— Kollégiumban lakom. Kétágyas szobában. Egy szobatárssal, aki hajnali háromkor zenét kapcsol be.
— Nasztjuska, gyere ide, drágám! — a nagyapa felállt az asztaltól, kitárta a karját. — Na, mesélj — hogy élsz abban a lakásban, amit vettem neked? Megnyitottad már a saját rendelődet?
Nasztya mozdulatlanná dermedt a pohárral a kezében. A „Kárpáti Gerinc” étterem, a nagyapa jubileuma, az egész család az asztalnál. Petro Olekszijovics tíz év után tért vissza Németországból — napbarnítottan, ősz hajjal, boldogan. Ő pedig ott áll, és nem érti, miről beszél.
— Milyen lakásról, nagyapa?
— Hogyhogy milyenről? — csodálkozva nézett Olekszanderre. — Hiszen öt éve pénzt adtam neked, Sasa. Kezdőtőkének Nasztyának. Te kérted — mondtad, hogy befejezi a főiskolát, állatorvosi rendelőt akar nyitni, segítsek. Segítettem is.
Olekszander, Nasztya apja, elsápadt. Megpróbált mosolyogni:
— Apa, biztos összekeversz valamit…
— Semmit nem keverek össze. Átutaltam a pénzt. Komoly összeget. A lányodnak. Az ő vállalkozására.
Nasztya érezte, ahogy az asztal az egyetlen támaszává válik a keze alatt. A hangja halkan szólt, de mindenki hallotta:
— Kollégiumban lakom. Kétágyas szobában. Egy szobatárssal, aki hajnali háromkor zenét kapcsol be. Két állásban dolgozom, hogy kifizessem ezt a szobát, és hogy legalább néhány fillért félretehessek az álmomra.
Larissza, az anyja, olyan hirtelen pattant fel, hogy a pohár felborult, a vörös száraz bor végigfolyt az abroszon.
— Sasa, mit beszél?! Mit jelent ez?!
— Ő maga nem akart segítséget! — emelte fel a hangját Olekszander. — Túl büszke, mindent egyedül, mindent maga…
— Hazudsz — fordult Nasztya az apjához, és hangjában acél csendült. — Egyszer sem ajánlottál fel nekem semmit. Azt mondtad, nincs pénz. Hogy az állatorvoslás butaság. Hogy oldjam meg magam, mint egy felnőtt.
— Nasztya, ne találj ki dolgokat!
— Nem találok ki semmit. Öt évig éltem egy hatméteres szobában, és számoltam, mennyi van még fizetésig. Te pedig minden alkalommal azt mondtad, milyen hálátlan vagyok. Milyen semmirekellő. Hogy semmi nem lesz belőlem.
Petro Olekszijovics lassan leült. Az arca kővé dermedt. Hosszú, nehéz pillantást vetett a vejére.
— Olekszander. Gyere ki. Most.
— Apa, majd később, nem mindenki előtt…
— Most mondtam.
A nagyapa megfogta Nasztya kezét, és a kijárat felé vezette. Larissza utánuk sietett, de ő röviden megállította:
— Menj haza. Majd elintézzük nélküled.
Némán utaztak. Nasztya az út szélére, Lviv külvárosába vezette — szürke panelházak, piszkos hó, hámló falú kollégium. Felmentek a negyedikre, dohszag és idegen étel illata terjengett. Nasztya kinyitotta az ajtót.
A szoba apró volt. Ágy, asztal, szekrény. A párkányon egy aprópénzzel teli üveg állt — Nasztya minden szabad fillért oda tett félre. Mellette egy régi fénykép feküdt: ő, még egészen kislányként, a karjában egy kölyökkutyával. A hátoldalán a nagyapa kézírása: „Az én Nasztjuskámnak — a jövő legjobb állatorvosának.”
Petro Olekszijovics felvette a képet, forgatta a kezében. Sokáig hallgatott. Aztán leült az ágy szélére.
— Öt éve így élsz. Öt éve hazudott nekem, hogy megnyitottad a rendelőt. Hogy nincs időd felvenni a telefont, mert dolgozol.
Nasztya leült mellé.
— Nem tudtam, hogy pénzt adtál. Azt hittem, csak elmentél, és elfelejtettél engem.
— Egyetlen napra sem felejtettelek el, napocskám.
Felállt, zsebre tette a fényképet.
— Holnap elmegyek rendet tenni. Te pedig pakolj. Normálisan fogsz élni.
Másnap Petro Olekszijovics iratokkal teli mappával érkezett Nasztyához. Az arca komor volt, ajkai összeszorítva. Felhívta Olekszandert, és utasította, hogy jöjjön a szülői házba. Nasztya is odament. Larissza is.
Amikor az apa belépett, a nagyapa némán kinyitotta a mappát, és a papírokat az asztalra tette. Olekszander ránézett, majd elfordította a tekintetét.
— Itt az utalás. Itt a dátum. Itt az aláírásod. És itt — három nappal később — az utalás a te számládra. Fillérre pontosan.
Larissza az asztalba kapaszkodott.
— Sasa, mondd, hogy ez tévedés. Mondd!
Olekszander hallgatott. Aztán megszólalt, de a hangja hamisan csengett:
— Meg akartam őrizni. Neki. Nasztya fiatal volt, tapasztalatlan. Úgy döntöttem, várok, míg felnő. Az állatorvosi rendelő komoly vállalkozás, kapcsolatok kellenek, tapasztalat…
— Elég — állt fel Nasztya. — Soha nem akartál nekem semmit odaadni. Soha. Azt akartad, hogy függjek tőled. Hogy odakússzak, kérjek, hálálkodjak. Hogy mindig az orrom alá dörgölhesd, milyen kudarc vagyok. Milyen haszontalan. Féltél, hogy önálló leszek, és többé nem leszek rád utalva.
Olekszander felpattant:
— Tudod te, mennyit költöttem rád?! Mennyi erőt, ideget?!
— A nagyapám pénzét költötted rám. És még azt sem — lépett közelebb Nasztya. — Elloptál tőlem öt évet az életemből. Öt évig éltem koldusként, azt hittem, velem van baj. Hogy egyszerűen nem igyekszem eléggé. Te pedig nézted, és hallgattál.
Larissza az ablak felé fordult. A válla remegett.
Petro Olekszijovics felállt, nehezen az asztalra támaszkodva.
— Figyelj, Olekszander. Holnap átutalod a teljes összeget Nasztyának. Az egészet. Ha késel — bíróságra viszem, és hidd el, lesz pénzem jó ügyvédekre. Egy hét múlva pedig családi ebéd lesz. Eljössz, és mindenki előtt elmagyarázod, pontosan mit tettél. Az összes rokon előtt. És én személyesen gondoskodom róla, hogy mindenki tudja, ki vagy.
— Apa, ez megalázás…
— Magadat aláztad meg. És még valami — a végrendeletben többé nem szerepelsz. Mindent Nasztya kap. Te pedig élj a fizetésedből, és gondolkodj el rajta, megérte-e.
Olekszander tiltakozni próbált, de a nagyapa intett a kezével:
— Menj. Undorodom rád nézni.
Három nap múlva a pénz megérkezett Nasztya számlájára. Petro Olekszijovics maga ellenőrizte, és azonnal talált neki egy rendes lakást — világos egyszobásat nagy ablakokkal, csendes környéken. Nasztya a szoba közepén állt, és nem hitte el, hogy ez valóság.
— Ez a tied, napocskám. Mindig is a tied volt.
Megölelte a nagyapját, és végre sírni kezdett. Sokáig, megkönnyebbülten, felszabadulva.
Még egy hét múlva a szülői házban összegyűlt az egész család. Mindenki eljött — nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek. Petro Olekszijovics felállt, és röviden, fölösleges szavak nélkül elmondta: hogyan adott pénzt, hogyan sajátította ki Olekszander, és hogyan élt Nasztya öt évig nyomorban.
A csend olyan sűrű volt, hogy hallani lehetett, ahogy valaki nyel egyet.
— Olekszander, most te jössz — mondta a nagyapa.
Az apa felállt. Elővett egy lapot, amely remegett a kezében. Olvasni kezdte. A hangja tompa, monoton volt. Vallomás. Bocsánatkérés. Ígéret, hogy többé nem hazudik.
De a szavak üresek voltak. Nasztya ránézett, és látta: nem azért olvassa, mert megbánta. Hanem mert sarokba szorították. Mert fél, hogy örökség nélkül marad.
Vera néni felállt, és demonstratívan elhagyta az asztalt. Utána még hárman követték. Olekszander megdermedt, nem tudta, hova tegye a kezét.
— Ülj le — mondta Petro Olekszijovics. — És ne közeledj Nasztyához, amíg ő maga nem hív. Ha egyáltalán hív valaha.
Eltelt fél év. Nasztya megnyitotta a rendelőt — kicsi volt, de világos, új felszereléssel és ragyogó cégtáblával. Az első páciense egy vörös macska lett, akit szinte ingyen gyógyított meg. A gazdája elmesélte a barátnőinek. Egy hónap múlva már egy hétre előre tele volt a naptár.
Este, amikor az utolsó kliens is elment, Nasztya bezárta az ajtót, és leült a fotelbe. Az asztalon ott feküdt ugyanaz a fénykép a kiskutyával — most már keretben. Felvette, és végighúzta az ujját a nagyapa kézírásán.
A telefon megremegett. Üzenet az apjától: „Nasztya, találkozhatnánk? Beszélhetnénk?”
Sokáig nézte a kijelzőt. Aztán lezárta a telefont, és a táskájába tette.
Nem ma. Talán egyszer. Vagy talán soha.
Az élete többé nem függött azoktól, akik valaha döntöttek helyette. Ő maga építette fel — a saját akaratával, a saját kezével. És ezt már senki nem veheti el tőle.
A rendelő ablakpárkányán ott állt ugyanaz az aprópénzes üveg a kollégiumból. Üresen. Nasztya emlékeztetőnek hagyta meg: végigjárta ezt az utat. Túlélte. Győzött.
És most, amikor esténként hazatért a saját lakásába, ahol égett a lámpa és friss kenyér illata szállt, ahol a nagyapja várta vacsorával és németországi történetekkel, végre megértette, mit jelent otthon lenni.
