Pontban 10:00-kor érkezett az értesítés a banktól. „Terhelés: 30 000 rubel. Egyenleg: meg lehet élni, de luxus nélkül.” Felsóhajtottam, megszokott módon elfojtva magamban azt a tompa irritációt, ami olyan volt, mint a régi tömés alatti fogfájás.
Tizenhárom másodperc múlva megszólalt a telefon. Anyának természetfeletti érzéke volt a tranzakciókhoz, mintha a fejében egy pénztárgép működne, amely össze van hangolva a fizetési kártyámmal.
— Katyeska, megérkezett — mondta Lidija Szemjonovna a „szia” helyett. A hangja olyan volt, amilyennel a szomszédok szokták bejelenteni, hogy akciós a hajdina a boltban: ünnepélyesen riadt. — Csak miért harminc? Hiszen megbeszéltük, hogy ettől a hónaptól még ötezret rádobsz. Lariszocskának vitaminokra van szüksége, tavaszi vitaminhiánya van, szó szerint olvad a szemünk láttára!
Ránéztem a tükörképemre egy átlagos fogorvosi rendelő tükrében. Köpeny, maszk, fáradt szemek. Én „olvadtam” napi tíz órát a munkahelyemen, idegen szuvas fogakat és gyulladt idegeket fúrva, hogy a húgom harcolhasson a vitaminhiánnyal elit étrend-kiegészítők és — az Instagramja alapján — rendszeres kávézólátogatások segítségével.
— Anya, szia. Van jelzáloghitelem, Vika ovija és az autó a szervizben. A harminc a plafon. Larisza dolgozik, vegyen magának aszkorbinsavat.
— Dolgozik! — horkant fel anya, mintha azt javasoltam volna, hogy rakodjon szenes vagonokat. — A recepción ül, ott huzat van és az emberek gonoszak. Úgy jön haza, mint egy kifacsart citrom. Te meg orvos vagy! Nálad a pénz nem számít, és a saját húgodra sajnálod a gyümölcsöt? Önző. Pont mint az apád.
Anya letette a telefont. Lassan leeresztettem a készüléket. „Önző.” Ez a szó már hétéves koromban rám ragadt, amikor nem voltam hajlandó odaadni Lariszának a babámat, amit a keresztapám ajándékozott. Azóta a forgatókönyv nem változott: Katya az igásló, akinek dolgoznia kell és hálásnak lennie azért, hogy egyáltalán lélegezhet, Larisza pedig a Csing-dinasztia kristályvázája, amit bársonyruhával kell törölgetni.
Este, miközben salátát szeleteltem, elmeséltem a beszélgetést a férjemnek. Oleg, a flegmatikus és józan gondolkodású ember, csak hümmentett.
— Katya, a húgod harmincegy évesen félállásban dolgozik, hogy „ne égjen ki”, és anyáddal él, hogy ne kelljen főznie. Ez nem vitaminhiány. Ez diagnózis: krónikus infantilizmus, pofátlansággal szövődve.
— De anya azt mondja, nehéz neki…
— Anya azt mondja, ami neki kényelmes. A fizetésed egy részét nekik utalod. Egy év alatt ebből az összegből vehettünk volna egy használt külföldi autót vagy elutazhattunk volna Vikával a Maldív-szigetekre. Ehelyett megyünk a telekre krumplit ültetni, mert „nincs pénz”.
Olegnek igaza volt. És attól, hogy igaza volt, még rosszabbul éreztem magam.
A végkifejlet váratlanul jött, mint a száraz kenyérbe harapáskor a hirtelen fájdalom.
Szombaton lett egy szabad ablak a napirendemben, és úgy döntöttem, beugrom a bevásárlóközpontba — új szandált venni Vikának. Ahogy elhaladtam egy drága olasz étterem kirakata előtt, olyan hirtelen torpantam meg, hogy majdnem fellöktem egy járókelőt.
Az ablak melletti asztalnál anya és Larisza ültek.
Anya, aki a telefonban a magas vérnyomástól és a gyógyszerre való pénzhiánytól haldoklott, most élénken falta a tenger gyümölcseivel készült tésztát. Larisza pedig, az én szegény, rendelői huzattól kimerült húgom, egy hatalmas tányér előtt ült valami kifinomultan drága étellel és egy pohár borral. A széktámlán egy márkás fehérnemű-butik zacskója lógott.
Éreztem, hogy bennem valami kattan. Hangosan, tisztán. Mintha elszakadt volna egy húr, amelyen harminchárom éve függött a türelmem.
Bementem az étterembe.
— Jó étvágyat — mondtam, odalépve az asztalukhoz.
Larisza félrenyelte a bort. Anya megdermedt, a villával a szája előtt, amelyről egy kérdőjel alakú garnéla lógott.
— Katya? — anya gyorsan letette a villát. — Mi csak… Lariszocskát akartuk kicsit kényeztetni. Depressziós volt, az orvos pozitív érzelmeket írt fel neki.
— Látom — bólintottam, a fehérneműs zacskóra nézve. — Ötezerért csipkés bugyi a legjobb gyógymód búskomorság ellen. Azt hittem, a pénz gyógyszerre kell a vérnyomásra.
— Ne számolgass a pénzünkben! — visított fel Larisza, azonnal támadásba lendülve. Ápolt, sima arca vörös foltokban lángolt. — Te adtad — ajándék volt! Az ajándékot meg nem hányják szemre!
— Nem ajándékoztam — válaszoltam nyugodtan, jeges hangon. — Segítettem túlélni. De látom, a túlélés luxusosztályon zajlik.
— Kicsinyes vagy! — szólt közbe anya, szalvétával törölgetve a száját. — Egyszer az életben eljöttünk kikapcsolódni, te meg jelenetet rendezel. Szégyelld magad, Katya! Te vagy az idősebb, neked kellene megértened. Lariszának finom lelke van, örömre van szüksége. Te meg… száraz kenyér vagy.
Anya sértett erényességet próbált erőltetni az arcára, de az állán csillogó garnélarák-szósz tönkretette az egész pátoszt. Úgy nézett ki, mint egy száműzött királynő, akit rajtakaptak, hogy lopott kolbászt eszik.
— Rendben — mondtam. — Örüljetek. A számlát remélem, magatok fizetitek.
Megfordultam és elmentem, érezve a hátamon az égető pillantásukat.
Egy hétig hallgattam. Nem hívtam, nem írtam. Anya is tartotta a szünetet, nyilván arra várva, mikor ébred fel bennem a lelkiismeret. De a lelkiismeret helyett egészséges harag ébredt.
Aztán eljött a hónap elseje. A Nagy Fizetés Napja.
9:00-kor megszólalt a telefon.
— Katya, elfelejtetted? — anya hangja követelő volt, minden bevezetés nélkül.
— Nem felejtettem, anya. Csak úgy döntöttem, megváltoztatom a segítség formáját.
— Mármint? — feszült meg a vonal.
— Úgy értem, több pénz nem lesz.
Csend támadt. Olyan sűrű, hogy késsel lehetett volna vágni és vaj helyett kenyérre kenni.
— Te… megőrültél? — suttogta végül anya. — Fizetnünk kell a lakást! Ennünk kell! Lariszának hitel van a telefonjára!
— Larisza dolgozik — mondtam tagoltan. — Fizessen. Ami az ételt illeti… ne aggódj. Nem maradtok éhen.
— Kötelességed! — visította anya ultrahangon. — Felneveltelek! Nem aludtam éjszakákat! Te vagy az idősebb, neked kell eltartanod a családot! Mit képzelsz, éheztetni akarsz minket?!
Íme. A koronamondat. „Éheztetni.”
— Várj — vetettem oda röviden, és bontottam a vonalat.
A „Svetofor” szupermarketben tömeg volt, és kartonszag terjengett. Oleg tolta a bevásárlókocsit, a bajsza alatt mosolyogva.
— Katya, biztos vagy benne? Ez kegyetlen.
— Kegyetlen az, ha valaki betegségekről hazudik, és éttermekben veri el a lánya pénzét, miközben az foltozott harisnyában jár — vágtam rá, és bedobtam a kocsiba egy öt kilós zsákot a legolcsóbb lisztből.
Megvettünk mindent a „válságkosár” listája szerint:
— Egy doboz tészta.
— Tíz csomag hajdina (akciósan).
— Kristálycukor.
— Növényi olaj (úgy öt liter).
— „Princessa Nuri” filteres tea…
— És hab a tortán: három fagyasztott csirke.
Összesen: ötezer rubel. Tekintélyes hegy élelmiszer.
Odahajtottunk anyáék házához. Megkértem Olegot, várjon a kocsiban. Ezt a szamuráj-utat egyedül kellett végigjárnom.
Az ajtót Larisza nyitotta ki. Selyem köntösben volt, a szeme alatt tapaszokkal.
— Ó, futár? — nyújtotta el lustán, nem látva engem a csomaghalom mögött.
— Boldogságszállítás — törtem be az előszobába, és csattanva letettem a szatyrokat a földre.
A zajra anya is kiszaladt.
— Katya? Mi ez? — reménykedve nézett bele a legközelebbi zacskóba, finomságokat várva.
— Ez étel — jelentettem ki ünnepélyesen. — Hiszen féltetek az éhínségtől. Tessék. Egy hónapra elég, ha takarékosan esztek. Tészta, gabonák, olaj. Minden tápláló, kalóriadús. Hogy Larisza ne olvadjon el.
Anya kivett a dobozból egy csomag tésztát, és úgy nézett rá, mintha döglött patkány lenne.
— Te gúnyolódsz? — kérdezte halkan. — Mi ez? És hol a pénz?
— Pénz nincs — tártam szét a kezem. — Jelzáloghitelem van, anya. És Vikának szandál kell. De nem vagyok vadállat, nem hagyhatom, hogy a szeretett családom éhen maradjon. Egyetek egészséggel.
— Hogy merészeled! — Larisza letépte a tapaszokat az arcáról. — Én ezt nem eszem meg! A gluténtől felfúvódik a hasam! Nekem zöldség kell, hal, sajtok!
— A glutén, Lariszocska, remekül gyógyítható munkaterápiával — mosolyogtam. — Sajtot akarsz? Menj dolgozni teljes állásban. Vagy vállalj mellékest. Nálunk a klinikán például takarítót keresnek. Padlót mosni. Rugalmas beosztás, barátságos kollektíva.
— Ki innen!!! — ordította anya, bíborvörösen. — Takarodj innen, hálátlan dög! A lábad be ne tedd ide többé! Vidd a makaronidat és tűnj el!
— Ugyan már — igazítottam meg nyugodtan a cukroszsákot. — Az ajándék át lett adva. Szívből.
— Meg fogod bánni! — kiáltotta Larisza a hátam mögött. — Mindenkinek elmondom, milyen smucig vagy!
— Mondd csak — fordultam vissza az ajtóban. — És mindenképp csatolj fotót a tésztáról is. Hadd lássák az emberek, hogyan gondoskodik a nővér a rokonai ellátásáról.
Ott álltak a folyosón, tanácstalanul és dühösen, az élelmiszeres szatyrok között, mint két hisztis hercegnő egy segélyraktárban. Larisza belerúgott a hajdinás zacskóba, az kiszakadt, és a dara vidáman zizegve szóródott szét a parkettán, barna aranyként peregve.
— Össze kell majd szedni — jegyeztem meg. — Különben elszaporodnak a csótányok. Ők, veletek ellentétben, nem büszkék.
És kimentem, gondosan becsukva az ajtót.
A kocsiban remegtem. Az adrenalin visszahúzódott, átadva a helyét az ürességnek.
— Na, milyen volt? — kérdezte Oleg, miközben beindította a motort.
— Hangos — fújtam ki a levegőt. — És hajdinás.
Este Oleggel a konyhában ültünk. Vika aludt.
— Tudod — mondtam, a laptop képernyőjét nézve, ahol egy utazási iroda oldala volt megnyitva —, tulajdonképpen tényleg rossz lány vagyok.
— Borzalmas — helyeselt Oleg, beleharapva a szendvicsbe. — Valóságos szörnyeteg. Egyébként van egy last minute törökországi út három főre. Ötcsillagos. Pont annyiba kerül, amennyit megspóroltál a „humanitárius segélyen”.
— Foglald le — mondtam.
Két hét múlva közös ismerősök mesélték, hogy Larisza valóban elment másodállást keresni. Az Instagramján kevesebb lett a kávézós fotó, és több a szomorú idézet a közeli emberek árulásáról. Anya pedig… anya mindenkinek a szomszédok között azt meséli, hogy sorsukra hagytam őket.
Csakhogy a szomszédok látják, ahogy Larisza szatyrokat cipel ki a boltból, és már nem taxival jár.
És én? Én egy nyugágyon fekszem, a türkizkék tengert nézem, és arra gondolok, hogy a hajdina mégiscsak nagyszerű dolog. Nemcsak jóllakat, hanem az agyat is remekül kitisztítja. A családi kapcsolatokat is.
Mint kiderült, a rokonok szeretete egyenesen arányos az átutalás összegével. Ha pedig a szeretet pénzbe kerül — az nem szeretet, hanem fizetős szolgáltatás.
