minden dobbanása a halántékában lüktetett…
Az ajtó kinyílt. Az idős asszony, miközben a kezét a kötényébe törölte, felkiáltott:
– Édes jó istenem! Lyonka! Te vagy az? Visszajöttél?
– Én, Valya néni. Igen, visszajöttem… Nem tudja véletlenül, hol vannak… az enyéim?
– Gyere csak be, szomszéd, ne ácsorogj itt a küszöbön – mondta az asszony, és félrehúzódott az előszobában, hogy beengedje a váratlan vendéget. Leonyidnak nem maradt más választása, elfogadta a meghívást…
Valentyina Pavlovna konyhájában ülve Leonyid komoran nézett a szomszédra.
– És mire számítottál, amikor a fiatal szeretődhöz költöztél? Hogy majd a feleséged várni fog rád? – mondta Valya néni, miközben ott telepedett le az asztalnál egy régi sámlira.
– Nem, Lyoncsikám, elment a te Natasád, és a lányokat is magával vitte. Munkát talált egy másik megye egyik településén, és azonnal elköltöztek. A lakásod rezsijét én fizetem – Natasa rendesen utalja a pénzt, szóval ezzel minden rendben, ne aggódj.
Az asszony elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta:
– Ha rajtam múlna, Lyoncsikám, én bizony jól ellátnám a bajodat… Mi hiányzott neked? A gyerekeidet otthagytad, a feleségedet elcserélted valami… bocsáss meg, Uram! És most minek jöttél vissza? Biztos nem jött össze a fiatal szeretőddel?
– Nem jött össze, Valya néni – felelte tompán Leonyid, miközben felállt az asztaltól. – Megyek is. Bocsásson meg, hogy megzavartam.
– Megy ő! – kiáltott fel hirtelen a szomszédasszony. – Ülj le! Még nem fejeztem be! Ha a megboldogult nagyanyád látná az unokáját, szégyenében elsüllyedne!
Leonyid engedelmesen visszaült…
– Megadom én Natasa címét is, az új telefonszámát is – folytatta Valya néni. – De tudnod kell valamit… Gyereket szült… Egy kisfiút…
Leonyid összerezzent:
– Micsoda? Milyen… gyereket?!
– Olyat, te mafla fejű… Terhes volt a te Natasád, amikor te… elszöktél. Épp csak megtudta. De amikor te hátat fordítottál, nem mondott neked semmit.
– Én se mondtam volna – élj, ahogy tudsz –, csakhogy most nehéz neki. A fizetés ott nem valami nagy, ráadásul dajkára is fizetnie kell, mert Natasa dolgozik…
– Amit te a lányokra küldesz, ahhoz hozzá sem nyúl, csak nekem utalja belőle a lakásra valót. Szóval, Lyoncsik. Most gondolkodj el, mit kezdesz ezzel az egésszel.
Leonyid a fejét a kezébe temetve hallgatott… Valentyina Pavlovna is elnémult… Aztán a férfi felállt, és hirtelen rekedt hangon megszólalt:
– Köszönöm, Valya néni – majd kilépett a lakásból.
Visszatért a sajátjába. Bement a régi, közös szobájukba Natával, megállt az ablaknál… Az álmos város ezernyi fénnyel világított felé… És mindegyikben néma szemrehányást látott.
Később, amikor már az álom határán járt, a férfi arra gondolt:
– Csak bocsásson meg nekem… Csak bocsásson meg…
Önök szerint – megbocsát neki? És önök hogyan cselekednének ebben a helyzetben? Írják meg véleményüket a kommentekben, hagyjanak kedvelést! Ha tetszettek a történetek – iratkozzanak fel az oldalra!
