A hó már kezdte befedni a kis testét, amikor Gideon Vale rátalált. Egy chicagói park közepén, egy padon összegömbölyödve, egy olyan plüssnyulat szorítva, amelynek az egyik fülét vissza kellett varrni, úgy festett, mint egy titok, amelyet az éjszaka megpróbált elrejteni. Hívnia kellett volna a rendőrséget. El kellett volna sétálnia. De a gyász megtanította arra, hogy bizonyos esélyek soha többé nem térnek vissza, és amikor a kislány kinyitotta a szemét, és azt súgta: „A mamámra várok”, valami eltört benne. Akkor még nem tudta, hogy az édesanya kómában, az életéért küzd, sem azt, hogy egy gyilkos már a gyermeket keresi, aki túl sokat látott. Mire megértette az igazságot, már nem csupán egy idegen volt, aki talált egy kislányt a padon. Ő volt az egyetlen dolog, ami a kislány és a sötétség között állt.
1. FEJEZET
Chicago úgy csillogott, mint a fények katedrálisa szenteste. Arany és karmazsinvörös füzérek borították a Michigan Avenue minden egyes lámpaoszlopát. A közeli templomból halk, reményteli karácsonyi énekek szűrődtek ki a hulló hóba.
Gideon Vale semmit sem látott ebből.
Fekete limuzinja lassan araszolt az estéli forgalomban, a Witmore Alapítvány éves gálájára tartva. A bálteremben kristálycsillárok ragyognak majd, és az adományozók kezet ráznak vele, miközben jövőlátónak nevezik. De a repedéseket nem látják majd.
– Uram? – hangzott a sofőr hangja elölről. – Mindjárt ott vagyunk.
Gideon átbámult az ablakon. Három évvel ezelőtt, egy ehhez kísértetiesen hasonló éjszakán, egy kórházi szobában ült, amíg a gépek a végső pulzust jelezték. Juniper lánya ötéves volt. Imádta a karácsonyt. Öt nappal az ünnepek előtt halt meg.
– Vezess tovább – mondta.
A sofőr habozott, de elindult a padkától. Néhány utcával arrébb Gideon kérte, hogy álljanak meg egy csendes, kék karácsonyi fényekbe borult kis park mellett. A hó lágyan, sietség nélkül hullott. Egyedül szállt ki, a fúvó hideg úgy érte, mint egy igazság, amely elől régóta menekült.
Akkor meglátta őt.
Egy kislány szorosan összegömbölyödve ült egy kék fényfüzérekkel övezett parki padon. Egy méretes télikabát nyelte el a testét. Hó tapadt a hajára és a szempilláira. Karjában egy megkopott plüssnyulat szorított, amelynek az egyik fülét rózsaszín cérnával varrták vissza.
Nem lehetett több hét évesnél. És teljesen egyedül volt.
Gideon mellkasa összeszorult. A jelenet visszaröpítette az időben, egy másik apró alakhoz, akit egykor éjszakánként a karjába emelt. Juniper. Az emlék úgy csapódott be, mint egy ütés a bordáira.
Lassan átvágott a havon, és letérdelt a pad mellé. Közelről a gyermek még apróbbnak tűnt. Arca piros volt a hidegtől. Ajka kiszáradt és sápadt gyenge volt.
– Szia – mondta lágyan.
A kislány szeme rezzent egyet. Szürkeszék. Fáradt. Óvatos. Nem kiabált. Nem húzódott el. Egyszerűen csak bámult rá, mintha azt próbálná eldönteni, hogy valóságos-e.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
Habozott. – Norah – suttogta.
– Gyönyörű név. Én Gideon vagyok.
Végigmérte. – A mamám azt mondta, maradjak itt – motyogta. – Azt mondta,jön mindjárt vissza.
Valami elszorult a mellkasában. Ő maga is tett már ígéreteket egy kórházi ágy mellett. Olyan ígéreteket, amelyekért a teljes vagyonát odaadta volna, hogy betarthassa.
– A mamád azt akarta, hogy biztonságban legyél – mondta. – És most a legkevésbé ez a pad a biztonságos hely.
A szél felerősödött. Norah megremegett. Gideon gondolkodás nélkül levette gyapjúkabátját, és a kis vállára terítette.
– Nem akarsz a mamád után menni? – kérdezte.
Felnézett rá. – Szerinted elveszett?
A kérdés annyira ártatlan volt, hogy fájt. – Azt hiszem, történt valami – mondta óvatosan. – És amíg meg nem találjuk, nem maradhatsz itt kint.
Félelem futott át az arcán. – De azt mondta, ne mozduljak.
– A mamád azt akarta, hogy biztonságban legyél. Most ez a pad nem biztonságos.
Norah habozott. Aztán bólintott.
Gideon felemelte a padról. Szinte semmi súlya nem volt. Ösztönösen az egyik kezével a kabátjába kapaszkodott, a másikkal szorosan fogta a nyulat. A szívverése a mellkasához ütődött.
Ahogy a várakozó autó felé vitte, Gideon érezte, hogy valami megváltozik benne. Valami, ami azóta volt fagyos, amióta elvesztette a lányát. Évek óta először volt szüksége valakinek rá újra.
2. FEJEZET
A penthouse a chicagói égbolt fölött terült el, a padlótól a mennyezetig érő üvegfalakkal. A város csillogott az ablakon túl, mint a csillagok fagyos óceánja.
Norah teljesen mozdulatlanul állt a nappali közepén. Tekintete lassan végigpásztázta a hatalmas teret, mérlegelve és bizalmatlanul. A nyulat pajzsként szorította a mellkasához.
Gideon szekrényeket nyitgatott meleg ital után kutatva. A kezei furcsán esetlennek tűntek. Milliárd dolláros üzleteket hozott tető alá habozás nélkül, de egy rémült gyereknek forró csokit készíteni remegő ujjakat követelt.
Egy gőzölgő bögrét tett elé. – Forró.
Norah mindkét kezével átfogta. Gideon óvatosan lehúzta róla a nedves kesztyűt. Az ujjai vörösek voltak és berepedeztek a hidegtől. Elfordította a tekintetét.
Sajtos szendvicset és paradicsomlevest készített. Amikor letette a tányért, Norah nem kezdett el azonnal enni. Csak bámult az ételre. Aztán elvett egy apró darabot, és óvatosan beleharapott. Lassan rágott, mintha igyekezne nem túlságosan rászorulni.
– Nem kell beosztanod – mondta lágyan. – Van még.
Valami megváltozott benne ekkor. Nem a bizalom – még nem. De az első apró repedés a falon.
Később megmutatta neki a vendégszobát. Egy kis éjjeli fény világított a sarokban.
– Ez az enyémet jelenti? – kérdezte.
– Mákra éjszakára – mondta.
Egy túlnőtt ingre átöltözött, amely elnyelte a kezeit. A nyúl továbbra is a hóna alatt maradt. Amikor bemászott az ágyba, felnézett rá.
– Nyitva vagy csukva legyen az ajtó?
– Nyitva – mondta gyorsan.
A folyosói lámpát égve hagyta. De nem ment messzire. Egy székre ült a szoba ajtajába, és kinézett a havas éjszakába az ablakon keresztül. Három évvel ezelőtt egy pontosan ilyen kórházi szoba ajtajában ült. Várakozva. Imádkozva. Veszítve.
– Gideon?
Felállt, és belépett a küszöbre.
– Ha visszajön a mamám – súgta félig alva –, megmondod neki, hogy ott maradtam, ahol mondta?
A szavak kiütötték a levegőt a tüdőből. – Igen, Norah.
A szeme lecsukódott. Másodpercekkel később elaludt.
Sokáig maradt az ajtóban, figyelve a légzésének apró fel-le mozgását. Évek óta először a lakása nem élt üresnek. Felelősségteljesnek érezte.
A reggel halvány ezüst fényben érkezett meg. Gideon alig aludt. A konyhában tartózkodott, amikor Norah feltűnt a folyosón, túlméretezett inge végigvonszolódott a padlón.
Megcsörrent a csengő. Norah megdermedt.
Gideon az ajtóhoz ment. Elena Morales, a közel tíz éve nála dolgozó házvezetőnő lépett be. Egy pillantást vetett a kislányra a pultnál, és mindent megértett.
– Ó – mondta lágyan. Leguggolt. – Szia, drágám. Elena vagyok.
Norah bámult rá. Aztán: – Szia.
Elena elmosolyodott. – Evtél már reggelit?
Norah megrázta a fejét.
– Jó. Mert én sütöm a legfinomabb palacsintát Chicagóban.
Norah először mosolyodott el. Csak egy kicsit.
Délután a napozószoba padlóján találta, papírokkal és színes ceruzákkal körülvéve. Intenzív koncentrációval rajzolt.
– Mit készítesz? – kérdezte lágyan.
A papírt felé fordította. Egy kék bérházat ábrázolt. Az ajtó felett egyenetlen számok: 204.
– Ott lakzatok?
Norah bólintott. Gideon az épület mellett rajzolt alakra mutatott. – Ez Mama.
A nőnek hosszú vörös haja és élénk vörös sálja volt. Aztán Gideon észrevette a másik alakot. Egy magas, sötét alakot az oldal szélén. A gyerek olyan erősen satírozta be, hogy a ceruza szinte átszakította a papírt.
– Ki az? – kérdezte halkan.
Norah keze rászorult a ceruzára. – Az ember, aki kiabált.
3. FEJEZET
A szoba hirtelen hidegebbnek tűnt.
– Ott lakott ő is? – kérdezte Gideon.
Norah megrázta a fejét. – Utánkunk jött.
Gideon pulzusa lelassult. – Bántotta a mamát?
Norah lenézett. – Nem tudom. – Alig volt hallható a hangja. – De Mama félt.
Kiradírozta a sötét alak egy részét, dühösen dörzsölve, amíg a papír majdnem elszakadt.
Azon az éjszakán, miután Norah elaludt, Gideon telefont ragadott.
– Silas Mercer.
– Szükségem van a segítségedre.
Egy pillanat csend. Silas korábban is dolgozott már Gideonnak – magánnyomozás, céges viták. – Ha karácsony hetében hívsz, az bajt jelent.
– Egy eltűnt nőről van szó.
Silas lassan kifújta a levegőt. – Mondj el mindent.
A következő tíz percben Gideon elmesélt mindent. Egy egyedül talált gyermeket. Egy Mave Rowan nevű anyát. Egy 204-es lakást. Egy titokzatos férfit, aki követte őket.
– Azt hiszed, az anyja hagyta el?
– Azt hiszem, elmenekült a férfi elől.
Silas hangja megkeményedett. – Utázanézek a kórházi jelentéseknek, rendőrségi hívásoknak, forgalmi kameráknak attól az estétől, amikor eltűnt.
Két nappal később megérkezett az első igazi nyom.
Silas közvetlenül naplemente előtt telefonált. – Találtam valamit. Egy közlekedési kamera három utcára az említett parktól. Egy nő, aki megfelel Mave Rowan leírásának, átfut az úton.
Gideon kiegyenesedett. – Mit mutatott?
– Egy fekete szedán követte. Gyorsan.
Gideon gyomra összeszorult. – Mi történt utána?
– Nehezen kivehető. De az autó felgyorsított.
Csend nyúlt el a vonal túlsó végén.
– Cserbenhagyásos gázolás. Úgy néz ki.
Gideon lehunyta a szemét.
– Van még valami – mondta Silas. – Egy azonosítatlan nőt szállítottak be a Szent Ágnes Kórházba ugyanezen az éjszakán. Két utcára a kamerától találták eszméletlenül.
– Életben van?
– Igen. Alig. Kómában. Nincs irat nála, amikor beérkezett. De a személyzet észrevett valamit szokatlant.
– Mit?
– Egy vörös sál volt a nyaka köré tekerve.
Ugyanaz a vörös sál, amit Norah rajzolt.
Gideon a folyosó felé fordult. Norah ott állt. Végighallgatta.
– Megtaláltad a mamám? – remegett a hangja.
Gideon lassan letérdelt. – Igen.
Norah szeme egyszerre telt meg reménnyel és félelemmel. – Visszajön?
Csak egy másodpercig habozott. – Harcol.
Norah lassan bólintott. Aztán hirtelen, kétségbeesett erővel átölelte.
És Gideon megértett valamit, amitől rettegett. Aki meg akarta bántani Norah édesanyját, az még odakint lehet. Figyel. Vár.
Azon az éjszakán a penthouse már nem tűnt békésnek.
