Zinaida Dmitrijevna mérges volt a fiára. Alig hét év telt el azóta, hogy elvette a városi lányt. Már két unokájuk is született.
A menye igazi főnyeremény volt. Tisztelte őt, ajándékokat hozott, anyagilag támogatta a fiát.
Nemrég még azt is megígérte, hogy szanatóriumi üdülést vesz neki. Aztán pár napja sírva telefonált.
– Érti, Iljusa megcsal engem! – zokogta a menye a telefonba. – Nem tudom elhinni, de valószínűleg el fogok válni tőle.
– Ugyan már, Anyu, én jól ismerem a fiamat, nem tehette. Hiszen nagyon szeret téged, mindig ezt mondta nekem. A gyerekeket is szereti.
Ez mind rágalom, kislányom. Ki tudja, miket fecsegnek az emberek, te meg ne higgy nekik. Hallgass a férjedre.
– Hogyne hinnék, Zinaida Dmitrijevna, ha a saját szememmel láttam az SMS-t a telefonján: „Nyuszikám, hogy értél haza? A cicád hiányolt…” – hüppögte tovább a menye.
– Ugyan már, egy SMS. Lehet, hogy irigyek rád, ezért akarják szétrombolni a családot – mondta magabiztos hangon az anyós, amelynek hinni lehetett. – Nekem is küldenek mindenféle butaságot a telefonomra.
Hol hitelt ajánlanak, hol valami linkeket küldenek. Ne sírj, kislányom, ne sírj. A családokban minden megesik. Ne hallgass senkire, higgy a férjednek.
Anya nem tudta, mit válaszoljon, és azt sem tudta, hogyan éljen tovább. A férje természetesen mindent tagadott, és pislogva meglepett arcot vágott.
Aztán egyszerűen jelszót tett a telefonjára, hogy „Anya ne képzeljen róla butaságokat”.
Másnap Anya megérett a döntésre. A végső lépéshez már csak egy kevés hiányzott. Százszázalékos bizonyíték.
Bement egy mobilszalonba, és megkérte, nyomtassák ki a férje számáról a híváslistát. Szerencsére ott dolgozott az egyik volt osztálytársa.
Az egyik szám feltűnően gyakran szerepelt a kimenő és bejövő hívások között, és az nem az ő száma volt.
Anya összeszedte a bátorságát és tárcsázta a számot. Ahogy várható volt, egy nő vette fel.
– Jó napot, Ilja felesége vagyok – mondta Anya rögtön.
A vonalban csend lett.
– Miféle feleség? – szólt bele rekedtes női hang.
– A rendes. A törvényes. És két gyerekünk is van.
Hogy miért mondta el mindezt egy idegen nőnek, Anya maga sem tudta. Valahol mélyen talán női szolidaritásra számított. Vagy talán együttérzésre.
Újra csend lett.
– Honnan van meg a számom? – kérdezte a hang felháborodás nélkül. Inkább sajnálkozva.
– Nem fontos – nyelte le a gombócot Anya.
– És mit akar? – hangos sóhaj hallatszott.
– Nem tudom – felelte Anya őszintén. – Talán csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy a férjem megcsal – könnyek gyűltek a szemébe.
– Megbizonyosodott? – kérdezte nyugodtan a hang.
– Nem. Mondja ki, hogy Ilja magával fekszik, és többet nem hívom.
– Szeretem a férjét – a szavak megégették Anyát, és a könnyei az utcán, mindenki szeme láttára potyogni kezdtek. Tenyerével befogta a száját, hogy ne zokogjon fel hangosan.
Az emberek visszanéztek a babakocsit toló nőre, aki egészen sápadtnak és boldogtalannak tűnt.
– Ugye tudja, hogy kis gyerekeink vannak? – préselte ki magából Anya, bár tudta, hogy ez már semmin sem változtat.
– Nem érdekel. Szeretem őt. Ha tudni akarja, nem mondta, hogy nős, de ez már nem számít.
Még ha nem is vált el, akkor is találkozni fogok vele.
Anya nem bírta tovább, és letette a telefont. Valójában már nem volt miről beszélni.
Nem maradt visszaút. Csak az maradt, hogy szavakról tettekre váltson, és beadja a válókeresetet.
Az első két napban a szeretővel folytatott beszélgetés után Anya átgondolta a döntését. Elválni, és a férjét egyszerűen útjára engedni túl könnyű lett volna.
Anya bosszút akart.
A férjével alig beszélt, hogy ne idegeskedjen, hiszen szoptatta a gyereket, és félt, hogy az izgalomtól elapad a teje.
Magában elhatározta, hogy amíg ki nem találja, hogyan álljon bosszút, addig erről szó sem lesz.
Ám váratlan dolog történt. Egy este a férje térdre esett előtte.
– Szerelmem, akkora idióta vagyok, el sem tudod képzelni. Nem tudom, meg tudsz-e bocsátani, én magamnak biztosan nem.
Nem tudok tovább hallgatni, mert szégyellem magam előtted és a gyerekek előtt. Bevallom, megcsaltalak. De ez nem jelent semmit. Csak téged szeretlek, senki mást.
Anya nem számított ilyen fordulatra, ezért zavarba jött.
Lehúzta a férje kezét a térdéről, és megkönnyebbült, amikor a kislány felsírt a szobában; szó nélkül odasietett hozzá.
A férj tanácstalanul maradt a konyhában. Botrányt, könnyeket, bármit várt – csak ilyen reakciót nem.
Ilja odament az ajtóhoz, és benézett a szobába. Anya szoptatta a gyereket.
– Majd később beszélünk – mondta halkan az ürességbe, üveges szemmel a vitrin tükröződését nézve.
A férj bólintott, és nem sokkal később becsapódott a lakás bejárati ajtaja…
… – És miért vallottad be a feleségednek a megcsalást, te teljesen ostoba? Titokban kellett volna csinálnod, és az ő pénzén élni – kiabált a telefonba az anyós.
– Anya, hát Olgával beszélt telefonon, már úgyis mindent tudott. Mi értelme lett volna tagadni? – mentegetőzött a fia. – Előbb-utóbb úgyis szóba hozta volna.
Most meg hallgat, tehát biztos kitervelt valamit – mondta elgondolkodva Ilja, miközben a rövid szoknyában előtte sétáló szépségeket nézte.
– Jaj, most már nem bocsát meg. Mi van, ha tényleg elváltok? Akkor is ostobaságot csináltál. Az utolsó pillanatig tagadnod kellett volna.
Akit nem kaptak rajta, az nem tolvaj. Most meg beadja a gyerektartást, és egész életre igába kerülsz. Olyan nőid, mint az a Nyuska, neked sose voltak.
Mind rongyosak voltak, ez meg jó állással, lakással, gazdag szülőkkel. Jaj, el fogod veszíteni a szerencsédet – sóhajtott fel újra az asszony.
A fiú hallgatott, lelkében lassan egyetértve az anyjával.
– És ez az Olga miféle madár? – élénkült fel hirtelen az anya.
– Hát, nem rossz. Művelt is. Az én korosztályom, negyvenéves. Rendben van.
– És lakása van? Ha Anka kirak, hova mész lakni? Hozzám jössz a faluba? – faggatta.
– Van neki egy háromszobás lakása – bólintott a fia.
– Akkor vedd el őt – vonta le a következtetést az anya. – Nem kell albérletek között csavarognod.
– De hát még el sem váltam, anya, talán elsimul – felelte a fia.
– Hát, nem tudom. Az az Anka túl rendes lány. Aligha bocsát meg. Egyébként most már tartozol nekem egy szanatóriumi beutalóval.
A menyedtől aligha csurran-cseppen majd valami.
– Ugyan már, anya, amint lesz pénzem, megveszem – nevetett bele Ilja a telefonba.
Közben Anya a bosszú tervét dolgozta ki. Csak egy dolog jutott eszébe.
Valaha Anya apja segített a férjének jó állást szerezni a barátjánál – meg kellett kérni az apját, hogy segítsen az elbocsátásában. Ez az első.
A második pedig…
A második eleinte teljesen valószerűtlennek tűnt, de nagyon kívánatosnak. Ezért úgy döntött, ezzel kezdi.
Mivel Anyának nem voltak gondjai a kapcsolatokkal, felbérelt egy „detektívet” (egy volt nyomozót), hogy derítse ki a férje szeretőjének címét.
Két nap múlva SMS-ben meg is érkezett a cím. Most már csak a terv szerint kellett cselekednie és várnia.
A férjével ezekben a napokban kerülte a beszélgetést, de ma már lehetett beszélni.
– Ilja, átgondoltam, amit mondtál, és úgy döntöttem, minden embernek joga van hibázni. Ráadásul a gyerekeknek szükségük van az apjukra – erőltetett mosolyt Anya.
Ilja térdre vetette magát a felesége előtt, teátrálisan megbánást színlelve.
– Anya, annyira örülök, hogy megértettél. Mindig tudtam, hogy bölcs nő vagy – hebegte, mint a romantikus filmekben.
Anya elfordult, fintorogva.
Ennek a férfinak a szaga, hangja, arca undort keltett benne. Hogy tévedhetett ekkorát évekkel ezelőtt?
Anyának mindig pechje volt a férfiakkal. Nem az erősekbe, magabiztosakba, biztos egzisztenciájúakba szeretett bele, hanem a gyengékbe.
Azokba, akiknek maguknak is támaszra volt szükségük. Az ő támaszára. Így ment hozzá Iljához is.
Pontosan négy hónappal azután házasodtak össze, hogy segített neki kifizetni egy hatalmas adósságot, ami miatt behajtók üldözték.
A szülei ellenezték, de amikor bejelentette, hogy unokájuk lesz – beletörődtek. Mit tehettek volna. Akármilyen is a vő, akkor is a gyerek apja.
A beszélgetés után kibékülési jelenet következett volna, ahogy az lenni szokott – az ágyban. Hogy ne roppanjon össze, Anya gyorsan összepakolt, és azt mondta, ma a gyerekekkel a szüleinél alszik.
Ilja meglepődött és tiltakozni akart, de arra gondolt, hogy Anya még nem bocsátott meg teljesen, ezért menekül el otthonról.
Így nem tartóztatta, annál is inkább, mert a kibékülést Olgával is meg lehetett ünnepelni.
A szüleinél Anya nem bírta tovább, és mindent elmondott. Eleinte próbált hallgatni, de az arcára volt írva, hogy valami szörnyűségen megy keresztül.
– Apa, mindazok után, amit érte tettem, egyszerűen letörölte rólam a lábát, érted? Semmi hála… hűség… semmi.
Az apa felállt, kezébe vette a telefont, elgondolkodott.
– Megölöm – morogta az orra alatt.
– Nem, apa, ne – rázta a fejét Anya. – Az túl egyszerű lenne. És nem megoldás. Majd én bosszulom meg. Csak támogass, amikor kérem.
Az apa megértően nézett a boldogtalan lányára és az unokájára, aki az ölében fintorgott.
– Mindig melletted állok, kislányom – törölte le a könnyeit az apa, és Anya gyerekesen hozzábújt a nagy tenyeréhez az arcával.
Két nap múlva Anya kipihenten és szinte nyugodtan tért haza. A terv minden részlete 
ki volt dolgozva az apja támogatásával.
– Ilja – jelentette ki már az ajtóból –, egy óra múlva a közjegyzőnél kell lennünk, apa már egyeztette az időpontot.
– Minek? – lepődött meg a férj, miközben valamit keresett a hűtőben.
– Valami a fizetéseddel kapcsolatban – hazudta Anya. – A főnököd meg akarja emelni, de nincs rá indoka. A többi részvényes ellenezné. Az ügyvédjük azt mondta, ha lesz egy gyerektartási megállapodásod a gyerekekre havi 20 000-ről, akkor erre hivatkozva megemelik a fizetésedet.
– Mi? És miért kell ehhez közjegyző? – motyogta a férj.
Anya tudta, hogy a férje egyáltalán nem ért az ilyen dolgokhoz, ezért lelkiismeret-furdalás nélkül hazudott.
– Hallod, öltözz gyorsan, vagy meg akarod szomorítani apámat? Hiszen leszervezte az emberrel, hogy soron kívül fogadjanak – vágott elégedetlen arcot.
A férj nem akart konfliktust Anyáék apjával, így hamarosan már a közjegyzőnél voltak.
Harminc perc múlva a gyerektartási megállapodás egy átlátszó mappában feküdt, összetekerve Anya kezében.
– Na, ez rendben van – összegezte Anya, rá sem nézve a férjére. – Ma megint a szüleimnél alszom, a gyerekeknek ott tetszik – és mielőtt Ilja megszólalhatott volna, elment.
Ilja elgondolkodott. Valami nem stimmelt vele. Soha nem értette teljesen Anyát, de most végképp összezavarodott.
Biztos, ami biztos, felhívta az anyját, hogy elmesélje a közjegyzős dolgot.
– Miféle gyerektartás, ha házasok vagytok? – csodálkozott az.
Amikor pedig meghallotta a 20 000-es összeget, azonnal rosszul lett:
– Jaj, fiam, rosszul vagyok – jajgatott a telefonba. – Valamit kifundált a te Anyácskád. Többé semmit se írj alá sehol! – motyogta zavartan.
Ilja gyalog ment haza, mert sétálni akart egy kicsit, és közben eldönteni: este Olgához menjen-e, vagy otthon aludjon.
Korábban ilyen kérdés fel sem merült, most viszont tartott tőle. Maga sem tudta, mitől.
És jól tette.
Otthon Ilja töltött magának egy pohár hideg limonádét, majd kővé dermedt, amikor meglátta a főnökétől érkezett SMS-t. Az állt benne, hogy elbocsátották, és holnaptól már nem kell munkába mennie.
A meglepetéstől egy hajtásra kiitta a jeges italt, és tágra nyílt szemmel meredt maga elé a sámlin ülve.
„Hogyhogy elbocsátva? Miért?!”
Két perc múlva rájött, hogy ez biztos csak tréfa. Biztos a főnöke viccel így a fizetésemelés előtt.
Ettől a gondolattól felvidult, de nem sokáig. Elmosolyodott a feltevésén, és SMS-t küldött a főnökének: „Köszönöm, vicces volt.” A főnök nem válaszolt.
Az egész testében feszültséget érezve Ilja úgy döntött, átmegy Olgához.
Útközben a boltban megvette a szeretője kedvenc süteményeit, és fél óra múlva már az ajtaja előtt állt. Az ajtó valamiért nyitva volt.
A lakásból férfihang hallatszott, és pizzaszag terjengett.
„Szeretője van vagy mi?” – háborodott fel Ilja, majdnem elejtve a drága süteményes dobozt.
– Olya, nem tehetek róla, bocsáss meg, az ördög vitt rá. De komoly a dolog. A HIV-tesztem pozitív, ha tudtam volna, tegnap nem jöttem volna hozzád… – mondta a férfi nagyon meggyőzően.
Olya kerek, értetlen szemekkel nézett rá, és azt gondolta, hogy ez a pizzafutár, aki egy pohár vizet kért tőle, teljesen bolond.
A folyosóról köhögés hallatszott.
Ilja lépett be a konyhába, fehér volt, mint a fal.
– „Tegnap? HIV?” – a szavai megelőzték a gondolatait.
Olga megrázta a fejét.
– Nem ismerem ezt a férfit, valami őrült… Ő hozta a pizzát tőled, és én ajtót nyitottam… – kezdett mentegetőzni a nő.
– Olya, hát még vele is?! – a bajuszos férfi szemében rémület fagyott meg. – Akkor nála is HIV van?!
Ilja Olgára nézett, és nem tudta, hogyan reagáljon. Legszívesebben megfojtotta volna ezt az árulót, aki miatt akár gyógyíthatatlan betegséget is elkaphatott.
– Ilja, zavard ki innen, nem értem, mi történik! – Olga a falhoz lapulva állt.
– Bár… lehet, hogy mégsem kaptad el, hallottam, hogy ilyen is előfordul…
– Miféle HIV, miről beszél maga?! Nem is ismerem! Ilja, mondd meg neki! – jajveszékelt Olga.
– Ó, szóval nem ismersz? – a bajuszos fickó előhúzta a telefonját, és Ilja orra elé tartotta. – Látod a számot?
Te tanú vagy, ez a nő mostantól nem létezik számomra! – a férfi Ilja szeme láttára feketelistára tette a számát. – Maradj csak boldogan!
A tartozást meg úgyis visszaadod, vagy elveszem a lakásod, másfél millió nem hever az utcán, bíróságra rángatlak…
Kiment a lakásból és becsapta az ajtót.
– Miféle tartozás? Miféle HIV? Nem értek semmit… – csúszott le Olga a fal mentén.
Ilja kővé dermedt…
Tartozás, HIV, szerető, lakás.
Nem, most egészen biztosan nem akarta ezt a nőt. Hogy állhatott szóba egy ilyennel… ráadásul még adósságai is vannak? Micsoda szélhámos!
„Gyorsan haza, a saját Anyámhoz” – dobolt a fejében a gondolat.
– Ilja, hova mész? – zokogta sértetten Olga.
– A bőr- és nemibeteg-gondozóba – vetette oda az ajtóból Ilja, és kirohant a lépcsőházba, miközben próbálta felidézni, vajon gyakori-e, hogy a betegség nem mindig adódik át egyik partnertől a másiknak.
Sürgős vizsgálatot csináltatva fellélegzett: „Megúsztam…”
Már csak ki kell békülnöm Anyával, és minden olyan lesz, mint régen.
A telefonján SMS pittyent: „Ez nem vicc, te idióta” – írta a főnöke. Ilja közelebb emelte a telefont a szeméhez. Nem, a látása nem csalta meg.
– Jó, majd később elintézem, most a feleségemmel kell beszélnem, és minden megoldódik – motyogta magában hazafelé menet. Az idegei pattanásig feszültek.
Nem sikerült kinyitnia az ajtót a saját kulcsával. Sem elsőre. Sem másodszorra. Sem harmadszorra…
– Mi a fene folyik itt?! – vágta a bokrok közé a telefonját, amikor sem a feleségét, sem az apósát nem tudta elérni. – Mind szórakoznak velem vagy mi?
A bokrokból csörgés hallatszott. Benyúlt, és csalánba markolt. Amikor meglátta a hívó számát, majdnem visszadobta a telefont.
Az anyja volt.
– Anya! – kiáltott rá úgy, hogy az majdnem hanyatt esett ijedtében. – El vagyok foglalva!
– Jaj, Iljuska… miért hozták ide a holmidat? Valami férfiak szétdobálták a csomagokat a kertben… Te hozzám költözöl? – az idős asszony hangja rémült volt.
Ilja dermedten állt a kagylóval a kezében.
Mellette egy galamb turbékolt a tojójának, az meg folyton arrébb szaladt tőle. A szomszéd lakásból friss piték illata áradt. A feje fölött pedig felhők gyülekeztek az égen.
– Úgy tűnik, odaköltözöm… – motyogta Ilja, akinek csak most kezdett leesni, hogy a felesége lecserélte a zárakat, a telefonszámát, és a holmiját elküldte az anyjához. És hogy az elbocsátás nem vicc.
– Mind egyformák – köpött a foga között. – Azt mondta, szeret, a dög.
– És Olgácska? – szólt reménykedve az anyja hangja. – Talán hozzá, amíg nem késő?
– Már késő, anya, késő…
– Akkor szanatórium sem lesz? – majdnem sírva kérdezte a nő.
Ilja felfújta az orrlyukait és kinyomta a telefont, hogy ne förmedjen rá.
– Most már semmi sem lesz – szorította össze a fogát, és elindult az állomás felé…
… – Minden remekül ment, ön páratlan volt, átutalhatom kártyára? – mosolygott Anya a férfira.
– Lehet kártyára, kedvesem. Keressen máskor is – válaszolta a férfi, miközben leragasztott fekete bajuszát lehúzta.
