Az ágyon egy nő hangosan horkolt. A férfi, fintorogva a szagoktól, jókorát csapott a fenekére. A nő felkiáltott és felült.
A fullasztó meleg ellenére gyapjúzokni és meleg kardigán volt rajta. A piszkos kendő félrecsúszott, alóla zsíros, meghatározhatatlan színű haj lógott ki.
– Ki vagy te? – kérdezte ijedten.
Válasz helyett a férfi a kabátja alól előhúzott egy fényképet, és az arca elé tartotta:
– Felismered?
A nő elpirult, és idegesen rángatni kezdte a kendőjét.
– Én vagyok az. Csak húsz évvel ezelőtt…
A férfi leült egy koszos székre.
– Na és minek? Lélekkel teli levelek, meghívások vendégségbe? A házadba belépni sem lehet, az embernek rögtön felfordul a gyomra. Én meg bolond azt hittem, végre megtaláltam a lelki társam. Nem felejtetted még el, kinek írogattál leveleket? Mikola vagyok. Megjöttem, ahogy ígértem.
Vera felpattant.
– Bocsáss meg, hogy így fogadtalak. Küldhettél volna táviratot. Legalább felkészültem volna. Gyere a konyhába, mintha maradt volna egy kis levesem, felmelegítem. Biztos éhes vagy.
Mikola így felelt:
– Persze. De lenne egy kérésem. Öltözz át, kérlek. Nem éppen rózsaillatod van.
Vera beszaladt a másik szobába.
– A farmon dolgozom. A trágya meg nem virágszagú.
Ruhában jött ki, a kendőt is megkötötte.
– Azt írtad, hogy negyvenéves vagy, mégis úgy hordod a kendőt, mint egy vénasszony – mosolygott Mikola.
– Szokás – mondta Vera, majd vezényelt: – Gyere az asztalhoz!
Mikola leült és elfintorodott: a viaszosvászon zsíros volt és ragadt a kezéhez. Közben Vera felnyitotta a koszos fazék fedelét. Éles, savanyú szag terjengett szét az egész konyhában.
– Hát nem valami jó háziasszony vagy. Koszos edények, koszos asztal, zsíros tányérok. Egyáltalán el szoktad mosni őket?
Vera megsértődött.
– Hogyne. Felmelegítem a vizet és elmosom.
A férfi kérdőn nézett rá.
– És teszel valamit a vízbe? Például szódát vagy mosogatószert?
Vera zavarba jött.
– Nem. A nagymamám is így mosott, meg anyám is. Csak ők forró vízzel. Nekem meg égeti a kezem.
– Akkor menjünk a boltba. Írok egy listát. Tessék, itt a pénz. Vendégségbe jöttem. Ja, és vegyél valami vöröset is, a találkozásra.
Amíg Vera a boltba ment, végig azon gondolkodott, hogyan keveredett bele ebbe a történetbe. Csak a munkahelyen lapozgatták az újságot, és az utolsó oldalon volt egy társkereső rovat. A kolléganők rábeszélték: „Vérka, ez a sors. Meddig élsz még egyedül? Válasszunk valakit, és írj neki.”
Beleegyezett. És épp Mikolára esett a választás. Az első levél után megtudta, hogy börtönben ül, és még három éve van hátra. Valahogy mégis elkezdődött a levelezés. Még egy fényképet is küldött magáról, ahol húszéves. Úgy gondolta, a levelezés majd véget ér, ő kiszabadul, és elmegy valaki máshoz. Erre tessék – hozzá jött. Még az orrát is fintorgatja.
És akkor mi van, ha otthon nincs tökéletes tisztaság? Kinek? Hazajön a munkából, alszik, főz valamit három napra, és kész. Este meg sorozatok, ahol mindig szerelem van – olyan, amilyen neki sosem volt.
Illetve volt. Vitka Kovalcsuk. Kihasználta, aztán mást vett feleségül. Azóta legyintett magára. Miután eltemette a nagymamáját és az anyját, már teljesen mindegy lett minden.
Mikola viszont jóképű. Micsoda vállai vannak. Fehér ing, élére vasalt nadrág. Kellemes kölniszag. Mi van, ha rámozdul?
Istenem, milyen ijesztő. Elmenni valakihez éjszakára? De mégiscsak kellemetlen. Hiszen az ember hozzá jött.
Amikor a csomagokkal belépett a házba, látta, hogy Mikola kicsit rendet rakott. Egy kupacba gyűjtötte a szennyes ruhát. Felseperte a padlót. És előkészített egy lavór forró vizet a mosogatáshoz.
– Mindent megvettél? – kérdezte, belenézve a szatyrokba. – Most pedig menj, fűtsd be a fürdőt, hogy lemosakodhassak az út után. A szennyest meg vidd ki, majd később kimosod – parancsolta.
Amíg a fürdőnél sürgölődött, ő mindent elmosott. Vera meglepetten nézett a fazékra: kiderült, hogy az valójában kék, nem szürke.
– Na, beszéljünk komolyan. Azért jöttem hozzád, hogy együtt éljünk. Megtetszettél. Saját lakásom nincs, mindent a feleségemre és a gyerekeimre hagytam. Ha nem kellek, mondd meg rögtön, elmegyek, és többé nem zavarlak. A szavam szilárd. Nos, mit szólsz?
Vera a viaszosvásznat gyűrögette:
– Őszintén szólva nem tudom. Férjem soha nem volt, fiatalkoromban megbántottak. És el sem tudom képzelni, milyen férfival együtt élni. Ha őszinte vagyok, félek. De tetszel nekem. És nem tudom, mit kezdjek ezzel – tárta szét a karját.
Mikola elmosolyodott:
– Épp ezért tetszel még jobban. Egyszerű vagy, nem hordasz követ a szívedben. Legyen úgy: élünk, mint a szomszédok. Ha valami nem stimmel, rögtön elmegyek. Ha viszont minden rendbe jön, a tenyeremen foglak hordozni.
Vera elpirult és sürögni-forogni kezdett:
– Az asztalra is kellene valamit készíteni?!
Mikola megnyugtatta:
– Mire a fürdőből kijövök, mindennel végzel. Én sokáig mosakszom.
A fürdő után Mikolát megterített asztal és frissen felmosott padló várta. Vera köntösben, törölközővel a kezében elsuhant mellette – ő is ment a fürdőbe.
Amikor megmosakodva levette a köntöst, felvette a ruháját, és derékig érő, világosbarna haját kifésülte, Mikolának legszívesebben karjába kapta volna és megcsókolta volna. De hiszen megígérte.
Külön aludtak. Ő a saját ágyán, a férfi a kanapén. Egész éjjel egyikük sem aludt.
Reggel Vera elsietett dolgozni. Mire hazajött, reggeli várta: omlett és szendvicsek teával. Jólesett neki.
Mikola közben körbejárta Vera elhanyagolt udvarát, és azon gondolkodott, mit kellene először megvenni.
Mit is mondhatnánk… a harmadik éjszakán Vera maga ment át Mikolához.
Már négy éve együtt élnek, és nevelik a kis Valentinát, akit eszeveszetten szeretnek.
Nem számít, mi történt. Az ember hibázhat, de nem szabad ezért egész életére megbélyegezni. Mindenki megérdemli az egyszerű emberi boldogságot. És önök mit gondolnak?
Tetszikeljenek, és írják meg a véleményüket kommentben!
