A „negyvenedik napon” a menye félrehívta Galinát:
– Galina néni, gyermeket várok – mondta halkan.
Galina megdermedt, képtelen volt elhinni. Nem hazudik? Mennyi idő telt el, ki ismeri ezt az idegen lányt? Mi van, ha a gyerek nem is Galina unokája?
Valószínűleg még sokáig vitatkozott volna a fia házasságáról, le akarta volna beszélni, próbálta volna meggyőzni, ha nem történik az a baj. Galina fia, az öröme és boldogsága, fiatal, jóképű és egészséges volt, mégis hirtelen megbetegedett, és gyorsan elhunyt. A negyvenedik napon a menye félrehívta Galinát:
– Galina néni, gyermeket várok.
Galina ránézett a fényképre, és nehéz sóhaj tört fel belőle. A képen a boldog fia a vállánál átkarolta azt a lányt, akit feleségül akart venni.
Nem ilyen menyet képzelt Galina az egyetlen fiának. Mit talált benne? Persze külsőre Katya szép volt: az arca, az alakja – mindene megvolt. De a fiatalok mind szépek, csakhogy az embernek nem a szépséggel kell együtt élnie, hanem a jellemmel.
A végzettségét szégyen volt emberek előtt kimondani – szakiskola. Miről beszélgetnének vele, hiszen két értelmes mondatot sem tud összerakni? Az ilyen lányoknak legfeljebb Lengyelországba vezet az út idénymunkára, ráadásul a szakmája is odaillő – festő-vakoló.
Ráadásul Katya problémás családból származott: az anyja könnyelmű volt, az apját pedig a lány nem is ismerte. Még csak ilyen rokonok hiányoztak Galinának!
Biztosan még sokáig vitatkozott volna a fia házasságáról, ha nem történik meg az a baj. Galina fia, az öröme és boldogsága, fiatal, jóképű és egészséges, hirtelen megbetegedett, és gyorsan elment az élők sorából.
A negyvenedik napon a menye félrehívta Galinát:
– Galina néni, gyermeket várok – mondta halkan.
Galina megdermedt, képtelen volt elhinni. Nem hazudik? Mennyi idő telt el, ki tudja, milyen ez az idegen lány? Mi van, ha a gyerek nem is az unokája?
– Miért hallgattál eddig? – kérdezte hirtelen rekedt hangon.
– Féltem, hogy nem tudom kihordani – vallotta be Katya. – Rosszul voltam.
– Most már nem félsz?
– Félek, de kevésbé. Most sokkal jobban érzem magam, és úgyis meg kellett mondanom magának.
– Költözz hozzám – döntötte el Galina. – Abban a lakásotokban lehetetlen élni.
– Miért mond ilyet? – Katya szeme megtelt könnyel.
Galinának kellemetlen lett. Feleslegesen mondta. Miért is szemrehányást tenni a lánynak – a szüleit nem válogatja az ember.
Az első hónapok nagyon nehezek voltak. Galina a saját házában mindig egyedüli úrnő volt, most meg itt a menye, és parancsolgatni kezdett. Lecserélte a függönyöket – sötét volt neki, látja –, aztán virágágyást kezdett kialakítani a kerítés mellett. Kinek kell az a virágágyás? Még szőlőt is ültetett, mondván, milyen szép lesz.
Néha Galina visszafogta magát, hogy ne vesszen össze apróságok miatt, néha kioktatta a lányt. Az, hogy az ő unokáját hordja, még nem ad jogot arra, hogy megváltoztassa Galina szokásait.
Az újszülöttet a fia nevéről akarta elnevezni, de Katya váratlanul makacskodni kezdett.
– Nem! Mi arról álmodtunk – ha fiú lesz, Szergejnek hívjuk.
– Az akkor volt! Most meg nekünk kell felnevelni ezt a fiút – erősködött Galina.
De Katya hajthatatlan volt, még össze is veszekedtek a név miatt. Bár minek veszekedni – Galinának végül úgyis engednie kellett.
Mindenki azt mondta Galinának, jó lenne tesztet csinálni, hogy megbizonyosodjon: a fiú valóban az unokája. De ő csak legyintett. Miféle tesztek, amikor azok a saját barna szemek néznek a lelkébe, a kis üstök ugyanúgy mered, mint a fia gyerekkorában, és az a mosoly, amitől melegség önti el a szívét. Mintha visszatért volna az időben, arra a napra, amikor megszületett a saját kisfia.
Hirtelen újabb baj érte Katyát. A fia születésével egy időben meghalt az édesanyja is, Galina mindenben segített. Katya a vállán sírt, keservesen zokogott.
– Hogy lehet ez, hogy lehet, anyukám? Galina néni, most már csak maga maradt nekünk Szerjózsával, senki másunk nincs.
Galina elfordította a tekintetét – mintha addig nem lett volna egyedül! Mit látott Katya jót az anyjától? Legfeljebb gyerekkorában, amíg az még nem tért rossz útra. Miért szeretik a gyerekek az ilyen anyákat? Katya is csak sír, már semmi rosszra nem emlékszik.
Hogy Katalin ne fáradjon el a nehéz munkában, Galina elküldte fodrásztanfolyamra. Az sem könnyű munka, de mégiscsak nem építkezés.
Tavaly Szergej első osztályba ment – milyen gyorsan nőnek a gyerekek. Katya azon a nyáron elutazott egy hétre a szomszéd városba egy mesterkurzusra, és ott megismerkedett egy férfival.
És vele kezdődtek Galina bajai. Először Katya titkolta a találkozásaikat, aztán bevallotta, hogy komoly a dolog, és a férfi megkérte a kezét.
– Hagyd nekem Szergejt, és menj, amerre látsz – döntött Galina.
– Galina néni, hogy mondhat ilyet? Az anyja vagyok! Hogy hagyhatnám itt, még ha magánál is?
– Hogyhogy? Talán keveset tettem érted? Még a saját lányomért sem tudtam volna többet tenni, mint érted! Férjhez akarsz menni – menj. De a gyereknek nem kell mostohaapa, neki rendes család kell.
– Galina néni, a rendes család az apa és az anya, a nagyszülők. A fiát nem lehet visszahozni, de én fiatal vagyok, élni akarok. Férjet akarok, még gyerekeket.
– Akkor szülj, akár minden évben, de Szergejt nem adom.
– Én vagyok az anyja.
– Akkor sem adom. Ő az enyém. Érted? Vagy a miénk, vagy az enyém! De nem egy idegen férfié! Elköltözöl hozzá egy másik városba, először csak ünnepeken látom majd az unokámat, aztán évente egyszer. Elfelejt engem, a másik nagymamának meg – a férjed anyjának – úgysem kell majd igazán.
– Miért gondolja ezt?
– Azért, mert tudom! Hálátlan vagy! Én mindent megadtam neked, te meg megfosztasz az egyetlen örömömtől!
És meg is fogja fosztani, ha akarja. Hová mehetne Galina? Még bírósághoz sem fordulhat.
Már hetek óta veszekedtek – Katya csomagolta a holmiját a költözéshez, Galina meg kérlelte, hogy hagyja nála Szerjózsát.
– Legalább a tanév végéig hagyd itt – könyörgött. – Hová vigyem most át?
– Kihagy egy-két hetet, na és? – legyintett Katya.
– Ráíratom a házat – próbálta megvesztegetni a menyét Galina.
Pedig így is nyilvánvaló volt, hogy a házát az unokájára hagyja. Ugyan kire másra? Miért jut neki ez az egész? Elvesztette a fiát – most még az unokáját is elviszik tőle?
Galina a házban bolyongott, már nem tartva vissza a könnyeit. Mintha belül eltört volna benne valami tartóoszlop, az a legfontosabb, amely egész életében megtartotta, és erőt adott, hogy küzdjön a betegségek és bajok ellen.
Tegnap Katalin későn jött haza, ma reggel pedig álmosan és kócosan határozottan lépett be a konyhába:
– Galina néni, komoly beszédem van magával! – jelentette ki.
– Már megint mi az? – sóhajtott fáradtan Galina.
Katya vizet töltött a kancsóból egy pohárba, elé tette:
– Beszéltem a vőlegényemmel, és úgy döntöttünk, hogy ideköltözik. Mindegy, hogy itt vagy ott bérelünk lakást, akkor inkább jöjjön ide. Szerjózsa nem tud a nagymamája nélkül, maga meg nélküle.
– Köszönöm – lehelte Galina.
– És még… ha már így alakult – jött zavarba Katya. – Bocsásson meg, hogy el akartam menni, jó? Hiszen egy napig sem lehettem igazán feleség, egyetlen percig sem… És ha maga akkor nincs, nem is tudom, mit csináltam volna… Szabad magát anyának szólítanom?
Galina nehezen a kezével az asztalra támaszkodva felállt, és átölelte Katyát. Így sírtak ott a konyha közepén, szipogva és egymást vigasztalva.
– A lányom leszel – suttogta Galina.
Hogy ne maradj le az új, érdekes bejegyzésekről, iratkozz fel az oldalra! Írd meg a véleményed és az érzéseid kommentben, és támogasd egy kedveléssel!
