Katya már évek óta próbált gyermeket kihordani. De érthetetlen okokból nem sikerült neki.
– Nem is tudom, mit mondjak… A leletei kiválóak, semmilyen rendellenesség nincs – tárta szét a karját az orvosnő.
– De ennek csak kell lennie valamilyen magyarázatának. Ha teljesen egészséges vagyok, akkor miért nem tudok gyermeket a világra hozni? – próbálta megérteni a lány.
– Nem tudom. Itt az orvostudomány tehetetlen. Próbáljon elmenni a templomba, vagy valami… – mondta halkan az orvosnő.
Katerina és Dmitrij már öt éve voltak házasok. A fiatal családnak mindene megvolt: jólét, külön lakás, szerelem és kölcsönös megértés. Csak egy dolog hiányzott – a gyermekkacaj a tágas, gazdag házból.
A nő korábban is gyanította, hogy átok ül rajta és a férjén, a nőgyógyász szavai után pedig csak még inkább megerősödött ebben a sejtésében.
– A templom jó dolog, de a te esetedben csak egy javasasszony segíthet! – tanácsolta a barátnője, miközben címet írt neki. – Menj, ne gondolkodj! Minél hamarabb, annál jobb!
Végre Katerina következett. Félénken lépte át az alacsony kis házikó küszöbét. Amikor meglátta maga előtt a vékony, kedves arcú idős asszonyt fehér kendőben és virágos ruhában, elmosolyodott.
Katya soha nem járt még efféle embereknél, ezért azt képzelte, hogy a javasasszony biztosan félelmetes lesz, legalább agyarakkal és fekete macskával a vállán.
– Üdvözöllek, leányom! Ülj ide, az ikon mellé – szólt kellemes, lágy hangon.
– Tudja, nekem olyan problémám van… – Katerina nem bírta tovább, és sírva fakadt.
– Mindent tudok, kedvesem. És segítek, amiben tudok – mondta békésen Bába Nyina.
A nő engedelmesen leült a puha székre a nagy Istenszülő-ikon mellé. Az öregasszony imát kezdett olvasni, és gyertyával körbejárta a nőt. Az egész szertartás körülbelül húsz percig tartott.
Ezután Bába Nyina leült Katerinával szemben, és megfogta a kezét.
– Nem fogsz tudni gyermeket a világra hozni. Le kell imádkozni rólad az átkot, amely gyerekkorod óta rajtad van – mondta nyugodtan.
– Miféle átkot? Kinek lett volna oka engem megátkozni? Senkinek sem ártottam…
– Te nem. Az anyád vett súlyos bűnt a lelkére, és te fizetsz érte – magyarázta a javasasszony.
– De ez igazságtalan! Az anyám már rég nincs az élők sorában, miért kellene nekem felelnem az ő bűneiért? – csodálkozott a nő.
– Ez az univerzum törvénye! Tehetetlenek vagyunk vele szemben…
– Tud segíteni? – kérdezte reménykedve Katya.
– Nem. Itt én is tehetetlen vagyok. Ha szemmel verésről lenne szó, az más lenne, de ez… nem – rázta meg a fejét az idős asszony.
– Meg kell tudnod, kivel szemben vétkezett ennyire az anyád, és meg kell próbálnod jóvátenni a bűnét. És ami a legfontosabb: ne felejts el őszintén imádkozni, nemcsak magadért, hanem az ellenségeidért is.
– Köszönöm – suttogta a nő.
Katya beült az autóba, és felhívta a férjét.
– Dmitrij? Ma nem megyek haza. Sürgősen el kell mennem a nagynénémhez. Majd később, szerelmem. Mindent később – Katerina beindította a motort, és elindult a faluba.
– Katerina! Miért nem szóltál előre? Készítettem volna valamit – örült Galja néni.
– Dolgom van – szakította félbe Katya. – El kell mondanod az igazat. Mit tett az anyám? Miért fizetek én? Milyen bűnökért?!
– Honnan veszed ezt? – jött zavarba a nagynéni.
Katerina elmesélte a javasasszonynál tett látogatását, és mindent elmondott a beszélgetésből.
– Ki gondolta volna… Rendben, figyelj…
Galja elmesélte az unokahúgának, hogy az édesanyja, Zinaida, a falu első szépsége volt. Sok kérő epedt utána, de a lány egy nős férfiba szeretett bele.
Minden lelkiismeret-furdalás nélkül Zina elcsábította Vaszilijt a családjától. A magára hagyott feleség, Marija, csecsemővel a karján maradt egyedül.
A szerencsétlen asszony nagyon nehezen viselte a férje távozását, odáig jutott, hogy elment Zinához, és térden csúszva könyörgött, hogy adja vissza a férjét. A szépség elzavarta és kinevette a boldogtalan nőt.
Mielőtt elment volna, Marija kétségbeesésében szörnyű átkot kiáltott Zina és még meg sem született gyermekei felé…
– És mi történt ezután? – suttogta rémülten Katya.
– Az anyád férjhez ment Vaszilijhoz, aztán megszülettél te. De, ahogy tudod, nem éltek sokáig. Egymás után haltak meg. Szinte misztikus az egész. Talán Marija átka beteljesedett. Most pedig te nem tudsz gyermeket szülni… – a nagynéni összecsapta a kezét, és hangosan sírni kezdett.
– Mondd, ez a Marija még mindig a faluban él? Szeretnék bocsánatot kérni tőle a szüleim bűneiért.
– Marijának sem alakult jól az élete… Egy idő után a fiatal nő megőrült. Eleinte csendes és ártalmatlan volt…
De egyszer rátámadt az első emberre, aki az útjába került, az emberek alig tudták lefogni. Az eset után Mariját elmegyógyintézetbe vitték, a fiát, Ljonyát pedig árvaházba adták.
– Ljonyja már felnőtt, ugye? Pár évvel idősebb nálam. Akkor ő az apai féltestvérem? – döbbent rá Katya.
– Igen. De neki sem alakult jól a sorsa… – sóhajtott nehezen Galja. – Az árvaház után a fiú hazatért. Inni kezdett és garázdálkodni. Aztán egyre rosszabb lett minden.
Leonyid egyszer télen eltévedt az erdőben. Másnap találták meg, megmentették az életét. De a lábait… már nem tudták megmenteni. Most kerekesszékben él.
– Hát erről van szó… Kiderül, hogy anya nemcsak elvette az apát a családtól, hanem ártatlan emberek sorsát is tönkretette.
– Úgy bizony! – bólintott Galja.
– Néni, vigyél el a bátyámhoz. Látnom kell őt – mondta határozottan a nő.
– Megőrültél? Állandóan ittas. Ki tudja, mi jár a fejében! Menj haza! Nem kell sehová menned!
– Nem. Ha te nem, majd az emberek megmondják, hol találom Leonyidot – felelte Katya, és felállt.
– Jól van! Legyen, ahogy akarod! De aztán ne panaszkodj! – vetette oda mérgesen Galja, miközben felvette a kabátját.
A nők a havas ösvényen indultak Leonyid háza felé. Amikor beléptek az udvarra, Katya megértette, hogy ezt nehéz háznak nevezni. A fa kerítés elkorhadt és a földön hevert. Villany sem volt bent. A kicsi, koszos ablakon keresztül petróleumlámpa fénye látszott. Katerina bizonytalanul kopogott az ablakon.
– Nincs bezárva! – hallatszott egy rekedt férfihang.
– Katya, ha bármi van, itt vagyok. Kiabálj! – suttogta Galja néni.
A lány bólintott, és belépett a nyitott ajtón. Az orrát dohos szag, olcsó dohány és tömény alkohol bűze csapta meg. Mindenütt csikkek és üres üvegek hevertek.
Az asztalnál, kerekesszékben egy korát nehezen meghatározható férfi ült. Az asztalon, összegömbölyödve, egy hófehér macska feküdt. Ő volt az egyetlen világos folt ebben a viskóban.
– A macskája az asztalon alszik – mondta zavartan Katya, nem tudva, hogyan kezdje a beszélgetést.
– Nem a te dolgod! „Fehérnek” mindent szabad, ő itt a teljes jogú gazda – hebegte Ljonyja. Ködfátyolos tekintete próbált az idegenre fókuszálni.
– Mi járatban? Ha a szociálisoktól jöttél, takarodj! Nem megyek semmiféle otthonba!
– Nem. Más ügyben jöttem. Katerina vagyok, az apai féltestvéred – hadarta a lány.
– Nahát… Megérkezett a húgocskám! – mondta gúnyosan Leonyid. – Mit akarsz? Örökséget? Nincs semmi, a ház az anyámé volt!
– Ljonyja, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Miben segíthetek neked?
Leonyid felnevetett, megvetően nézve a húgára. A szemében fájdalom, kétségbeesés és közöny tükröződött. Minél tovább nézte Katya a bátyját, annál inkább felismerte benne az apjuk vonásait.
– Van száz hrivnyád? – kérdezte váratlanul a férfi.
Katerina szó nélkül kinyitotta a táskáját, és ötszáz hrivnyát tett az asztalra.
– Köszönöm! Szabad vagy, megbocsátottam! Ha még egyszer bocsánatot akarsz kérni, ugorj be! – hahotázott Ljonyja.
– Esetleg orvoshoz? Vagy gyógyszer kellene? – Katya nem tudta, mit mondhatna még.
– Köszönöm! Egyelőre elég. Most menj, aludnom kell!
Katerina kilépett a házból, és némán indult a nagynénje háza felé. Könnyek homályosították el a szemét. Bármire számított, de bátyja ilyen nyomorúságos állapota sokkolta.
– Na? Beszéltetek? – sietett utána Galja.
– Beszéltünk…
– Megbocsátott? – nem nyugodott a néni.
– Igen! – vágta rá a nő. – Köszönöm, hogy segítettél. Hazamegyek.
– Maradhatnál reggelig, már éjszaka van…
– Nem, vissza kell mennem a városba – hazudta a nő.
Katerina leginkább egyedül akart lenni. Annyi minden zúdult rá egy nap alatt, hogy időre volt szüksége, hogy mindent feldolgozzon.
Az egész következő héten céltalanul bolyongott. Leonyid gondolata nem hagyta nyugodni sem nappal, sem éjjel. Akárhogy is, ő az egyetlen vér szerinti rokon, aki megmaradt a szerencsétlen férfinak.
Nem tudva, mit tegyen, Katya elhatározta, hogy elmegy a templomba. A szertartás után őszintén imádkozott minden ellenségéért (ahogyan Bába Nyina tanította).
– Nehéz neked, leányom? – kérdezte a pap.
Katya körbenézett, és rájött, hogy egyedül maradt a templomban.
– Elnézést, feltartom? Már megyek is – mondta halkan.
– Talán gyónnod kellene? Megkönnyíteni a lelked?
Katerina sírva fakadt, és mindent elmesélt a papnak. Részletesen, semmit sem hallgatva el.
– Mit mondhatnék? – szólt elgondolkodva az atya. – Feleslegesen mentél a javasasszonyhoz. Nem volt igaza: a gyermekek nem felelnek a szüleik bűneiért. Egy dolgot mondott helyesen – az imáról. Mindig imádkozni kell, nemcsak a szeretteinkért, hanem azokért is, akik fájdalmat okoztak.
– Mondja, mit tegyek a bátyámmal? Segíteni akarok neki, elhozni a faluból, de félek, hogy a férjem nem fog megérteni.
– Cselekedj a lelkiismereted és a szíved szava szerint!
Másnap Katya újra a bátyjához ment. Ezúttal komolyan eltökélte magát.
– Minek jöttél? Pénzt adsz? – morogta a fiú.
Leonyid józan volt és dühös. Látszott rajta, hogy nagyon rosszul érzi magát.
– Nem, nem adok. Készülj, velem jössz. Ellenvetés nem elfogadott! A húgod vagyok, és nem nézhetem tétlenül, ahogy tönkreteszed magad! Ha én nem kellek neked, te kellesz nekem. Rajtad kívül nincs több rokonom…
– Hová? Hová mennék? – lepődött meg Ljonyja a határozottságon.
– Először a kórházba, aztán hozzám. Kétszintes házam van, hatalmas kerttel. Mindenkinek jut hely!
Ljonyja a húgát nézte, nem tudva, mit válaszoljon. Egyfelől elege volt ebből az életből. Másfelől alig ismerte a nővérét.
– Egyezzünk meg: ha nem tetszik, az első kérésedre visszaviszlek. Senki sem tart erővel.
– Egy feltétellel! – mondta komolyan a férfi. – „Fehér” jön velem! – bökött a bolyhos macskára.
– Semmi akadálya! Régóta szerettem volna macskát! – mosolygott Katya.
Három hónap telt el. Leonyid teljesen beilleszkedett az új otthonba. Kiderült, hogy Ljonyja kedves és vidám ember. Komolyan elkezdett érdeklődni a számítógépek iránt, és elhatározta, hogy programozónak tanul.
– Leonyid, holnap hozzák a protéziseket Németországból. Néhány hónap múlva teljesen talpra állsz! – veregette meg a vállát Dmitrij.
– Köszönöm! Soha nem gondoltam volna, hogy még valaha járni fogok – sírta el magát a fiú.
– Én ebben semmit sem tettem, ez mind Katerina érdeme… Nagyon örült, hogy megtalálta a bátyját – mosolygott Dmitrij.
Fél év múlva Dmitrij és Leonyid a szülészet ablakánál álltak. A boldog Katya az ablakon keresztül mutatta férjének és bátyjának az újszülött ikreket.
– Hamarosan vidám lesz nálunk! – nevetett Dmitrij. – Na, bácsikám, készen állsz két unokahúgra?
– Mindig készen állok! – nevetett Leonyid. – Megoldjuk!
