Már három hónapja élt férj nélkül… Miután a szilveszteri céges bulin az étterem folyosóján meglátta a saját Mihajlóját, amint a személyzeti osztály fiatal munkatársnőjét ölelte, többé nem akart vele egy fedél alatt élni.
Tánya ablakot mosott, és az udvart figyelte. A játszótéren az ötéves kislánya játszott a barátnőivel.
A gyerekek zajongtak, futkároztak, nevetgéltek, Tánya azonban szomorú volt.
Már három hónapja élt férj nélkül…
Miután a szilveszteri céges rendezvényen az étterem félhomályos folyosóján meglátta Mihajlót, amint egy fiatal HR-es lányt ölel, többé nem akart vele egy fedél alatt élni.
Korábban is eljutottak Tetyanához pletykák a férje hűtlenségéről, de ő nem volt hajlandó hinni bennük.
Amikor azonban saját szemével látta a férjét egy másik nővel a félhomályos folyosón, nemcsak az ünnepi este romlott el, hanem az egész élete is.
Legalábbis ezt gondolta Tánya, amikor egyedül sétált haza az éjszakai városon át abból az étteremből.
Tíz éve voltak házasok. Mihajlóval az egyetem után házasodtak össze. A szüleik elégedettek voltak: a gyerekek diplomát szereztek, most már családot is alapíthatnak.
Minden jól és valahogy helyesen alakult. Mindketten jó munkát találtak, a szülők segítettek lakást venni. Megszületett a kislányuk.
De talán azért, mert az esküvő előtt már két évig együtt éltek a kollégiumban, vagy mert az érzések már nem voltak a régiek, az utóbbi években Misa szemmel láthatóan kihűlt Tetyana iránt.
Ő ezt érezte, de a férje elfoglaltságával és karrierépítésével magyarázta. Közben maga is szomorkodott. A férje alig érdeklődött a munkája vagy az ügyei iránt, a beszélgetéseik egyhangú kérdésekre és a saját fáradtságára való panaszokra korlátozódtak.
Azon az éjszakán a veszekedés után a férfi elment otthonról, nem akarta hallgatni Tánya szemrehányásait és látni a könnyeit.
Ezt nem tudta elviselni. Tánya számára viszont minden megváltozott. Az asszony, aki mindig biztos volt a férjében, hirtelen ráébredt, hogy az örök szerelemről, hűségről és kötelességről szőtt kép csupán az ő fejében létező mítosz volt.
Miután a férje elment – és ahogy később ismerősök elmondták, a fiatal szeretőjéhez költözött –, Tánya úgy, mint egy tehetetlen gyermek, újra kezdte felfedezni ezt a számára szürke világot.
Tanulta, hogyan ne gyűlöljön, hogyan értse meg a helyzetet, és hogyan alkalmazkodjon. A férjét azonban sem megérteni, sem megbocsátani nem tudta. Ő pedig nem is kért bocsánatot.
Leginkább az háborította fel Tányát, hogy ennyi év közös élet után semmi sem maradt…
Nem tudta felfogni: hogyan lehetséges ez?
A szülei vigasztalták, ahogy csak tudták, még az anyósa is bocsánatot kért a fiáért. De ettől Tányának nem lett könnyebb.
„Valószínűleg ilyen vagyok, a végsőkig hiszek az emberekben” – gondolta.
Az idő telt, de a férje nem akart visszatérni.
Eleinte Tánya szenvedélyesen vágyott arra, hogy hallja a bűnbánatát és a bocsánatkérését. Azt hitte, így is lesz.
De senki sem jelent meg az ajtóban. Később pedig Tánya kezdte megérteni, hogy még ha bocsánatot is kérne, ő már nem tudná úgy szeretni a férjét, és úgy élni vele, mint régen. Nem ugyanaz. Minden visszavonhatatlanul megváltozott…
Most, amikor a napfény olyan ragyogóan sütött be a frissen mosott ablakon, és a felmelegedett szellő madárcsicsergéssel töltötte meg a szobát, Tánya felsóhajtott, és a tükörhöz lépett.
A tükörben egy lehorgasztott, kócos, kialudt tekintetű, régi köntöst viselő nőt látott – önmagát. És összerezzent.
Hirtelen élesen vágyott arra, hogy megváltoztassa a külsejét, a lakást, lecserélje a függönyöket – mindent megváltoztasson, csak ne legyen többé olyan szomorú és hétköznapi az élete, mint eddig. Letette a rongyot a konyhaasztalra, és a telefonhoz lépett.
– Anya, fel akarom újítani a lakást. Hogy milyet, milyet… Nem, nagy felújításra nincs pénzem és erőm. Hova is lenne most… Tapéta kell, új csillár és karnis függönyökkel, a padlót mindenképp le kell festeni. A konyhába új linóleum. Add meg annak a brigádnak a számát, akik ősszel a szomszédodnál dolgoztak.
Egy hét múlva eljött hozzá a brigádvezető, egy negyven év körüli férfi. Körbenézett a lakásban, majd azt mondta:
– Nem sok a munka. De most elfoglaltak vagyunk, hónapokra előre be vagyunk táblázva. Tud várni?
Tánya elszomorodott. A brigádvezető erre hozzátette:
– Van egy jó fiúm, ő a főállása után esténként tudna jönni, és persze hétvégén is dolgozna. Megfelelne?
Tánya beleegyezett, és azonnal megbeszélték az árakat.
Most Tetyana a lakás megújításával volt elfoglalva.
A következő hétvégén megvette az építőanyag-boltban mindazt, amire szükség volt. Megérkezett a munkás is – Pavlo. A konyhában kezdte.
Gondosan arrébb tolta a bútorokat, és a hétvége végére a padló megújult.
Tánya örült, dicsérte Pavlót, és a kislányával együtt készült elmosogatni az összes edényt.
Pavlo pedig esténként kezdett járni.
Néhány nap alatt kicserélte a teljes villanyvezeték-hálózatot a lakásban, és felszerelte az új csillárt.
Tánya teával kínálta a mestert, és közben megbeszélték a munka következő szakaszát. A szobákban tapétázni kellett, ezért elkezdték elhúzni a bútorokat a falaktól.
A lakás megújult. Tányának úgy tűnt, nemcsak tisztább lett, hanem világosabb, otthonosabb és tágasabb is.
Pavlo saját cukorkát hozott a teához és a nagymamája süteményeit. Az érkezésének Tánya kislánya, Olenka is nagyon örült. Tapsolt örömében, amikor Pavlótól újabb csomag finomságot kapott.
Tánya, hogy ne maradjon adósa, ebéddel kínálta a mestert.
Az asztalnál beszélgettek, nevettek, és hamarosan összebarátkoztak. Egyszer Pavlo összeszedte a bátorságát, és rákérdezett Tánya családi állapotára. A nő nagyon tetszett neki.
Tánya egyszerűen válaszolt:
– A férjem elhagyott. Elment egy másik nőhöz.
Pavlo egy percig hallgatott, majd meglepetten kérdezte:
– Hát ilyen nőtől is elmennek?
Tánya maga is meglepődött a saját nyugalmán, sőt közönyén a válasz közben. Korábban egy ilyen mondat könnyeket csalt volna a szemébe. Most azonban Pavlo szeretetteljes szemébe nézett, és mindent értett.
A felújítás haladt, és amikor a padlót kellett festeni, Olenkát elvitték a nagymamához, mert a lakásban erős festékszag terjengett, és nem lehetett a padlóra lépni.
Tánya maga is a szüleihez készült, Pavlo pedig befejezte a festést.
Ezzel a munkája véget ért. Tányával együtt lejöttek a lépcsőházból, és úgy döntöttek, sétálnak egyet, hogy kipihenjék a festést.
A kis parkon áthaladva Pavlo karon fogta Tányát, és ő nem húzta el a kezét. Már sötétedett, de nem akartak elválni.
Mint a fiatalok, leültek egy padra, és csókolózni kezdtek. Egyszerűen nem tudtak elszakadni egymástól. Hirtelen Tánya felnevetett.
– Min nevetsz? – kérdezte Pavlo.
– A lányok az első randira francia parfümmel illatosítják magukat… Mi meg festékszagot árasztunk kilométerekről.
Nevettek.
Egy hét múlva Tánya ismét a lakásában volt. Olenkával együtt ráléptek a fényes, megújult padlóra, és örömmel nézték a felújított otthonukat.
Nagyon jó volt a hangulat. Tánya már elkészítette a vacsorát, és az asztalhoz hívta a lányát, amikor megszólalt a csengő. Az ajtóban Pavlo állt egy csokor virággal és tortával.
– Íme az első vendég! – mondta Tánya, és beinvitálta. – A te munkádnak köszönhetően szinte lakásavatót tarthatunk.
– Itt felejtettem a munkaruhámat – mondta Pavlo.
– Csak azért jöttél? – kérdezte Tánya mosolyogva.
– Nem. Nem csak azért. Szeretnék jelentkezni még egy felújításra. Csak most már ingyen.
– Teljesen ingyen? – nevetett Tetyana.
– Hát… – Pavlo Olenkára nézett, és halkan hozzátette: – Majd később elmondom, milyen jutalmat szeretnék helyette…
Olenka megfogta Pavlo kezét, és bevitte a szobájába, hogy megmutassa a játékait. Tánya leült egy székre, és a kezébe temette az arcát. Rég volt ilyen boldog.
Attól, hogy mellette volt egy férfi, aki szerette őt. És attól is, hogy talán ő maga is beleszeretett…
Hirtelen ismét megszólalt a csengő.
„Ki lehet az?” – gondolta Tánya. – „Talán a szomszéd, meg akarja nézni a felújítást.”
Az ajtóban a férje állt.
– Te? – lepődött meg Tánya.
– Rosszkor jöttem? Már egy hete nem tudok bejutni hozzátok. Néhány cuccomért jöttem.
– Nem néhányat, hanem mindent elvihetnél, hogy ne zavarj minket – mondta Tánya.
A szobából kijött Pavlo és Olenka, kézen fogva.
– Ki ez? – kérdezte Mihajlo, és meredten nézett Pavlóra. – Ja, értem… Látom, nem vesztegetted itt az idődet. Azt hallottam, magányodban bánkódsz… Gyorsan találtál helyettest.
– Előbb a lányoddal köszönj.
Mihajlo megcsókolta Olenkát. A kislány ártatlanul megkérdezte:
– Nekem is hoztál ajándékot?
Mihajlo zavarba jött, de azt mondta:
– A születésnapodra veszek. Mit szeretnél?
– És mikor lesz a születésnapom? – kérdezte a kislány.
– Nem mostanában, Olenka. Még fél év. Menj a szobádba. Mindjárt kiviszem apu bőröndjét – felelte Tánya.
Kivitte a bőröndöt, és a férje elé tette. Amíg távol volt, a két férfi barátságtalan pillantásokkal méregette egymást.
Amikor Mihajlo elment, Tánya arca elkomorult. A hangulata elromlott. Pavlo odalépett hozzá, átölelte, és megkérdezte:
– Még mindig szereted őt?
– Nem. És a váratlan látogatása kellemetlen volt.
– Kellemetlen neked, hogy itt vagyok? – kérdezte újra Pavlo.
– Nem. Te a vendégem vagy, jogom van hozzá.
– Nem csak vendég szeretnék lenni, Tánya. És nem csak mester. Veled akarok lenni… Érted? Menj hozzám feleségül.
– Ugyan már. Lehet ezt ilyen gyorsan? Nem lehet, Pasa. Nem szabad sietni. A szüleim sem értenék meg.
– Akkor ígérd meg, hogy átgondolod. Nem sietek. Régóta keresek egy hozzád hasonlót. És megtaláltalak…
Pavlo felállt, elköszönés nélkül távozott, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
– Gondolkodom rajta, persze hogy gondolkodom – ismételgette magában Tánya, miközben az ölében ülő Olenkát ringatta.
Elvitte lefektetni a lányát. Amikor Olenka ágya mellett ült, már nem a férje látogatására gondolt.
Lehunyta a szemét, és Pavlo arcát látta maga előtt. Gondolatban válaszolt neki:
– Persze, hogy átgondolom… csak ne siess, szerelmem…
