Ezzel a hírrel hívta fel Marina a lányát, akivel utoljára három éve beszélt. Bár azt is nehéz volt beszélgetésnek nevezni. Csak köszönésváltás volt a boltban, a sorban.
– Vika, hát Szlavikkal nem voltunk összeházasodva… Meghalt. Minden a gyerekeire szállt. Ők pedig úgy döntöttek, eladják a lakást, és kiraktak engem. El tudod képzelni? Engem! Hiszen én neveltem őket, gondoskodtam róluk, anyjuk helyett anyjuk voltam… – zokogta.
Vika hallgatott. Még mindig sokkban volt.
– Hiszen van lakásod, egyedül élsz benne. Engedd, hogy anya ott lakjon egy ideig, jó?
A „mama” szó Vika számára mindig szinte sértésként hangzott. Soha nem társult hozzá semmi melegség. Az apját Vika egyáltalán nem ismerte. Anyja kerülte ezt a témát. Amíg Vika kicsi volt, hárman éltek a nagymamával az ő lakásában. Szűkösen és szegénységben: a konyhában megfordulni sem lehetett, a meleg vizet a csövek gondjai miatt el kellett zárni, a nagy hálószobában pedig különböző tapéták voltak felragasztva.
Gyerekként Vika azt hitte, ez valami stílus. Felnőve megértette, hogy egyszerűen nem volt pénzük felújításra.
Anyja mindig eltűnt valahol: hol tanult, hol dolgozott. Néha férfikölniszag lengte körül. Az illat időről időre változott.
– Anya, hiányoztál! Játsszunk! – kérlelte Vika, amikor Marina éjjel hazatért.
– Aludj már. Holnap játszunk – legyintett az anyja.
– Anya, de úgy hiányoztál…
– Te nekem is. De az élet bonyolult dolog.
Ezzel minden beszélgetés véget ért, és a holnap sosem jött el.
Amikor nyolcéves volt, Marina megismerkedett Vladiszlavval – egy elvált férfival, aki két gyereket nevelt. Ritka eset. Általában ez tisztességről és felelősségről árulkodik. Eleinte minden jó volt. Éttermekbe és színházakba vitte Marinát, néha Vikát is magukkal vitték. Anya mosolyogni kezdett, és ritkábban kiabált a nagymamával.
Amikor Marina bejelentette, hogy Vladiszlavhoz költöznek, Vika eleinte megörült. Anya megint mellette lesz! És neki, Vikának végre igazi családja lesz. Arról álmodott, hogy barátkozik Vladiszlav gyerekeivel, közös vacsorákról, rajzfilmnézésről, játékokról…
De a költözés napján ezek az álmok mind szertefoszlottak.
Vladiszlavnak tágas háromszobás lakása volt. Gyerekei külön szobákban laktak. És egyikük sem akart lemondani a megszokott életéről.
– Én nem fogok vele lakni! – kiabálta Katya, Vika egykorúja, amikor bevittek a szobájába egy összecsukható ágyat. – Ez az én szobám! Az enyém!
A lány hatalmas hisztériát rendezett. A földre vetette magát, rugdosta a padlót, kiabált. Vladiszlav erőtlenül próbálta csitítani a lányát, Marina pedig még csak közbe sem avatkozott.
Maradt a tartalék megoldás. Artem, Vladiszlav fia.
– Hiszen ő lány. Valahogy… nem lenne normális, ha együtt laknánk – jelentette ki azonnal.
És igaza volt. Artem nemrég töltötte be a tizennégyet. Szabadságra és saját térre vágyott, erre egy alig ismert lányt akartak beköltöztetni hozzá.
A szülői hálóról szó sem lehetett. Ezt a lehetőséget sem Marina, sem Vladiszlav nem vette számításba.
– Hát, egyelőre laksz itt – motyogta az anyja, miközben segített a mostohaapának a konyhába húzni a pótágyat. – Amíg a testvérek meg nem szokják. Aztán majd valahogy megoldjuk.
Itt élni elképesztően nehéz volt. Vika minden reggel pontosan hatkor ébredt. Pont ekkor kelt fel Vladiszlav, és kijött kávét és rántottát készíteni magának reggelire. Ráadásul éjjelente Artem időnként felébresztette, amikor váratlan falatozásokat rendezett. És nem volt saját helye ebben a házban. Egyáltalán.
– Vedd el a könyveidet, mindjárt vacsorázunk! Legalább megkérdeztél volna, mielőtt kipakolod a füzeteidet – morgott Marina, amikor Vika a konyhaasztalnál próbált tanulni.
Összepakolta a tankönyveit a táskájába, és a fürdőszobába ment olvasni, amíg onnan is ki nem zavarták.
– Anya, azt hiszem, jobb lesz nekem a nagyinál – mondta Vika egyszer. – Ott senkit sem fogok zavarni.
Marina éppen zöldséget vágott a leveshez. Még csak hátra sem fordult.
– Hát, ha már nem tudtál kijönni a gyerekekkel… Talán tényleg jobb lesz így mindenkinek.
Nem sírt, nem próbálta maradásra bírni, nem ígért semmiféle változást. Csak vállat vont, és beleegyezett.
Ezután a kislány sokszor megkérdezte magától: mi a baj vele, Vikával? Miért nem akarja őt látni az anyja? Miért nem akarja őt látni az anyja? Miért nem jön el szeptember elsején? Miért nem jár szülői értekezletekre?
Erről óvatosan kérdezgette a nagymamáját, de az csak igyekezett elsimítani a dolgokat.
– Anyád szeret téged. Csak… hát a maga módján. Az emberek mind különbözőek… – mondogatta, miközben Vika a vállán sírt.
A kislány árvának érezte magát. Az anyja havonta egyszer sem telefonált gyakrabban. Nőnap alkalmából nem köszöntötte fel: mondván, még nem vagy nő.
A születésnapját néha elfelejtette. Újévre pedig, ha küldött is ajándékot, az harisnya, olcsó kozmetikai csomag vagy határidőnapló volt.
Amikor Viktória húszéves lett, meghalt a nagymamája. Hirtelen történt. Egyszerűen nem ébredt fel. Vika akkor teljesen összezavarodott.
Amikor felfogta, mi történt, mentőt hívott, felhívta a barátnőjét, leült a padlóra, és az ágy mellett ült, átölelve saját magát.
Az anyja nem jött el.
– Vika, őszintén részvétem, nekem is nehéz – mondta Marina, amikor a lánya elmondta neki, mi történt. – De most Törökországban vagyunk. Tarts ki, nyuszikám.
És a „nyuszi” kitartott. Papírok, temetés, tor… Minden rá hárult. Nagyon hálás volt a barátnőjének, Lérának. Ő telefonálgatta végig az ügynökségeket, megnyugtatta Vikát, amikor zokogott, sőt eleinte vele is lakott.
Nem sokkal korábban a nagymama a lakást az unokájára íratta.
– Te jó kislány vagy, engem nem fogsz kidobni. Kell, hogy legyen saját zugod. Nem akarom, hogy később bíróságokra kelljen rohangálnod – mondta határozottan.
Azóta majdnem öt év telt el. Vikának ott kellett hagynia az egyetemet, pedig államilag finanszírozott helyre vették fel.
Először eladóként dolgozott, aztán futárként, később pedig adminisztrátor lett egy fogászatnál. Csak Léra maradt mellette. A többi barát feloldódott a családi életben, a szürke hétköznapokban és más városokban.
Most viszont hirtelen felbukkant Marina. Elveszetten, szerencsétlenül, és meggyőződve arról, hogy a lánya tartozik neki valamivel.
Vika idegesen nyelt egyet. A sokkot düh váltotta fel.
– Ahhoz, hogy valaki anyának nevezhesse magát, részt kell vennie a gyereke életében! Te meg nem voltál ott a ballagásomon! Nem érdekelt, hogyan vizsgáztam!
– Nem látogattál meg a kórházban, amikor szívproblémáim voltak és műtét fenyegetett. Most meg hirtelen azzal nyomulsz, hogy te vagy az anyám? – horkant fel mérgesen Vika.
– Te csak papíron vagy az anyám, nem az életben!
– De hát nem hagytalak el – tiltakozott bizonytalanul Marina.
– Nem hagytál el? És mit tettél? Kitöröltél az életedből?! Menj most azokhoz, akiket ennyi ideig neveltél!
– Kislányom, próbáltam beszélni velük… Nem érdeklem őket. Teljesen hálátlanok.
– Hát ha nem tudtál velük kijönni – ismételte Vika azokat a szavakat, amelyeket egyszer az anyja mondott –, akkor oldd meg most magad.
Letette a telefont. Vika nem akarta tovább folytatni a beszélgetést. Szeretett segíteni az embereknek, de számára Marina nem ember volt, hanem egy lény, aki valamikor elfelejtette, hogy lánya van.
Valami keserűség maradt a lelkében. A helyzet ellenére mardosta a lelkiismeret. Úgy döntött, felhívja a barátnőjét, és röviden elmesélte a beszélgetést az anyjával.
Lérát nem is kellett kérni. Egy órán belül megérkezett, és hozott magával két csokit meg cukrozott áfonyát – Vika kedvenc desszertjét.
– Na, hogy vagy? Minden rendben? – kérdezte a barátnő, amikor már az asztalnál ültek.
– Nem tudom… Talán – sóhajtott Vika, és kinézett az ablakon. – Úgy érzem magam, mint az utolsó szemét. Mégiscsak… az anyám.
– Igen. Várj csak – szakította félbe Léra. – Most helyretesszük a fejedet. Emlékszel a nagymamád temetésére? Akkor az anyád turistáskodott Törökországban.
– És amikor influenzával feküdtél egyedül, üres hűtővel?… Lehet, hogy anya, de idegen.
– Én… – Vika elakadt. – Akkor is gyötör a lelkiismeret. Mintha valami rosszat tettem volna.
– Tudod, őt valahogy nem gyötörte a lelkiismeret, amikor elfelejtette a születésnapodat. Szóval te se gyötörd magad, amikor nemet mondasz annak a nőnek, aki lemondott rólad!
– Ez a lakás a nagymamádé volt. A nagymamád azt akarta, hogy nyugodtan élj itt, ne pedig bűntudattal gyötörd magad.
Vika bólintott. Sokkal csendesebb lett a lelke. Nem bosszút állt, és nem akart fájdalmat okozni az anyjának. Egyszerűen csak nem akarta az életét ahhoz az emberhez igazítani, aki egykor nem volt hajlandó őhozzá igazodni…
