– Natalkám, miért vagy ilyen makacs, esküszöm?! Hiszen a szüleim nem idegenek! Most már a te szüleid is! – okoskodott Márk, hevesen gesztikulálva, a nyála is fröcsögött.
A konyhában ültünk. Arrébb toltam az asztal széléről a kedvenc bögrémet, nehogy véletlenül leverje. A felirat díszelgett rajta: „Szép anyuci”. A lányom, Liza ajándékozta nekem valamelyik ünnepre.
Elegem lett abból, hogy ezt hallgassam. Elfordultam tőle, és elkezdtem vacsorát készíteni.
– Hiszen már idősek – folytatta Márk. – Szükségük van a segítségünkre! Neked meg ott áll üresen egy lakás, csak porosodik! Hadd lakjanak ott a szüleim. Ennyire sajnálod tőlük?
– Márk, drágám – mondtam a lehető legnyugodtabban –, a lakás nem porosodik, hanem új bérlőkre vár! Akik történetesen havi tizenötezerrel fizetnek. Ez az én passzív jövedelmem!
– Ez a pénz Liza egyetemi tanulmányaira megy. Emlékszel Lizára? A lányomra, aki a fővárosban tanul, negyedéves az orvosin? És vedd észre: egy fillért sem kértem tőled a taníttatására!
Márk elégedetlenül felhorkant. A legviccesebb az volt, hogy amikor négy évvel ezelőtt megismerkedtünk, még mennyire értelmesnek tűnt.
– Persze, a lányod szent dolog – mondogatta akkor, barna szemével a szemembe nézve. – Megértem, hogy egyedülálló anya vagy, ez hősiesség.
Csakhogy a megértés addig tartott, amíg szóba nem kerültek a pénzek. Úgy tűnt, Márknak kényelmes volt, hogy a lányom „valahol ott” van. Liza kollégiumban lakott, ritkán járt haza. Végül is már felnőtt, megvan a maga élete.
A lakás, amely körül most a ribillió kitört, a nagymamámtól maradt rám. Ez volt az egyetlen, ami a régi életemből megmaradt. Leszámítva Lizát, természetesen.
Amikor Igor, az exférjem elment a huszonhárom éves titkárnőjéhez, ez a lakás mentett meg minket Lizával a teljes összeomlástól.
Aztán a lányom felnőtt, Kijevbe költözött. Az életembe pedig belépett Márk, és úgy tűnt, minden rendeződni kezd.
– Liza kivehetne egy tanulmányi szünetet – dobta be hirtelen Márk, miközben teát töltött magának. – Vagy felvehetne diákhitelt. Mindenki ezt csinálja! Majd visszafizeti. Hiszen már felnőtt.
Majdnem elestem, amikor ezt meghallottam.
– Teljesen elment az eszed? Tehát a te szüleidet beengedjem, a saját lányomat meg pénz nélkül hagyjam? Úgy, hogy „oldjad meg, kislányom, ahogy tudod”? Ezt akarod mondani?
– Miért csúsztatsz? – dühödött fel Márk. – A lányod, ha jól emlékszem, dolgozik is valamit. És az én szüleim? Natasa, értsd meg, hetvenévesek! Apám infarktuson esett át, anyám magas vérnyomással küzd. Közel kell lenniük hozzánk!
– Rendben – egyeztem bele. – Nem is ellenzem. Költözzenek ide a közelbe. Béreljenek egy lakást valahol. Akár a mi lépcsőházunkban is. Vagy…
Szünetet tartottam.
– Kibérelhetik az én lakásomat is. Családi kedvezménnyel: tizenkettőt a tizenöt helyett. Ez gyakorlatilag ajándék!
Márk félrenyelt és köhögni kezdett.
– Azt javaslod, hogy a szüleim bérleti díjat fizessenek neked? – Úgy nézett rám, mintha azt ajánlottam volna, hogy költözzenek be egy idősek otthonába. – Hiszen egy család vagyunk!
– És Liza nem család?! – csörömpölve hajítottam el a kést, amellyel a salátát aprítottam. – Vagy csak azok számítanak családnak, akik a Petrisin vezetéknevet viselik? Persze… mi is neked az én lányom?
– Neked egyébként nagyon kényelmes úgy tenni, mintha ő nem is létezne! Tisztelem a szüleidet! De bocsáss meg, ha választanom kell köztük és a lányom között, én a lányomat választom!
A következő két napban nem beszéltünk egymással. Pontosabban beszéltünk, de csak egyszavasan: „igen”, „nem”, „add ide a sót”. Ez azonban nem kommunikáció volt, hanem két szemben álló fél tárgyalása.
A harmadik napon újra feladtam a lakás kiadásáról szóló hirdetést.
A negyedik napon jelentkeztek a bérlők. Egy kedves pár voltak, gyerekkel. Mindketten dolgoztak, azonnal költözni akartak, és három hónapot előre kifizettek.
Az ötödik napon Márk botrányt rendezett.
– Mit csináltál?! – rontott be a lakásba, mint egy hurrikán. Még Barszik, a macska is, aki általában olyan flegmatikus, mint egy boa, a kanapé alá menekült. – Kiadtad a lakást valami idegeneknek!
– Nem idegeneknek, hanem teljesen rendes embereknek, és már át is utalták a háromhavi bérleti díjat. Egyébként negyvenötezer hrivnyát.
– Azonnal mondd le! – Márk megragadta a karomat.
Na, most már nyílt összecsapás volt.
– Mit mondjak a szüleimnek? Már megígértem nekik!
– Márk – felálltam, elhúztam a kezem, és egyenesen a szemébe néztem –, ez az én lakásom! Hogyan ígérhettél meg bármit is, ha én elleneztem? Ezt a lakást a nagymamámtól örököltem!
– És én úgy rendelkezem vele, ahogy jónak látom! A szüleid bérelhetnek bármilyen másik lakást a fővárosban. Ezrével vannak!
– Ők az én szüleim! – ordította Márk úgy, hogy beleremegtek a füleim. – Tényleg nem érted? Ez elemi emberiesség! Vagy neked a szíved helyén számológép van?
– Érdekes módon értelmezed az „emberiesség” szót – mondtam. – Kizárólag a saját szüleidre vonatkoztatva. Az, hogy a lányomnak tanulmányi szünetet javasoltál vagy hitelt, az emberi volt?
– Makacs vagy! Mint egy szamár! – vágta oda Márk.
Tudják, minden nő életében eljön egyszer az a pillanat, amikor rájön: kész, így tovább nem lehet élni. Nálam ez a pillanat e botrány után érkezett el.
Tíz éven át egyedül neveltem a lányomat, két munkahelyen dolgoztam, éjszakánként műszaki dokumentációt fordítottam, hogy Liza járhasson táncra és angolra.
– Mindenen spóroltam: ruhán, kozmetikumon, ételen. Emlékszem, volt, hogy egy hétig csak hajdinát ettem, hogy Lizának új téli csizmát vehessek.
És ez az ember, aki egy ötezres márkás ingben jár, mer nekem emberiességről beszélni? Egyébként Márk jól keresett, és szerette szórni a pénzt. Teljesen megtehette volna, hogy lakást béreljen a szüleinek.
– Menj – mondtam halkan. – Úgy tűnik, elfelejtetted, hogy az én területemen élsz! Nem kellett volna a pénzt „felnőtt fiúk” játékaikra és drága hobbikra elszórni. Gyűjthettél volna. Eladhattad volna a szüleid falusi házát. Hozzáadhattál volna még egy kicsit, felvehettél volna hitelt. És lám, talán lakásra is futotta volna!
– Tessék? – lepődött meg Márk.
– Takarodj ki a lakásomból! – ismételtem meg. – Azonnal. Pakolj össze, és menj!
– Natasa, ne beszélj butaságokat – tért magához Márk.
– Ez nem butaság – válaszoltam nyugodtan. – Ez a döntésem. Egy órád van összepakolni. Nem engedem, hogy ultimátumokat állítsanak elém, és arra kényszerítsenek, hogy a lányom és a te szüleid között válasszak!
Nevetni kezdett. Aztán fenyegetőzött, majd könyörgött, aztán megint fenyegetőzött. Végül becsapta az ajtót és elment.
Egy hét múlva felhívott. A szülei megérkeztek, és kibérelt nekik egy lakást a szomszéd házban havi tizenhétezerért.
Ő maga most velük él, mert két lakást bérelni már nem engedhet meg magának. Azt mondta, eladásra kínálta a falusi házat, és jelzáloghitelen gondolkodik.
– Natalkám, kezdjük újra? – kérlelte. – Felnőtt emberek vagyunk. Mindent meg lehet oldani.
– Mi már mindent eldöntöttünk, Márk – válaszoltam, és letettem a telefont.
Tegnap pedig Liza jött el hozzám hétvégére. A konyhában ültünk, ananászos pizzát ettünk – amit Márk egyébként utált –, és mindenféléről beszélgettünk.
– Anya, nem bánod? – kérdezte hirtelen.
– Mit? – bár pontosan tudtam, mire gondol.
– Hát… Márkot. Hiszen jól éltetek együtt.
Ránéztem a lányomra, erre a szép, okos kislányra. A macskára, Barszikra, aki most nyugodtan aludt a kanapén, nem félve a kiabálástól.
– Tudod, Lizácska – mondtam, miközben beleharaptam a pizzába –, jó az, amikor tisztelnek. Amikor számítanak a döntéseid.
– Ami pedig köztem és Márk között volt, az csak családjáték volt. És örülök, hogy időben kiszálltam belőle. Itt vagy nekem te, és ennél több nem is kell – így legalább az idegeim is erősebbek maradnak! Legfeljebb majd unokákkal ajándékozol meg – akkor lesz teljes az én boldogságom…
Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről! Tegyetek lájkot!
