Dániel alig néhány centiméterre volt attól, hogy beleessen egy két és fél méter mély úszómedencébe, amikor Anna, a cselédlány elkapta a karját, és biztonságba rántotta.
A fehér botja a vizes padlóra zuhant.
Remegett, és küszködött, hogy levegőt vegyen.
Ám ahelyett, hogy a férjének segített volna, Klára a közelben állt, és nevetett.
– Vak! Semmire sem képes nélkülem!
Anna hitetlenkedve bámult rá.
– Meg is halhatott volna!
Klára megforgatta a szemét.
– Mióta adja a cseléd az észt nekem?
Anna gyengéden megfogta Dániel karját.
– Akkor majd én gondoskodom róla.
De ami ezután történt, mindkét nőt szótlanná tette.
Dániel lassan levette a sötét szemüvegét.
A szeme Klára bal keze felé tévedt.
Egy hatalmas gyémánt csillogott az ujján.
Aztán megszólalt:
– EZ NEM AZ A JEGYYŰRŰ, AMIT ÉN ADTAM NEKED.
Klára megdermedt.
– M-miről beszélsz?
– A gyűrűm belsejében, a gyémánt alatt volt egy apró kék zafír. Hol van?
Klára gyorsan a háta mögé rejtette a kezét.
– VÁRJ… TE LÁTSZ?!
Dániel nem válaszolt.
Ehelyett elővette a telefonját, és felhívta az ügyvédjét.
– Rachel, fagyassz be minden aláírásra váró iratot. Gyere azonnal a házba.
Az ügyvédje elhallgatott.
Aztán valami furcsát kérdezett:
– Dániel… Klára ott van veled?
– Igen.
– És a szobalány?
– Itt áll mellettem.
Rachel következő szavaira meghűlt a vér Dániel ereiben:
– DÁNIEL, VALAKI A HÁTAD MÖGÖTT PRÓBÁLJA ELADNI A HÁZADAT.
Klára arca holtsápadt lett.
Klára ujjai megremegtek, a vér pedig teljesen kifutott az arcából, miközben a telefonból Rachel hangja élesen visszhangzott a csendes nappaliban.
– Dániel, hallod engem? – üvöltött szinte az ügyvédnő a vonal másik végén. – Az aláírásokat hamisították! Valaki ma reggel egy teljeskörű vagyonátruházási és ingatlan-eladási meghatalmazást próbált átnyújtani a közjegyzőnek a te nevedben, egy orvosi igazolásra hivatkozva, amely szerint te állítólag teljesen cselekvőképtelen vagy a látásod elvesztése miatt!
Anna azonnal elengedte Dániel karját, és határozott léptekkel a sarokba húzódott, de a szeme végig Klára minden rezdülését tapintotta.
– Nem… ez hazugság! Rachel összevissza beszél! – dadogta Klára, miközben a hátralevő méltóságát is megpróbálta összekaparni, de a térdei már alig tartották. – Dániel, kérlek, hidd el nekem… valaki csőbe akar húzni minket!
A férfi hirtelen egyenesen állt, a sötét szemüvege hiányában a tekintete szinte átégette a feleségét. Nincs benne tétovázás, nincs bizonytalanság – a szeme tiszta, éles és halálosan nyugodt volt.
– Tudod, Klára – kezdte Dániel halkan, de olyan hideg hangon, amitől a szobalány hátán is felállt a szőr –, a vakoknak megvan az az előnyük, hogy a többi érzékszervük sokkal élesebbé válik. Pontosan hallottam, amikor tegnap este a folyosó végén suttogtál valakivel telefonon. Hallottam a nevet is, amit kimondtál. Márk.
Klára szeme kerekre nyílt a rémülettől. A név hallatán a levegő is megfagyott a szobában.
– Hogy… hogy ismerheted… – suttogta alig hallhatóan.
– Márk nemcsak a személyi edződ, drágám – lépett közelebb Dániel lassan, mértéktelen erőt sugárzó léptekkel. – Hanem az a férfi is, aki öt évvel ezelőtt elütött a zebrán, miután kötöttem egy negyvenmillió forintos életbiztosítást. Akkor azt hittétek, a baleset miatt vesztettem el a látásomat. De az igazság az, hogy a szemidegeim már három hónappal a baleset után tökéletesen regenerálódtak. Csak akartam látni. Látni akartam az igazi arcodat, mielőtt még végleg eltemetsz.
A sokkoló beismerés szele szinte elsöpörte Klárát. De ahelyett, hogy összeomlott volna, az arcvonásai hirtelen eltorzultak. A félelem helyét átvette a tiszta, vak düh.
– Ha azt hiszed, nyertél, akkor nagyon tévedsz, Dániel! – visította Klára, és hirtelen a táskájához kapott, ahonnan egy kis fémkulcsot rántott elő. – Márk már úton van a bankba a valódi okiratokkal, és mire te itt játszod a hőst, a számláidról minden egyes fillér eltűnik! És ha kell, megismétlem azt a medencés balesetet is, de ezúttal nem lesz ott a szobalány, hogy megmentsen!
Anna nem várta meg a végét. Egyetlen bátor mozdulattal elkapta a bejárati ajtó kilincsét, és kulcsra zárta a zárat, majd a kulcsot a zsebébe süllyesztette.
– Innen ma senki sem megy sehová – mondta Anna hideg mosollyal, miközben ő maga is levette a kötényét, és a zsebéből előhúzott egy kis diktafont, amelynek a kis piros fénye éppen most villant fel. – Klára asszony, a rendőrség már tíz perce hallgatja ezt a beszélgetést a vonal másik végén, mert Rachel az első pillanatban rögzíteni kezdte a hívást.
Klára dermedten nézett a diktafonra, majd a bejárati ajtóra, végül Dánielre, akinek az arcán most egy olyan kifejezés jelent meg, ami minden reményét végleg eltaposta.
De mielőtt még bárki megszólalhatott volna, a villa nehéz kovácsoltvas kapuján túl megcsikordult egy autó kereke, és a kocsibejtőn megállt egy ismerős terepjáró – abból a járműből pedig valaki most határozott léptekkel indult meg a bejárati ajtó felé.
A nehéz tölgyfa ajtó nyikorogva kinyitult, de a küszöbön nem Márk lépett be, hanem egy idős, elegáns férfi, aki kezében egy vastag, lepecsételt iratmappát tartott.
Dr. Bánky volt az, Dániel egykori mentora és a család régi jogásza, akit Klára rég halottnak vagy teljesen félreállítottnak hitt. Klára álla leesett, a szemei vadul cikáztak a döbbenettől.
– Meglepődsz, Klára? – kérdezte az idős ügyvéd nyugodt, mély hangon, miközben beljebb lépett a nappaliba, és a mappát letette a dohányzóasztalra. – Azt hitted, hogy Dániel egyedül maradt a vakságával és a vagyonával. De tévedtél. A te „szerető” Márkod már rég elárult téged. Amikor tegnap éjjel félmillió forintot utalt át egy offshore számlára, amit a saját nevére nyitott, elfelejtette, hogy a bankszámlákhoz én is teljes körű felügyeleti joggal rendelkezem. Márk nem a társad akart lenni, Klára; ő csak a te részedet akarta a vagyonból, és már lefoglalt egy egyúttal repülőjegyet Dél-Amerikába – nélküled.
Klára a térdeire rogyott. A levegő megfagyott körülötte; a saját fegyvere fordult ellene, a hűségesnek hitt szeretője pedig az első pillanatban cserbenhagyta, amint a baj elkerülhetetlenné vált.
Dániel nem nézett rá gyűlölettel. Nem volt benne diadalittasság, csak egy mély, fájdalmas csend, ami jobban égetett minden üvöltésnél. Lassan lehajolt a vizes padlóról a fehér botjáért, majd megérintette Anna vállát.
– Anna – szólalt meg a férfi halkan. – Köszönöm, hogy ma megmentetted az életemet. De nemcsak a medencénél. Te vetted észre hónapokkal ezelőtt azt is, hogy Klára lassan, csepegtetve próbált megmérgezni az esti gyógyszereimmel, ugye?
Anna szeme elködösült, és lassan bólintott, miközben a könnyei áttörték a gátat.
– Igen, Dániel úr – suttogta a szobalány. – Azért jelentkeztem ide szobalánynak, mert a húgom dolgozott korábban Klára asszony mellett, és gyanús körülmények között tűnt el. Tudtam, hogy ön veszélyben van. A vakolat mögé rejtett kamerákat és a jegyzeteimet mind átadtam a rendőrségnek és Dr. Bánkyénak.
Klára a padlón feküdve, zokogva kapkodott a levegő után. Minden összeomlott: a ház, a pénz, a hazugságok hálója. A rendőrség szirénái ekkor harsantak fel a ház előtt, a kék fények vadul villogtak be a nappali ablakain, jelezve, hogy a menekülés útvonala végleg bezárult.
Dániel utoljára nézett a volt feleségére, akit egy életen át hitt a legközelebbi társának, majd a sötét szemüvegét zsebre vágva, Anna karjára támaszkodva elindult kifelé a házból. A délutáni napfény áttörve a redőnyök résein megcsillant a szemében – nem a sötétségben élő vakember tekintete volt ez, hanem egy olyan emberé, aki végre tisztán látta a jövőjét.
