– Mi van ott nálad?..
Rex morgott és ásott, ásott és morgott. A hó szökőkútként repült szét.
– Rex, kinek mondtam!.. Mi a…?
Mihajlo közelebb lépett. És ekkor meglátta, hogy a hóból egy táska bukkan elő. Rex belekapott a fogaival, és húzni kezdte.
– Állj! A kezei maguktól nyúltak a cipzárhoz. A szíve hevesebben vert – a hidegtől vagy az előérzettől…
Kicipzározta, és…
Mihajlo a kis parkon ment keresztül, összegörnyedve a szúrós szélben. A december kegyetlen volt – olyan, hogy még a verebek is mogorván ültek, mintha az egész fehér világra haragudnának.
– Rex, gyerünk gyorsabban! – kiáltotta a juhászkutyának, amely a hótorlaszok között rohangált, felkapott pofával, valamit szimatolva, amit csak ő értett.
A kutya még a fülét sem mozdította. Tovább ásta a havat, mintha ott lenne elásva az évszázad kincse.
– Rex, kinek mondtam!
Semmi reakció. A kutya egyre vadabbul kaparta a havat, nyüszítve, szétfröcskölve maga körül a hókupacokat. A tarkóján felborzolódott a szőr.
Mi a csuda ez? – gondolta Mihajlo, és gyorsabban indult felé.
Egész életében kutyákat tartott. Gyerekkora óta. Az apja azt mondta: „Fiam, jegyezd meg – a kutya nem árulja el az embert. De az ember, hát az ember igen.”
És igaza volt egyébként. A felesége három éve ment el – valami középvezetőhöz, akinek szép szavai voltak és rossz tettei. Gyerek nem volt, hála istennek. Maradt ő meg Rex.
Így hát ketten éltek – egy háromszobás lakásban a külvárosban, ahol a szomszédok köszöntek, de nem tolakodtak a lelkébe.
Mihajlo közelebb lépett. Rex valakire morgott – a semmibe. Morgott és ásott, ásott és morgott. A hó szökőkútként repült szét.
– Mi van ott nálad?
És ekkor meglátta, hogy a hóból egy táska bukkan elő. Egy közönséges sporttáska, fekete, kopott cipzárral, félig betemetve hóval. Rex belekapott a fogaival, és húzni kezdte.
– Állj! – Mihajlo vállal félrelökte a kutyát, és leguggolt.
A kezei maguktól nyúltak a cipzárhoz. A szíve hevesebben vert – a hidegtől vagy az előérzettől…
Kicipzározta, és megdermedt. Odabent valami élő mocorgott – kiscicák!
Négy apró szőrgombóc bújt egymáshoz. A szemük csukva, a lábuk vékony, mint a gyufaszál. Az egyik vörös, kettő csíkos, a negyedik hófehér, akár a körülöttük lévő hó.
– Istenem – lehelte Mihajlo, és érezte, ahogy odabent valami összeszorul.
Rex odanyomta az orrát a vállához, és nyüszített – halkan, szánakozva. Mintha azt kérdezné: „Na, gazdi? Mit csinálunk?”
Mihajlo soha nem szerette a macskákat. Egyáltalán. Olyan lényeknek tartotta őket, akik „a maguk eszén járnak” – hidegek, számítóak, nem képesek igazi hűségre.
A kutya az ajtóban fogad, még akkor is, ha csak öt percre ugrottál le a boltba. És a macska? A macska úgy néz rád, mintha tartoznál neki.
De most élő lények feküdtek előtte, akiket valaki kidobott, mint a szemetet. Biztos pusztulásra.
Ki tesz ilyet? – villant át a fején. És rögtön utána egy másik gondolat: „Ugyan mindegy, ki? Hiszen élnek!”
A vörös kiscica halkan felnyikkant, és megpróbálta az orrocskáját Mihajlo tenyerébe fúrni. Az összerezzent – a meglepetéstől, a történtek képtelenségétől, attól, hogy a mellkasában hirtelen melegség gyúlt.
– Jól van – mondta hangosan. – Jól van, jól van.
Visszahúzta a cipzárt. A kezébe vette a táskát – könnyű volt, szinte súlytalan. Rex körülötte forgolódott, nyüszített, az orrával a táskát bökdöste.
– Menjünk haza – vetette oda Mihajlo, és elindult, szorosan a mellkasához szorítva a leletet.
A szél a hátába fújt. A hó csikorgott a lába alatt. A fejében pedig egyetlen gondolat forgott:
– Tényleg hazaviszem őket? Hiszen sosem állhattam a macskákat.
Otthon Mihajlo első dolga volt, hogy maximumra kapcsolja a fűtőt, és óvatosan kirakta a kiscicákat egy régi plédre. Rex azonnal melléjük feküdt, a pofáját a mancsaira tette, és feszült tekintettel figyelte gazdája minden mozdulatát.
– Na hát – motyogta Mihajlo, a nyivákoló kis gombócokat nézegetve –, most már gondolkodni kell.
A kiscicák mocorogtak, panaszosan sípoltak – vékonyan, kétségbeesetten, mintha az utolsó erejük is elszállna. Mihajlónak fogalma sem volt, mennyi idősek – egyhetesek? Kéthetesek? A szemük csukva, tehát egészen picik.
Felment az internetre. Olvasott, fintorgott: „Etetni két-három óránként. Meleg tejet nem szabad, csak speciális tápszert. Pocaksimogatás szükséges.”
– Pocaksimogatás?! – bukott ki belőle hangosan.
Rex felkapta a fülét.
– Nem neked mondtam – legyintett Mihajlo.
Felöltözött, és elszáguldott a kerület másik végében lévő állatpatikába. Vett cicatápszert, apró cumis üvegeket, pipettákat – biztos, ami biztos. Az eladó kíváncsian nézett rá, de nem kérdezett semmit.
Hazatért, az útmutató szerint bekeverte a tápszert. Megpróbálta megetetni a vöröset – a legélénkebbet. Az először elfordult, aztán mégis rácuppant, és mohón nyelni kezdett.
– Így ni, ügyes – suttogta Mihajlo, érezve, ahogy a vállában a feszültség kicsit oldódik.
Sorban megetette mindegyiket. Rex egy lépésre sem tágított, megszaglászta a kiscicákat, halkan nyüszített. Mihajlo még meg is lepődött: a kutya úgy viselkedett, mintha a saját kölykei lennének.
A következő napok valami őrültekházává változtak. Mihajlo alig aludt – éjszaka felkelt, hogy megetesse a bandát. Cserélte alattuk az alátétet, lámpa alatt melegítette őket, nedves kendővel masszírozta a pocakjukat, ahogy az interneten írták.
A munkáját kénytelen volt távmunkára váltani – szerencsére a főnöke megértő volt. „Családi körülmények” – hazudta Mihajlo. Bár valamilyen értelemben nem is hazudott.
Rex nem tágított a kiscicák mellől. Melléjük feküdt, a testével melegítette őket, nyalogatta, amikor sírtak. Mihajlo nézte ezt, és a fejét csóválta:
– Te megőrültél? Hiszen ezek macskák!
De a kutyát ez cseppet sem érdekelte.
És egy idő múlva, amikor a kiscicák már rohangáltak a lakásban, Mihajlo gazdákat kezdett keresni nekik. Hirdetéseket tett fel a közösségi médiában, helyi csoportokban, még a lépcsőházban is kiragasztott szórólapokat. Őszintén írta: „Hóban találtuk, felnevelve, egészségesek, otthont keresnek.”
Sok jelentkező volt. Több, mint várta.
Először a csíkosat vitték el – egy fiatal pár gyerekkel. A kisfiú magához szorította a cicát, és sugárzott a boldogságtól. Mihajlo kikísérte őket az ajtóig, és furcsa ürességet érzett odabent.
– Na, egy már gazdára talált – mondta Rexnek.
A másik csíkosat egy idős asszony vitte el – azt mondta, egyedül él, és társaságra van szüksége. Mihajlo sokáig faggatta: van-e tapasztalata, tud-e gondoskodni róla, nem gondolja-e meg magát? Az asszony elmosolyodott:
– Fiam, egész életemben macskákkal éltem. Ne aggódj.
Elhitte neki.
A fehér cicát egy diák lány vitte el – vékonyka teremtés hatalmas szemekkel. Azt mondta, szobát bérel, és hiányzik neki a melegség. Mihajlo odaadta neki a tápot, mindent részletesen elmagyarázott. A lány hallgatta, bólogatott, aztán hirtelen megkérdezte:
– És maga miért nem tartja meg?
Mihajlo zavarba jött:
– Én? Én nem vagyok macskás ember.
– Kár – mondta a lány. – Látszik, hogy szereti őket.
Szó nélkül kísérte ki. Becsukta az ajtót. Ránézett Rexre, aki a pléd mellett feküdt, és mintha szemrehányóan nézett volna rá.
Egy maradt – a vörös. Az első, amelyik azon az éjszakán rácuppant az üvegre.
Mihajlo mindenkit felhívott, aki jelentkezett a hirdetésre. De vagy „meggondolták magukat”, vagy „már vittek másikat”, vagy „túl kicsi, ha megnő, hívjon”. Végül úgy döntött, beviszi a menhelyre.
Szombaton ment. A menhely a város szélén volt – egy régi ház, kutyaszaggal és klórral. A nő minden különösebb kérdés nélkül átvette a kiscicát.
– Ne aggódjon, gazdát találunk neki – mondta.
Mihajlo bólintott, megfordult, és elindult kifelé. Gyorsan, vissza sem nézve.
Hazatért. Rex a helyén feküdt, és szomorúan nézte az üres plédet. Nem evett, nem ivott. Csak feküdt – olyan arccal, mintha elárulták volna.
Mihajlo próbálta elterelni a figyelmét – hívta sétálni, felkínálta a kedvenc jutalomfalatját. A kutya meg sem mozdult.
– Na mi van veled, mint valami emberrel? – mondta Mihajlo, leülve mellé. – Hiszen jó helyre kerültek. Minden rendben.
Rex felemelte a pofáját, és ránézett a gazdájára – hosszan, figyelmesen. És Mihajlo hirtelen megértette: a kutya szomorú. Igazán. Azok után a kis gombócok után, akiket a hóból ásott ki.
– Istenem – sóhajtotta Mihajlo, és az arcát dörzsölte a kezével. – Mit művelsz velem, he?
A kutya az ölébe hajtotta a fejét. És akkor Mihajlo döntött. Gyorsan, impulzívan, teljesen rá nem jellemző módon.
Felkapta a kabátját, az autókulcsot, és visszarohant a menhelyre.
– A kiscicáért jöttem – hadarta. – A vörösért, amelyiket egy órája hoztam.
A nő meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Meggondolta magát?
– Igen. Kérem, adja vissza.
A nő melegen, megértően elmosolyodott, és bement a hátsó helyiségbe. Mihajlo ott állt, zsebében ökölbe szorított kézzel. A szíve úgy vert, mintha valami őrültséget csinálna.
Talán az is volt.
Mihajlo hazafelé vezetett, a mellkasához szorítva a hordozót a vörös kiscicával. Az panaszosan nyávogott, kaparta belülről, ki akart jutni. A fejében pedig egyetlen gondolat forgott: „Teljesen megbolondultam? Macskát tartok!”
Egész életében elvek embere volt. Kutyás. Nem olyan, aki hirtelen ötlettől vezérelve meggondolja magát. És most tessék – visszafordult. Egy kutya szomorú szemei miatt.
– Rex az őrületbe kerget – gondolta, és elmosolyodott.
De legbelül tudta, hogy nem csak Rexről van szó. Arról is, hogyan érezte magát ezekben a hetekben. Szükségesnek. Fontosnak. Élőnek, végre.
Kinyitotta a lakásajtót – Rex az előszobában ült. Ült és nézett. Mintha tudta volna, hogy a gazda nem egyedül tér vissza.
– Na – mondta Mihajlo, letéve a hordozót a földre –, üdvözöld a barátodat.
Kinyitotta az ajtaját.
A vörös kiscica kibotorkált, vékony lábacskáin imbolyogva, és azonnal beleütközött a juhászkutya hatalmas pofájába.
Rex óvatosan megszagolta, aztán megnyalta – egyszer, gyengéden, a feje búbjától a farkáig. A kiscica nyávogott, odadörgölőzött a kutya pofájához, és dorombolni kezdett.
Mihajlo az ajtófélfának támaszkodva állt, és nézte ezt a jelenetet. Odabent valami felmelegedett, kisimult, mintha valaki levette volna a mellkasáról a nehéz követ.
– Na jó – mormogta. – Akkor mostantól hárman élünk.
Rex a kiscica nyomában járt, őrizte, nem engedte oda, ahová nem kellett. Amikor a kicsi elaludt, a kutya mellé feküdt, összegömbölyödött, és az oldalával melegítette.
Mihajlo figyelte őket, és csodálkozott: hogyan lehet, hogy a kutya úgy fogadta a macskát, mintha a sajátja lenne? Egyszerűen csak megszerette. És ő maga?
Egy este Mihajlo a kanapén ült laptoppal az ölében, a projekten dolgozott. A kiscica felmászott a térdére, összegömbölyödött, és hangosan dorombolni kezdett.
Mihajlo gépiesen megsimogatta – egyszer, kétszer. Puha szőr, meleg pocak, rezgés az ujjai alatt. És hirtelen észrevette, hogy tetszik neki. Tetszik ez a melegség, ez a bizalom.
Mindig azt hitte, a macskák hideg lények. Hogy nem kötődnek, nem szeretnek igazán. Erre itt fekszik az ölében, dorombol, hatalmas sárga szemekkel néz rá, tele rajongással.
– Talán csak nem a megfelelő macskákkal találkoztam? – gondolta Mihajlo, és elmosolyodott.
Rex nem messze feküdt, a pofáját a mancsaira tette, és szunyókált. De Mihajlo látta, hogy a kutya nem alszik. Fél szemét kinyitotta, ránézett a gazdára, aztán megint becsukta. Elégedetten, békésen.
– Köszönöm, barátom – mondta neki gondolatban Mihajlo.
Ha nem lett volna Rex, elsétált volna amellett a táska mellett a hóban. Észre sem veszi.
– Azt hittem, ilyesmire csak az emberek képesek – gondolta Mihajlo.
Pedig kiderült, hogy az emberek gyakran épphogy elsétálnak mellette. Behunyják a szemüket, befogják a fülüket, és azt mondják maguknak: „Nem az én dolgom. Nem az én problémám.”
Teltek a hetek. A kiscica nőtt – gyorsan, szinte szemmel láthatóan. A parányi gombócból fürge vörös kis ördög lett hatalmas fülekkel és hosszú farokkal.
Mihajlo Rudiknak nevezte el – egyszerűen, cicoma nélkül. És Rudik hallgatott a nevére, játszott Rexszel, a bozontos bundájában aludt.
A szomszédok csodálkoztak:
– Mihajlo, neked macskád van?
– Aha – felelte vállat vonva.
– Hiszen te mindig kutyás voltál!
– Az voltam. Most már macskás is.
Nevettek, nem hitték el. Mihajlót viszont nem érdekelte. Fél év telt el.
Mihajlo a kanapén ült, a telefonján görgette a híreket. Rex elnyúlva feküdt a szőnyegen, Rudik a hátán aludt – vörös gombóc a szürke bundán. Mint egy festmény.
A telefon képernyőjén fotó jelent meg. A csíkos macska – már felnőtt, kövér, elégedett – egy kisfiú ölében hever. Ugyanannál a fiúnál, aki elsőként vitte el a kiscicát.
Mihajlo elmosolyodott, tovább lapozott. Üzenet:
– Az én Kuzjám igazi családom lett. El sem tudom képzelni, hogyan éltem nélküle korábban.
Fotó: ősz hajú nagymama fotelben, az ölében fekete-fehér macska – hatalmas és bolyhos.
Aztán a diák lány írt:
– Hógolyó megnőtt! Most már a szerencsehozóm – minden vizsgám jeles lett. Imádom.
A képernyőről egy kék szemű fehér macska nézett vissza – büszke, független, gyönyörű.
Mihajlo hátradőlt a kanapén, és kifújta a levegőt. A mellkasában melegség áradt szét – furcsa, szokatlan, de kellemes.
Mind a négyen élnek. Mind boldogok. Mind otthonra találtak!
– Hallod, Rex – mondta hangosan –, hiszen te mentetted meg őket!
A kutya fél szemét kinyitotta, ránézett a gazdára, majd újra becsukta. Rudik álmosan nyávogott, és a másik oldalára fordult.
Az ablakon túl sütött a nap. A tavasz átvette az uralmat – a hó olvadt, csordogáltak a patakok, énekeltek a madarak.
És a város szélén lévő lakásban hárman éltek: egy férfi, egy kutya és egy vörös macska…
